Sóki Tamás / MTI
Tudomány

Szörnyű mészárlásra emlékeztethetnek a mohácsi tömegsírok

A feltárás alatt álló mohácsi tömegsírban talált emberi maradványok arra utalnak, hogy az oszmánok szó szerint lemészárolták hadifoglyaik egy részét. A mohácsi ütközet helyszínének feltárása régi adósság, erről egyelőre annyit mondhatunk, hogy Majstól északkeletre van egy lehetséges csatahelyszín, ami 80-90 százalékban egyezik a történeti leírásokkal és a korszaknak, illetve a csatának megfelelő régészeti leletekkel.

Tétjét tekintve és a seregek létszáma alapján is a korszak legnagyobb összecsapása zajlott Mohács környékén 1526. augusztus 29-én. Nagy Szulejmán szultán maga vezette 60–70 ezer katonáját minden addigit felülmúló nyugati hadjáratra. Vele szemben II. Lajos király is személyesen vonult hadba, seregének létszáma az oszmán erők felét sem érte el, soraiban csehek, lengyelek, németek, horvátok, szerbek és itáliaiak álltak a magyarokkal vállvetve.

A vereség megpecsételte az önálló Magyar Királyság sorsát, az elmúlt fél évezred sem változtatott azon, hogy Mohács a magyar történelem egyik legjelentősebb igazodási pontja. A jó másfél évszázada folyó kutatás dacára még ma sem lehetünk teljesen biztosak a csata pontos helyszínében, és tízezernyi hősi halottal szembeni adósságunk, hogy megadjuk a méltó végtisztességet.

A Janus Pannonius Múzeum (JPM), a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) és más intézmények szakembereinek összefogásából, Dr. Négyesi Lajos hadtörténész és Dr. Bertók Gábor régész vezetésével létrejött szakmai műhely 2018 óta viseli a Mohács 500 Kutatócsoport nevet. Változó összetételben, de már 2009-től kutatja az ütközet potenciális helyszíneként azonosított középkori falu maradványait a Mohácstól délnyugatra mintegy 11 km távolságra lévő Majs község határában.

Az eredetileg főként régészekből és történészekből álló csapat 2016 óta nagy számú önkéntes fémkeresős kutató bevonásával vált igazi hadirégészeti kutatócsoporttá, amelynek tagjai 2020 augusztusától Mohács 500 Csata és Hadszíntérkutató Egyesületként képviseltetik magukat. A JPM legfrissebb projektjeként a csata tömegsírjainak feltárását is végző Dr. Bertók Gábor régészt, a múzeum igazgatóját, az egyesület elnökét kérdeztük az eredményekről, illetve arról, hogy

az egyik tömegsír leletei arra utalnak, a törökök kivégezték keresztény hadifoglyaik legalább egy részét.

Dr. Szabó Máté / Mohács 500 Hadszíntér- és Csatatérkutató Egyesület Dr. Bertók Gábor ásatásvezető.

Több száz tárgy a csatából

A kutatócsoport munkája a történeti források alapján a csata központi helyszínének számító egykori falu maradványainak azonosításával kezdődött, amit Brodarics István kancellár, a csatában résztvevő szemtanú Földvárnak nevezett. A kérdés az volt, hogy egy korábban meglelt településnyom a mai Majs közelében azonosítható-e a Brodarics leírásában Földvár néven említett településsel, illetve van-e más alternatíva.

Kezdetben nagyjából ugyanannyi érv szólt az igen, mint a nem mellett, miközben felvetődik a korabeli leírások pontatlansága is. A kérdést máig nem sikerült minden kétséget kizáróan tisztázni, és számos lehetséges helyszínt átkutattak már, de a Majs mellettihez foghatóan hadileletekben gazdag településnyomot eddig nem sikerült azonosítani azok közül, amelyekre illeszthető Brodarics földrajzi leírása.

A csata helyszínének felkutatása a 2010-es évek közepén került fókuszba, a történeti dokumentumok és az eddig előkerült régészeti leletek, nyomok alapján a kutatók kijelöltek egy területet, amelyet fémdetektorokkal vizsgáltak át. A múzeum felhívására több tucatnyi önkéntes jelentkezett, saját eszközeikkel és saját költségükön, csatárláncot alkotva fésülik át a környéket, e tevékenység kisebb-nagyobb intenzitással a mai napig folyik.

