Az érzékelés története (sensory history) az emberi érzetek szerepét vizsgálja a különböző történeti korszakokban. A megközelítést leginkább az antropológia és a kultúratudományok alkalmazzák, de a történeti munkákban is találunk példát arra, amikor a kutatók a múltbéli érzetek nyomába erednek. Az érzetek nem csupán az fizikai környezetről szerzett benyomások. Az érzékelés ugyanis az egyénben végbemenő neurológiai mechanizmus és kognitív folyamat mellett társadalmi, kulturális és politikai jelenség.
David Howes antropológus szerint a szenzuális kapcsolatok egyben társadalmi kapcsolatok is: társadalmi szerepekről, interakciókról és megosztottságokról árulkodnak. Mivel a deportáltak közösségében – ahogy Maja Suderland megállapítja – a szélsőséges élethelyzet ellenére is működtek bizonyos társadalmi folyamatok, ezért az érzetek vizsgálatából a tábori társadalom viszonyaira is következtethetünk.
Az érzékelési tapasztalatokhoz kapcsolódó jelentésének és értékrendszerek elemzését a deportáltak fennmaradt naplói és visszaemlékezései teszik lehetővé. A táborok alatt ezúttal azokat a munka- és koncentrációs táborokat értjük, ahol a foglyoknak voltak „mindennapjaik” szemben a megsemmisítő táborokkal, amelyek célja a deportáltak azonnali meggyilkolása volt.
Hangtérképek
A lágerben az emberi hangra különös figyelem irányult. A csizmák csapkodásával és a korbácsok pattogásával kísért német vezényszavak (aufstehen, los, schnell) a lágerszótár alapelemei voltak. Kiáltás jelezte a fogolyszámlálás elejét és végét, és a barakkokon végigmorajló ordításból lehetett megtudni, mikor érkeznek az ételosztók.
Ugyan senki sem hallja ugyanazokat a hangokat ugyanolyannak, de léteznek közös hangélmények, amit a táborban például az állandó, megszűnni nem akaró zaj hozott létre. A foglyok becsukhatták a szemüket, hogy ne lássák – emberi külsejüket egyre inkább elvesztő – társaikat, de a barakkokban uralkodó hangzavarból alig tudták kivonni magukat. Éjszakánként a priccseken összezsúfolódó száz–kétszáz férfi és nő számára a hallás lett a legfőbb érzékelési dimenzió. A naplók gyakori eleme a barakkszobák alaprajza, amelyen a naplóíró a priccsszomszédjait, egyúttal a tábori társadalom összetartó kis közösségeit is bejelölte. Ennek mintájára volt, aki hálóhelye „hangtérképét” alkotta meg. A sötétben töltött órákban a figyelem koncentrálttá, a hangok pedig személyessé váltak. A bosszantó, de egy idő után megszokott környezetté is vált „hangközösségeket” a foglyok költöztetései bomlasztották fel.
Holländer Margit barakkokon kívüli hangtérképén bizarr érzetek kerültek egymás mellé. A naplóíró az auschwitzi hangversenyek „siralmas, hátborzongató műveiről” és a nem messze lévő cigány lágerből hallatszó, idegtépő, német ordításokkal vegyített sikoltásokról is beszámol. A kényszerzenélés mellett a jó hangú lányok éjszakánként önszántukból is énekeltek. A tábori énekek olykor elmosták a civil élet világnézeti különbségeit is. Az illegális kommunistaként deportált Trebits Gabriella megemlíti naplójában, hogy 1944. december 24-én meghatottan hallgatta a blúzukba imádságoskönyvet rejtő asszonyok hosszan elnyújtott karácsonyi énekét ami „túlhangzott a barakk falain” oda, ahol „a német disznók halomra gyilkolták az orosz hadifoglyokat és a zsidókat.” A lágerkarácsony után néhány héttel Gabriella a tífuszosok barakkjában feküdt, ahol már „megborzadt” az „éneklő, haldoklók hangján” vízért könyörgő fogolytársa mondatfoszlányaitól. A kérést a lengyel kápó víz helyett káromkodással és ütéssel viszonozta: „Befogom a fülemet, nem kell tanú az éjjeli gyilkossághoz.”
Aki a felszabadulás zajait érzékelte, az esélyt kapott az életben maradásra. Perl Gizella a háború után írt memoárjában a hangokon keresztül beszéli el ennek emlékét. Perl az állapotos nőket összegyűjtő „terhes blokkban”, „dolgozott”. Április 15-én, miközben az angol katonák bevonultak Bergen-Belsenbe, a máramarosszigeti nőgyógyász éppen egy varsói partizánnő gyermekét segítette a tábori világra. Odakintről behallatszott a katonák érkezésének robaja, bent a lengyel nő ordított: a fogolytáborban megszületett az első szabad gyermek.
