Az európai társadalom évszázadok hosszú során át otthonukba zárta a nőket, a hagyományos női szerep nem terjedt túl a háztartás vezetésén, a gyerekek nevelésén. Egyszerűen alkalmatlannak tartották őket szellemi munkára, közfeladatok ellátására, felelős döntések meghozatalára, hosszan sorolhatnánk, hogy mi mindenre. A középkorban ez a Bibliából és annak magyarázataiból fakadt, a filozófusok még abban sem voltak biztosak, hogy van-e lelkük…
A felvilágosodással csupán annyi változott, hogy a nők „alsóbbrendűségét” immár tudományosan próbálták megindokolni, itt írtunk erről részletesen. Mindennek tudatában az ember felkapja a fejét, amikor az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc kapcsán aktív honleányokról, sőt női honvédekről esik szó.
A felszín alatt pedig tényleg azt találjuk, hogy bár csak kevesen törtek ki a sok évszázados női szerepekből, de akár megtették, akár maradtak a keretei közt: nagyon sokan aktívan, lelkesen és bátran tettek a magyar szabadságért. Dr. Fónagy Zoltán történésszel, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék habilitált egyetemi docensével, a BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársával beszélgettünk a nők szerepéről a forradalom és szabadságharc idején.
Mindenkinek megvan a maga helye
Történetünk – miként a forradalomé is – a reformkorban indul, amelynek kezdetét 1830 körülre tesszük. A nemzeti és polgári ébredés időszaka volt ez, soha nem látott politikai pezsgéssel, közéleti aktivitással, évtizedeket meghatározó politikusokkal, sajtóval, vitákkal, útkereséssel. A gyakorlatban azonban társadalmunk még mindig piramisszerű, rendi berendezkedésű volt, amelyben kinek-kinek a születése határozza meg a helyét, és ez mindenki által elfogadott, mondhatni megkérdőjelezhetetlen volt.
Horizontálisan is kőbe vésett rend uralkodott, melyben a nyilvánosság, hatalom, politika a férfiak szférája, a nőké az otthon, a család
– mondja a 24.hu-nak Fónagy Zoltán.
A repedéseket elindító kivételeket ekkor és a következő évtizedekben is a legfelsőbb rétegekben találunk: az arisztokrácia törvény felett álló tagjai anélkül hághatták át a szabályokat, hogy ezzel komolyabb botrányt okoztak volna. Messzire, mondjuk, az önálló politikai véleménynyilvánításig azonban a főnemesi asszonyok sem merészkedtek. Újdonságként jelent meg ekkor két eszme, a nacionalizmus és a liberalizmus, mindkettő mélyreható változásokat indított el, elkezdte lazítani, átalakítani a fogalmi kereteket.
Csak a nevelésig jutottak
A liberalizmus az emberi egyenlőséget hirdetve a társadalmi rend vertikális átalakítását szorgalmazta, és ha ebben valaki következetesen gondolkodott, el kellett jutnia a női egyenjogúságig. Pontosabban el kellett volna jutnia, mert ez még sokáig nem történt meg: a nők szavazati joga 1848 tavaszán is mondhatni szélsőségként, különcségként jelent meg a közbeszédben.
Valódi konfliktusok nem is alakultak ki a nők politikai jogai körül. Még a női emancipáció magyarországi előfutárai közé tartozó Teleki Blanka is úgy vélekedett, hogy egyelőre alkalmatlanok a felelős gondolkodásra, tájékozatlanok, a szavazati jog követelése nem több provokációnál. A magyar nőnevelés úttörője főleg a lányok színvonalasabb oktatását szorgalmazta: ha a nők a férfiakkal azonos feltételekkel tanulhatnak, idővel alkalmassá válnak bármilyen szerepre.
Elmaradottságról sincs szó, egész Európában ez volt a helyzet, a XIX. század első felében a liberalizmus egyszerűen nem jutott el a nők egyenjogúságáig.
A polgárosodás folyamatában a nőt, mint anyát a gyermeknevelésben hovatovább kizárólagos kompetenciával ruházta fel, a nacionalizmus pedig kitüntetett státuszba helyezte. Ez volt a tágabb látókört biztosító nőnevelés melletti legfőbb érv (persze csak a felső- és középosztály számára): csak az iskolázott anya képes nemzeti szellemben nevelni a gyermekét, magyarán honfiakat és honleányokat adni a hazának.
