A magyarság sorsdöntő csatái közül mindenképpen kiemelkedik a Sajó-menti, vagy közismertebb nevén muhi ütközet. Nemcsak azért, mert óriási emberveszteséggel járt, a magyar elit jó része életét vesztette, a király is alig tudott elmenekülni, hanem mert ezt tekintjük az 1241–42-es magyarországi tatárjárás kezdetének. A mongol pusztítás 800 év távlatából is történelmünk egyik legnagyobb tragédiája, országrészek néptelenedtek el, külföldről úgy látszott, a Magyar Királyság megszűnik létezni.
A vereség következményeit nem kicsinyítve viszont ma már tudjuk, hogy a Sajó mellett IV. Béla nem vakon vezette seregét a biztos halálba, sőt: sokáig nem volt egyértelmű, melyik fél távozhat győztesként, és a magyarországi hadjárat összességében a mongolok számára sem hozta meg a remélt sikert.
Az ELTE vezetésével számos intézmény részvételével alakult kutatócsoport „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit. A részletekről, az új eredményekről és értelmezésekről már több cikkben beszámoltunk a 24.hu-n, a folytatásban ezúttal Dr. Szilágyi Zsolttal, az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézet tudományos főmunkatársával beszélgettünk arról,
Utolsó epizód
Magyarországon a tatárjárást ma is teljes katasztrófaként értékeljük, egy megállíthatatlan erő totális pusztításaként, ami teljesen érthető. Mongóliából nézve viszont egészen más a kép, és természetesen az volt a XIII. században is.
Dzsingisz nagykán állandó hadjáratokra, terjeszkedésre alapította birodalmát, és még az uralkodása idején – 1223-ban – nagyjából a Volgáig tolta ki annak nyugati határát. 1227-es halálát követően utódja, Ögödej csaknem egy évtizedig nem fordította figyelmét Európa irányába, hogy aztán 1236-ban meginduljon a mindent elsöprő nyugati akció. Ennek a hat éven át tartó, „nagy nyugati” hadjáratnak volt a legtávolabbi pontja a Magyar Királyság.
A magyarországi támadás tehát egy óriási vállalkozás utolsó epizódja volt, a mongolok számára inkább egy mozzanat, ami viszont utólag egy új korszak kezdetének bizonyult a birodalom történetében
– mondja a 24.hu-nak Szilágyi Zsolt. De maradjunk még a XIII. században.
A magyarországi hadjárat nem járt teljes sikerrel
Batu kán és katonái sorra hódoltatták meg a kipcsak kánságokat és az orosz fejedelemségeket, területeiket immár a birodalomba olvasztották, mondhatni szisztematikusan és szó szerint megállíthatatlanul haladtak előre. A „beolvasztást” mongol módra úgy kell érteni, hogy az addigi uralkodót elfogták, elűzték, esetleg megölték, de mindenképp alávetették, országát és népét pedig sajátjukként kezelték. Azért fontos mindezt kiemelni, mert nem mindig volt ennyire egyértelmű a helyzet.
Előfordult ugyanis, például Észak-Kína területein vagy a mai Koreában, hogy a hódítás első hullámában ugyan komoly vereséget mértek a Mongol Birodalommal szomszédos államalakulatra, de megelégedtek a legyőzött behódolásával: adófizetéssel, segédcsapatok igénybevételével stb., és (első körben) nem építettek ki stabil ellenőrző rendszert, helytartóságot. Aztán, ha a későbbiekben félreértések adódtak a „megállapodás” részleteit illetően, magyarán az illető „elfelejtett” fizetni, nyilván keresztet vethetett még a látszatönállóságára is.
Az 1236-os nyugati hadjárat viszont nem ilyen volt, az elfoglalt területeket a tatárok bekebelezték, és ez a sors várt 1242-ben hazánkra is. Csakhogy a magyarok rendkívül keményen küzdöttek a Sajó mentén, sokáig kétesélyes volt a csata végkimenetele. Tudunk egy haditanácsról, ahol a mongol vezérek a visszavonulást sürgették, egyedül a kor egyik legnagyobb hadvezére, Dzsingisz egykori jobbkeze, Szübőtej tudta őket erről lebeszélni.
Sőt, az egész hadjáratról elmondhatjuk, hogy nem hozott teljes sikert. IV. Bélát nem sikerült sem elfogni, sem behódoltatni, a magyarok továbbra is keményen és több helyen sikerrel álltak ellen. 1242 kora tavaszán Batu úgy hagyta el az országot, hogy a mongol értelmezés szerint a hadjárat a Kárpát-medencében nem érte el a célját.
Közvetlen bizonyítékunk nincs, nem maradt fenn írott forrás, mondjuk, Batu esetleges zsörtölődéséről vagy a mongol elit véleményéről. A fenti tények azonban önmagukban elegendőek arra, hogy fogalmat alkothassunk, milyen országimázst sikerült kialakítania a magyar királynak és vitézeinek a mongolokban.
