„Vajon van-e élet a Földön kívül?” – tette fel az idők során annyi tudós és laikus a kérdést. Egyes szakértők napjainkban úgy gondolják, hogy az elkövetkező évtizedekben, már a mi életünkben igenlő választ kaphatunk, igaz, nem fejlett, távoli civilizációk, hanem viszonylag közeli, naprendszerbeli objektumokon élő mikroorganizmusok képében.
A Nap körül ugyanis több olyan égitest is kering a bolygónkon kívül, amelyeken adottak lehetnek vagy voltak a körülmények az élet számára.
Mai tudásunk szerint az élet egyik alapja a folyékony víz. Bár ha napjaink Marsára nézünk, egy kopár, fagyos, száraz égitestet látunk, a távoli múltban egészen más volt a helyi környezet.
Egy meglehetősen széles körben elfogadott hipotézis szerint a távoli múltban, mintegy 4,1–3,8 milliárd évvel ezelőtt a vörös bolygó felszínének egy jelentős részét egy hatalmas, folyók által táplált óceán borította. A víztömeg lehetséges nyomai ma is felfedezhetők a felszínen különböző geológiai formációk, például lehetséges tengerpartok, delták és áradásnyomok formájában. Egyes kémiai vizsgálatok során ráadásul olyan anyagokat is kimutattak a Marson, amelyek szintén az egykori vízre utalhatnak.
Ebben a korszakban a helyi éghajlat jóval melegebb, a légkör pedig sokkal vastagabb lehetett. Egy ilyen környezetben akár az élet is megjelenhetett, melynek nyomait a jelenleg a vörös bolygón dolgozó robotok, például a NASA Perseverance marsjárója vagy a későbbi missziók kimutathatnak.
Hogy a feltételezett vízzel mi történt, azt nem tudni, elképzelhető, hogy egy kataklizma során az űrbe távozott. Noha a káros kozmikus sugárzás ellen védő erős magnetoszféra hiánya, valamint az extrém éghajlat miatt nem valószínű, hogy ma is van élet a bolygó felszínén, lehetséges, hogy a folyékony víz és az organizmusok egy része, talán a pólusokon található jégsapkák alatt, fennmaradt.
Nem kizárható, hogy bizonyos rejtett és védett helyeken valamilyen létformák is életben maradtak. Néhány kutató elképzelhetőnek tartja, hogy a marsi atmoszférában kimutatott szezonális metánszint-ingadozás épp ezeknek a primitív élőlényeknek tudható be – mindez természetesen csak feltételezés, a gáz nem csak biológiai folyamatok hatására jöhet létre.
Holdakon lehet érdemes keresni
A Mars tehát nem rossz jelölt az idegen élet keresésére, de akadnak a bolygónál sokkal jobb célpontok is: a Szaturnusz két, illetve a Jupiter egyik holdja. Sok asztrobiológus nagy izgalommal várja, hogy mikor indulnak majd esetleges leszállóegységek ezekre a világokra.
A Titan a Szaturnusz legnagyobb kísérője, amely egyben az egyetlen sűrű légkörrel rendelkező hold a Naprendszerben. Atmoszférájában összetett szerves molekulák találhatók, az év pedig változatos, vannak csapadékosabb és szárazabb időszakai. Az objektum felszínét különféle tájak díszítik: dűnék, sivatagok, hegyek, folyók és tavak.
Elsőre kifejezetten kellemesnek tűnhet ez a környezet, csakhogy a helyi folyók és tavak nem vízből, hanem folyékony szénhidrogénekből, főként metánból és etánból állnak. Az égitest felszíne túl hideg ahhoz, hogy folyékony maradhasson rajta a víz, ennek ellenére egyes felvetések alapján a holdon a földitől merőben eltérő élőlények fejlődhettek ki. A Titan mélyén ráadásul egy nagy vízóceán lehet, ennek vize időnként a felszínen található jégvulkánok révén bukkanhat elő.
A Titanhoz hasonlóan a Szaturnusz hatodik legnagyobb holdja, az Enceladus is ígéretes. A jéggel borított égitesten olyan gejzírek találhatók, melyek vizet bocsátanak ki magukból. Az adatok alapján ezen objektum felszíne alatt is egy óriási óceán bujkál. Az Enceladusból távozó vízben szerves vegyületeket, illetve olyan anyagokat is kimutattak, amelyek akkor alakulhatnak ki, amikor a sós víz interakcióba lép a forró, köves óceánfenékkel.
Úgy tűnik, a hold geológiailag aktív, aminek hátterében a gravitációs erők melegítő hatása, esetleg valamilyen belső radioaktív folyamat áll.
Több szakértő is azon az állásponton van, hogy a Naprendszerben ezen az égitesten alakult ki a legnagyobb eséllyel az idegen élet.
Az Enceladusra sok szempontból emlékeztet a Jupiter negyedik legnagyobb holdja, a Galileo Galilei által 1610-ben felfedezett Europa. Ahogy az Enceladust, úgy ezt az objektumot is vízjégből álló páncél borítja.
Mivel az Europa rendkívül közel kering a Jupiterhez, a bolygó és a környező holdak extrém gravitációjának hatására az objektum felforrósodik, és geológiailag aktívvá válik. Egyes kutatók szerint a jég alatt az előzőekhez hasonlóan egy óriási vízóceán lehet, amely a belső hő révén marad folyékony. Az Europán szintén vannak gejzírek, jegében ráadásul olyan formációk találhatók, melyeket talán az óceáni áramlatok alakítottak ki. Nem kizárható, hogy ezen hold mélyén is vannak hidrotermális kürtők.
Végezetül a fenti három égitest mellett érdemes kiemelni további két holdat, a Jupiter körül keringő Callistót és a Ganymedét. A csillagászok lehetségesnek tartják, hogy ezen objektumok felszíne alatt is nagy mennyiségű folyékony víz van, igaz, a Callisto és a Ganymede kevésbé áll az érdeklődés középpontjában, mint a Titan, az Enceladus és az Europa, ahova több küldetést is terveznek.