A reformkor influenszerei
A reformkorban jelentek meg a nyilvánosság modern terei, mint a sajtó és a legkülönfélébb egyesületek, ezzel pedig rátérhetünk szűkebben vett témánkra. Egyes egyesületekben a nők akár már vezetőként is megjelentek, igaz, olyan jótékonysági szervezetekről van szó, amelyek tevékenysége összeegyeztethető volt a hagyományos női szerepekkel – szegényekről való gondoskodás, betegápolás, gyereknevelés, háziasszonyi ismeretek terjesztése stb.
Az 1840-es évekre erősen átpolitizálódott a társadalmi élet, ekkor már több nő is „normasértő” módon jelent meg a nyilvánosságban. Formális funkciójuk természetesen továbbra sem volt, de egyes „érinthetetlen” arisztokrata asszonyok a korábbi korlátokat áttörő szerepet vállaltak. Ilyen volt például Batthyány Lajos felesége, Zichy Antónia és testvére, Karolina, aki Károlyi György neje volt. De a teljesség igénye nélkül említhetjük Teleki Blankát, Karacs Terézt, Brunszvik Terézt vagy Bezerédy Amáliát, akik „saját jogon” szereztek nevet a nevelésügy területén.
A Zichy nővérek pezsgő társasági életet szerveztek, bálokat adtak, ahol a magyaros viseletet és táncokat propagálták, és kampányt folytattak a reformellenzék mellett. Sőt:
A pozsonyi országgyűlés karzatáról irányították a jurátusokat, hogy mely képviselőket kell megéljenezni, és kiket kipisszegni. Ők voltak a kor influenszerei
– jegyzi meg a történész.
A forradalom is érintetlenül hagyta
Maga a forradalom 1848 tavaszán alapjaiban forgatta fel az addigi világrendet, megszűnt a jobbágyság, a nemesi kiváltságok, Magyarország politikai és társadalmi viszonyai egyik pillanatról a másikra radikálisan megváltoztak. Ez magával hozott egyrészt némi elbizonytalanodást, másrészt a hétköznapi élet szintjén is tetten érhető lelkesedést, hogy bármi megváltoztatható.
Hivatalosan Jellasics támadását, és a Pákozdnál szeptember 29-én elszenvedett vereségét tekintjük a szabadságharc nyitányának, ám a készülődés, a fenyegetettség érzése már májusban, a nemzetiségi mozgolódás megindulásával elkezdődött. A fegyveres harc kilátása még szorosabb egységbe kovácsolta a nemzetet, amelyben a nőkre két feladat hárult.
Egyrészt felszólították őket a férfiak lelkesítésére, befolyásolják őket minden eszközzel, hogy álljanak be katonának. Éreztessék velük, hogy nem férfi, aki nem tesz eleget a haza hívásának, a legnagyobb hős viszont, ha hajlandó akár életét is áldozni.
Anya és honleány
Másrészt a propaganda igyekezett honleányt faragni az anyákból: a spártai anyákat példaként állítva ne fájdalommal éljék meg, ha elesik a fiuk, hanem büszkén viseljék. E típus megtestesítője Jókainál Baradlayné a Kőszívű ember fiaiban és Judit a Székely asszonyban. Az „anyaságkultusz”megteremtése ekkor csúcsosodott ki igazán, ám már évtizedek óta zajlott. Az erős nemzeti érzés konfliktusba került az anyasággal, az előbbi ugye dicső háborúba küldené a fiút a hazáért, míg utóbbi óvná, elrejtené. Hivatalosan persze előbbit pártolták, de Fónagy Zoltán korábbi kutatásai arra engednek következtetni, hogy
Ennél persze voltak sokkal gyakorlatiasabb területek is, ahol a magyar nők helyt álltak. Alsóruhák (ing, gatya), tömegét varrták a hadseregnek, tábori kórházakat szereltek fel, és ez volt az első alkalom, hogy nagy számban részt vehettek a harctéri sebesültek ápolásában. Emellett fontos szerepet játszottak a propagandában, a vezető személyek feleségei, hozzátartozói reprezentációs feladatokat láttak el.
Klasszikus koreográfia volt például zászlószenteléseken az úgynevezett zászlóanya jelenléte, aki még magasabb erkölcsi szintre emelte a hazának, a zászlónak, a bajtársaknak fogadott hűséget. Mint a lovagkorban.