Eltörpült az események tengerében
A birodalom központjában, Karakorumban ugyanakkor ezekben a hónapokban a legkevésbé sem a nyugati hadjárat záróakkordja volt a fő téma. Ögödej halálával intrikák és hatalmi harcok kezdődtek, végül csak 1246-ban sikerült megválasztani az új nagykánt – Batu „haza” sem ment.
Dzsingiszida hercegként nyilvánvalóan komoly befolyással bírt volna a kánválasztás végeredményére, de ő maga nem számíthatott a főhatalomra, ezért más útra lépett
– jegyzi meg a szakember.
Dzsingisz felesége, Börte ugyanis a merkitek fogságába esett, ahonnan terhesen tért vissza, majd megszülte a kán első fiát, Batu apját, Dzsocsit. Az uralkodó ugyan elismerte őt sajátjának, ám a másodszülött, Csagatáj például már nem – itt írtunk erről bővebben. Halála előtt Dzsingisz felosztotta birodalmát három fia között úgy, hogy mindegyikük fölé az erre legalkalmasabb és származásában is kikezdhetetlen Ögödejt jelölte ki nagykánnak.
Dzsocsi kapta a nyugati birodalomrészt, amit Batu örökölt, és mint láttuk, szépen gyarapított is. Feltételezhető viszont, hogy nagykán nem lehetett volna, ezért aztán a fennhatósága alatt álló „saját” birodalmára koncentrált, amelyben dinasztiájának főhatalma megkérdőjelezhetetlen volt. Így jött létre a történelemkönyvekből is jól ismert Arany Horda, és utólag kiderült: ez volt az első lépés a világ valaha volt legnagyobb birodalmának szétesése felé.
Összefoglalva tehát: a Magyar Királyságban történtek nem gyakoroltak nagy hatást a kortárs mongol közvéleményre. Egyrészt azért, mert egy nagyszabású és rendkívül sikeres vállalkozás záróakkordja volt. Bár tény, hogy olyan akkordja, amivel nem lehettek elégedettek. Másrészt pedig az utódlás körüli belső harcok és a birodalom kezdődő eróziója mellett mindez eltörpült.
Nem jönnek Magyarországra kutatni
Némileg hasonló a kép, ha visszatérünk a jelenbe. A mai mongol identitás alappillére a középkori Mongol Birodalom, a fél világ meghódítása – ha mindezt lineáris folyamatként tekintjük, akkor ennek a nagy nyugati hadjárat az egyik csúcspontja. A korszak a 2000-es évektől, de főleg az utóbbi évtizedben reneszánszát éli az országban, egyre-másra jelennek meg a birodalom történetét feldolgozó munkák, a Mongol Tudományos Akadémia Történeti és Néprajzi Intézete, de a Mongol Állami Egyetem Történeti Intézete is külön sorozatot adott ki a Nagymongol Birodalomról és utódállamairól.
Külön könyv szól minden birodalomrészről, így a nyugatiról is, de ebben a dimenzióban a magyar vonatkozás igencsak eltörpül.
Mongol tudósok természetesen számon tartják az itteni eseményeket, de például nem jelent meg az igény részükről, hogy Magyarországon kutassanak
– mondja Szilágyi Zsolt. Hozzáteszi: sokkal inkább az a jellemző, hogy magyar szakemberek ismertetik az eredményeiket mongol kollégáikkal a magyarországi tatárjárásról.
A legmesszebbre jutott nomádok
Fentiekből logikusan következik, hogy a mai mongol közvélemény sem tartja számon külön az itteni eseményeket. Vállaltan eltúlzott laikus példával olyan ez, mintha elvárnánk bármely magyartól, hogy tudja, a nándorfehérvári diadal napján mikor esett az utolsó ágyúlövés. Más szempontból viszont a mongolok számára sokat jelentenek a magyarok:
És ez nem valami hun felsőbbrendűségből fakadó délibáb a Kárpát-medencéből tekintve, hanem tényleg a valóság. A mongol kultúrát, az ottani mindennapokat is kiválóan ismerő Szilágyi Zsolt megerősíti, hogy ez az átlag mongol véleménye, elterjedt „tényként” szerepel a köztudatban. Sőt, mongol diákja egyenesen úgy fogalmazott, hogy a családja kifejezetten örült, hogy ha már a messzi Európába utazott tanulni, legalább „nomádok közé ment” Budapestre.
Fentiek pedig magyarázatot adnak arra, hogy az átlag mongol ma, ha a birodalom terjeszkedésének magyarországi epizódjára gondol, nem úgy tekint rá, mintha le akartak volna igázni bennünket.