A testen hagyott tábornyomok
A tömegszálláson nemcsak a hangzavar, hanem a folyamatos testi közelség is szenvedést okozott. Az érintés a legközvetlenebb beavatkozás az ember intimszférájába, ami az agressziótól az intimitásig sokféle szándékot fejezhet ki. Ahogyan Constance Classen könyvében olvashatjuk, minden közösség megalkotja a maga szabályait arról, hogy „ki kit mikor és milyen módon érinthet meg, és melyek a testi érintés elfogadott alapelvei”. A tábori körülmények e tekintetben is újraalkották a háború előtti civil élet normáit.
Az együtt deportált családtagok, barátok vagy az újonnan szerzett ismerősök megosztották a priccsüket. A szelekciók, majd 1945 tavaszán a táborok kiürítése miatt elindított transzportok és gyalogmenetek azonban gyakran szakították szét e társulásokat. A táborok utolsó hónapjainak káoszában a foglyok éjszakánként sokszor már nem tudták, ki fekszik mellettük, de érezték a másik csontos testét, a könyökök és térdek egymáshoz koccanását. Eközben bőrük nem érintkezett finom és puha anyagokkal. Az alvást olyan érzetek uralták, mint a gyalulatlan deszkapriccsek keménysége, a kevéske faforgáccsal bélelt papírzsákok, pokrócok és rabruhák hidegsége és durvasága.
A tífuszos Trebits Gabriella rideg fekhelyén, kabátján takaróként a mellette fekvő szlovák nővel osztozva nemcsak ennivalóra és vízre vágyott, de anyja kezének meleg érintése után is sóvárgott. A tífusz okozta hallucinációiban haza képzelte magát: oda, ahol nem halnak meg éjszaka, nincs tetű, és ahol ágyban fekszik egyedül:
betakarnak valóságos paplannal, érzem a párnát a fejem mögött, a matracot fájó, sebes testem alatt.
Mikor magához tért, teste újra a kemény priccsen, testén pedig barakktársa, Lucsina ölelő „sebes, gennyes jobbja” nyugodott, utóbbi undort és félelmet keltett benne. Miután ez a szomszédja is eltűnt, két halottal osztotta meg priccsét.
A felszabadított Bergen-Belsenben a brit katonai parancsnokság a női ápolók számára nem engedélyezte a „horrortáborba” való belépést, két vöröskeresztes nővér azonban az első napokban mégis bejutott néhány barakkba. Elsők között számoltak be a halottakon fekvő élőkről és az élőkön fekvő halottakról, az ablakokon kilógó holttestekről, az összefonódó, csontvázszerű karokról és lábakról, a semmibe néző, kiüresedett tekintetekről. Az életmentés és a gyógyítás a tehetetlen testek tengere okozta sokkból való feleszméléssel kezdődött, amire sokan nem voltak képesek az alkohol segítsége nélkül.
Az érzeteket vizsgáló kutatók szerint a testnek is megvan a maga intelligenciája, amire a különféle forrásból származó információk összegyűjtésével tesz szert. A fizikai folyamatok nemcsak a talajt formálják, nyomot hagynak rajtunk is. Howes megfogalmazásával élve, környezetünk, legyen az épített vagy természeti, a tapintással szerezhető benyomásokon keresztül tetoválja bőrünket. A foglyok testén a német őrök és a fogolykápók által gyakorolt erőszak, az éhezés, a betegségek és a hiányos ruházat miatt csökkent ellenálló-képesség is sebeket ejtett. A test ezáltal a felszabadulás után a tábori körülmények dokumentációja és bizonyítéka lett.
Táborízek a szájban és a fejben
Az ételosztás az egész napot meghatározta: minden az osztás előtt és után történt, aminek a biológiai működés és a pszichés állapot is alárendelődött. Amikor feltűntek a kondért cipelő fogolytársak a tábori horizonton, az éhséggel küzdő szervezetek és a megfeszült idegpályák azonnal reagáltak, a nehezen mozgó végtagok megindultak az osztás helyszíne felé.
Az ételhez jutás fontossága a tábori koszt elmaradhatatlan leírásaiban hagyott nyomot. A naplóírók ritkán írnak ízekről, sokkal inkább mennyiségekről, amelyek egyre inkább fogytak. Amikor a legrosszabb napokon a foglyok a fagyott krumplihéjat túrták ki a lágerkonyha melletti szemétből, annak már nemcsak íze, de kalóriatartalma is alig volt. Az ízek ugyan háttérbe szorultak, de nem tűntek el teljesen.
Hoztak valami gyanús színű kotyvalékot, hogy itt ilyen a koszt, rettenetes ízű, keserű, sós, csak jó nem. Mindent megenni, amit adnak, hunyd be a szemed, nem látod, mit eszel! – mondták.
Holländer Margit a tanács megfogadásával az étel látványától ugyan megóvta magát, de az ízétől nem tudta. Aztán észrevette, hogy kezdett alkalmazkodni a „tábori menühöz”. Így lett a „vízben főtt bab, liszttel habarva”, azaz az „íztelen semmi”, amit otthon meg sem evett volna, a táborban „nagyon jó”, sőt „finom”. Nem sokkal lehetett rosszabb az a „borsóféle, nagyon sós zagyvalék” sem, amit később kapott. Abban, hogy ezt mégiscsak „rettentőnek” értékelte, bizonyára szerepet játszott, hogy „karácsonyi kosztként” volt kénytelen elfogyasztani. A család távollétére az ünnepi ízek hiánya is emlékeztette a foglyokat.