Honvédlányok
Itt érkeztünk el a katonanők romantikus alakjához, ám a történész gyorsan eloszlatja a pátoszt: párját ritkító egyedi esetekről van szó, ráadásul ezek többségét is a legendák homálya lepi. És még így is csak körülbelül tíz olyan női név kerül elő, akik fegyvert fogtak, és legfeljebb a felükről rendelkezünk több-kevésbé megbízható adatokkal. Nagyon fiatalon, 17-18 évesen léptek be a honvédseregbe férfinak álcázva magukat, jellemzően apjuk, testvérük nevén, vagy kitaláltak maguknak egyet.
Történetük hiteles bemutatását nagyban nehezíti, hogy jó 40-50 évvel később léptek rivaldafénybe a dualizmuskori sajtó sokszor erősen túlzó bulvárcikkeinek köszönhetően. Remek példa Vida Anna, a szegény özvegyasszony, akiről az 1892-es első cikk még csak annyit jegyez meg, hogy részt vett a szabadságharcban. A lapok egymásra licitálva mutatták be a történetét, a végén már 29 csatában küzdött férfiakat megszégyenítő bátorsággal.
Biztos, hogy ezeknek a történeteknek volt igazságalapjuk, de az általunk megismerhető formájukat már nagyon felnagyította, eltorzította a sajtó
– mondja a történész.
A legismertebb női honvéd Lebstück Mária, a róla szóló operett révén Mária főhadnagy, de név szerint említhetjük még Nyári Marit, Bányai Júliát, Jagelló Apollóniát, Viola Annát, Zoltán Istvánnét, Hilley Emmát és Pfiffner Paulinát.
Vívni tudott, varrni nem
Mi lehetett a motivációjuk? A történész szerint egyrészt fiatal, kalandvágyó, „fiús” lányokról lehet szó, akik vagy kiléptek a hagyományos női szerepből, vagy egyáltalán bele sem nevelődtek. Nyári és Hilley vándorszínész volt, Bányai műlovarnő, eleve a „tisztes társadalom” perifériáján éltek, női mivoltukat cseppet sem a kor elvárásai szerint élték meg. Pfiffner Paulina pedig korán elvesztette az édesanyját, katonatiszt édesapja nevelte, persze a maga módján:
Másrészt a párjukat követték, mint Viola Anna. Nem akarta elengedni ifjú férjét, ezért vele együtt álnéven beállt a seregbe, ugyanabba a századba, és a hírek szerint le is pipálta hites urát, ugyanis amíg az megmaradt közkatonának, Annából káplár lett.
A sorozókat ugyan átverhette a rövid haj és a mélyre torzított hang, de bajtársaik között nyilván nem maradhatott sokáig rejtve a nemük. A honvédeket ez valószínűleg nem zavarta, imponált nekik a lányok bátorsága, vagánysága, lehet, hogy még rejtegették is őket feljebbvalóik elől. A szűkebb környezet már csak azért is biztosan ismerte az igazságot, mert Lebstück Mária és Bányai Júlia is tiszttársával kötött házasságot.
Hangsúlyozzuk azonban, a női honvéd kuriózumnak számított, és ha honleányi elkötelezettségüket látva a társadalom nem rótta meg őket, sőt még meg is bámulta, de a többségi álláspont és a hivatalos propaganda szerint is a nők fegyverfogása természetellenes volt.
Megtorlás nőkkel szemben
Ismert, hogy a szabadságharcot kegyetlen és indokolatlanul kemény bosszú követte, és ez a nőket sem kímélte, bár az ellenük foganatosított közvetlen megtorlás kivételszámba ment. Teleki Blankát és Leövey Klárát az 1850-es évek elején várfogságra ítélték (tíz és öt évre) az emigrációval való kapcsolattartás és az üldözöttek bujtatása miatt. A vasgyáros Maderspach Károly feleségét, Buchwald Franciskát tíz nappal a világosi fegyverletétel után Haynau parancsára
Ezek az esetek megdöbbentették a közvéleményt, és bár egyedülálló történésekről volt szó, a vértanú tábornokok felakasztásához hasonló durvasággal sértették meg a kor normarendszerét.
Végezetül érdemes megemlíteni, hogy a szabadságharc alatt felülről ösztönzött nemi erőszaknak a reguláris haderő részéről semmi nyoma, a román és szerb felkelők viszont sajnos a sokféle bűn és erőszak sorában ezt is gyakran elkövették. Arra azonban semmi nem utal, hogy tudatos hadviselési eszközként alkalmazták volna. Felbujtással még a legelkeseredettebb magyar panaszok sem vádolták sem a szerb, sem a román lázadás vezetőit.
