Amikor Kennedy elnök 1961-ben bejelentette, hogy az Apollo-program révén évtized végéig Amerika embert küld a Holra, az amerikai szakembereknek még fogalma sem volt arról, miként lehetne ezt megvalósítani. hogy miként volna lehetséges a Holdig történő eljutás, nem különben a felszínre való leszállás.
Végül Jurij Kondratyuk egy 1914-es elméletére alapozva, azt továbbfejlesztve született meg az úgynevezett LOR-koncepció, azaz a Hold körüli pályán végrehajtott randevú. Lényege, hogy a Hold körüli pályára állított anyaűrhajónak csak az egyik része, az úgynevezett holdkomp landolna az égitest felszínén, majd térne oda vissza – írja a Múlt-kor.hu.
Az Apollo-program első olyan küldetése, amely már embereket is vitt volna az űrbe, az Apollo–1 (AS-204) volt, a háromfős legénységet már a tesztek megkezdése előtt egy évvel kijelölték. A negyvenegy éves Virgil „Gus” Grissom volt a legénység parancsnoka: a koreai háború során több mint 100 bevetésen vett részt, és ő volt a második amerikai űrhajós, aki eljutott a világűrbe.
Akkori visszaérkezése kis híján tragédiába torkollott: az óceánba való megérkezés után űrhajójának belsejébe behatolt a víz, ő maga pedig majdnem megfulladt. Edward White parancsnokimodul-pilóta 1965-ben már egyszer járt a világűrben, nevéhez fűződik az első amerikai űrséta is. A legénység harmadik tagja Roger Chaffee, korábbi haditengerészeti repülőtiszt volt.
Baljós jelek előzték meg a tragédiát
A tragédia 1967. január 19-én, egy ártalmatlannak tűnő, üzemanyag nélküli startszimulációs teszt során következett be az Apollo–1 tragédiája. A legénység három tagjának az volt a feladata, hogy megfigyeljék, miként működik az űrhajó az után, hogy leválasztják az indítóállomás energiaforrásairól és saját akkumulátoros forrásait kezdi el használni.
A szkafanderben érkező űrhajósok már beszállás közben érezték, hogy valami nem stimmel: Grissom a rendszer oxigénrendszeréből származó büdös, savanyú szagot észlelt, amit azonnal közölt is az irányítótoronnyal. A tesztet felügyelő szakemberek levegőmintát vettek, de semmilyen konkrét problémát nem találtak.
Ám a baljós jelek nem szűntek meg: az űrhajó és a néhány épülettel arrébb lévő irányító személyzet között folyamatosan akadozott a kommunikációs kapcsolat. Mialatt a torony személyzete a probléma megoldásán dolgozott, a legénység, hogy valamivel elfoglalja magát, ismét végig haladt a start előtti ellenőrzőlistán. Ekkor váratlanul egy kiáltás hangzott fel a torony rádiójából:
A szén-monoxid ölte meg őket
A mentés azonnal megkezdődött, de a tűz intenzitása, a géptest robbanásszerű megrepedése, a sűrű, mérgező anyagokat tartalmazó füst lehetetlenné tette a munkát. A tűz spontán csitulása után öt percig tartott a kabinajtó kinyitása, és mivel a szkafanderek műanyag részei teljesen elégtek és megroncsolódtak, a három holttest kiszabadítása további másfél órát vett igénybe.
A tragédia okait feltáró vizsgálóbizottság összefoglaló jelentésében öt, egymással kölcsönhatásban álló hibát nevezett meg: egy elektromos szikra, a kabinban légkör gyanánt használt tiszta oxigén, a kabinban található számos gyúlékony anyag, a befelé nyíló kabinajtó, amelyet a nagy nyomás miatt nem lehetett kinyitni, valamint a kisegítő személyzet helytelen vészhelyzeti felkészültsége.
A három pilóta halálát a nagy mennyiségű szén-monoxid belélegzése miatti hirtelen szívleállás okozta, harmadfokú égési sérüléseik túlnyomó többsége a haláluk után keletkezett.