Az otthon ételei iránti vágyakozás a receptmesélés és receptkönyvírás gyakorlatát hívta életre. A „fejben főzést” – ami a háború előtti élettel való folytonosság megteremtésének eszköze volt – a magyar és más nemzetek deportáltjai is gyakorolták. E gyűjteményekbe jellemzően laktató, kiadós fogások, valamint édes ételek, sütemények, a gyerekkor, az ünnepek ízei kerültek. Ahhoz, hogy a deportáltak ne csak a képzeletben, hanem a szájukban is édes ízt érezhessenek, olyan különleges táborrészbe kellett kerülniük, mint amilyen a bergen-belseni Ungarnlager volt. Ennek lakói, az úgynevezett Kasztner-vonat utasai a magyar cionisták és a németek között megkötött alku eredményeként különleges bánásmódban részesültek, ami a jobb kosztban is megnyilvánult. Egyik alkalommal vöröskeresztes segélycsomagot osztottak szét, ami csokoládéport is tartalmazott. A naplót vezető Kolb Jenő szerint a régóta nem tapasztalt ízélmény elképesztő hatást váltott ki:
Öt hónapja először kulturált íz: csokoládé! Öregek és gyerekek valósággal belerészegednek; eszik kanállal, szárazon, kenyérrel, vajjal, vízzel, lekvárral, szőlőcukorral vegyítve stb. Az embereken változás megy végbe. Jókedvű arcok, bőbeszéd, optimista hangulat.
A végül valóban Svájcba szállított Kasztner-csoport körülményei nagyban eltértek a koncentrációs táborok „átlagos” lakónak helyzetétől, és ez többek között a „kulturált ízekhez” való hozzáférésben is megmutatkozott. A fogolytáborban éhező deportáltak pedig nem sokat sejtettek arról, hogy a szektorokat elválasztó szögesdrót kerítés túloldalán csokoládés szájjal járkálnak a szerencsésebb sorsú szomszédok.
Az orr emlékei
A szaglással kapcsolatos benyomások a tanúságtételekben leginkább a rossz szagok érzékeléseként rögzültek. Hogy mennyire határozta meg a bűz a tábori életet, azt a jó illatok mély emlékezetbe vésődése is igazolja. Az egyik Bergen-Belsenbe került nő a vele készített interjúban azt mondta, évekkel később sem tudta elfelejteni azt az érzést, mikor az auschwitzi krematórium gyomorforgató bűze után végre kellemes fenyőillatot érezhetett: ekkor egy pillanatra újra embernek érezte magát.
A barakkokban a tisztálkodási, mosási lehetőségek hiánya ugyancsak bűzt eredményezett. Ehhez társult később, hogy a legyengültek már nem bírtak a latrinára se kimenni. Ha valakinek gyorsabban romlott le az állapota, vagy feladta és elhagyta magát, az a legerőteljesebben és legnehezebben elviselhető módon: a szagokon keresztül vált mindenki számára nyilvánvalóvá.
Előfordult, hogy a bűztől való megszabadulás a háború előtti társadalmi hierarchiát is a feje tetejére állította. Weiczner Jenő mesél el naplójában egy ezt igazoló jelenetet, amelyben „az otthon gazdag és finom, disztingvált nő” egy cigarettáért cserébe kivitte „egy otthon szegény asszony” éjjeli edényét.
Bergen-Belsen 1945 tavaszi, zsúfolt, kaotikus, tífusszal, hasmenésjárvánnyal fertőzött állapotát a rettenetes látvány mellett a rettenetes szagok írtak le a legjobban. A „terhes blokkban” az alultáplált, tífuszos, tetves várandós nők már nem bírtak felkelni szükségleteik kielégítésére. A levegő áporodott és telített volt, ami megnehezítette a legyengültek számára a levegővételt.
Miközben Perl Gizella gyógyszer és víz híján tehetetlenül nézte és valamennyi érzékszervével elszenvedte a barakkban uralkodó állapotokat, a britek 21. hadseregcsoportja Bernard Montgomery tábornagy vezetésével átkelt a Rajnán. A lüneburgi síkságra 1945. március utolsó hetében megérkező, elszigetelten mozgó csapatok nem tudtak a tábor létezéséről.
A deportáltakat az otthon megszokott érzetek sokaságától fosztották meg és kitették őket egy halom olyan érzetnek, amely rossz érzést és szenvedést okozott nekik, továbbá önérzetüket és társadalmi kapcsolataikat is rombolta. A túléléshez többek között a fizikai környezethez való gyors és hatékony alkalmazkodásra is szükség volt. Ennek részéként szert kellett tenni az érzések és érzékek feletti önuralomra: elviselni a hideget, legyűrni az undort, az émelygést és az iszonyt.