Ha valamit találnak, azt szakemberek emelik ki a földből, regisztrálják, a térképre illeszthetőség céljából centiméteres pontossággal bemérik, majd további vizsgálatokra elszállítják.

A terepi munka során eddig mintegy 8000 fém tárgy került elő, ebből nagyjából 300 köthető a korszakhoz. Zömében ólomlövedékek, de emellett különböző fegyver- és lószerszámtöredékek, patkók, sarkantyúk, stb.

– mondja a 24.hu-nak Bertók Gábor.

Mindez csak egy kis szelete annak, ami még a föld alatt rejtőzhet, az óriási terület teljes feltárása idő- és emberigényes feladat. Illetve csak eltelt ötszáz év. A csata után először a győztes katonák szedtek zsákmányt, majd az oszmán sereget követő tömeg gondoskodott az értékek begyűjtéséről, később pedig a terület használata, az állandó szántás és persze a korrózió ritkította az emlékeket.

Dr. Szabó Máté / Mohács 500 Hadszíntér- és Csatatérkutató Egyesület A csatatérkutatás során előkerült hadileletek több baranyai helyszínen bemutatásra kerültek, jelenleg a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyen tekinthetők meg.

Van egy lehetséges helyszínünk

Nagyjából négy négyzetkilométer átvizsgálása után azonban a fenti, úgynevezett hadirégészeti kutatás így is jelentős eredményekkel szolgál. Az eddig megtalált hadileletek ugyanis egy egy-másfél négyzetkilométernyi területen sűrűsödnek, ez magában foglalja a településnyomot is, amely a kutatócsapat szerint lehet a Brodarics által Földvárnak nevezett település maradványa.

Szintén érdekesek az említett lövedékek, az ólom golyók többségének átmérője a 10-15 milliméteres tartományba esik. Felmerült, hogy ez túl kicsi a korszakban elterjedt golyókhoz mérten, feltehetően későbbi összecsapás során kerültek épp ide. A tömegsír feltárása során azonban előkerült két darab, 11-12 milliméteres – nyilvánvalóan sebesült katonák testéből megmaradt – golyó, ezzel pedig a kétségek is oszlani látszanak.

Összességében tehát Majstól északkeletre van egy lehetséges csatahelyszín, ami 80-90 százalékban egyezik a történeti leírásokkal és a korszaknak, illetve a csatának megfelelő régészeti leletekkel

– emeli ki a régész. Hozzáteszi, hogy ennél többet egyelőre felelőtlenség lenne állítani, továbbra is nyitottan állnak a kérdéshez, minden felmerülő lehetőséget megvizsgálnak.

A helyiek nem feledték

Az 500. évforduló közeledtével a területet kezelő Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság részéről felmerült a szándék a mohácsi nemzeti emlékhely fejlesztésére, és a Janus Pannonius Múzeum kutatóit kereste meg az ismert tömegsírok feltárásának „ötletével”. Ezzel párhuzamosan, azaz tavaly nyáron született a múzeum és a PPKE konzorciuma és a már említett Mohács 500 Egyesület is. Itt és most kezdjük azzal, mik is ezek a „tömegsírok”?

Történetünk az 1950-es években kezdődik, amikor a Jugoszlávia felől vélt fenyegetés hatására hazánk erődrendszer kiépítésébe fogott a déli határ mentén. Ekkor bukkantak elő emberi csontok, a katonaság nyilván nem foglalkozott velük, és nem sokkal később a védelmi vonal munkálatai is megszakadtak.

A helyiek viszont nem feledték az emberi maradványokat és azt jelezték az illetékes múzeum szakemberei felé. Az ásatások során 1960-ban két tömegsírt találtak, de azon túl, hogy megnyitották, dokumentálták, semmi több nem történt, szépen visszatemették mindkettőt, egy halmot hagytak fölöttük.

Janus Pannonius Múzeum

A csata 450. évfordulójára, 1976-ban kezdődött e halmok környezetében a mai mohácsi nemzeti emlékhely kialakítása. A földmunkák során bukkant elő még három tömegsír, ezeket ugyanúgy lefotózták, lerajzolták a holttestek felszínről látható helyzetét, majd visszatemették. Így érkezünk 2020 nyarához, a hármas számot viselő tömegsír feltárásához.

Gyerekek is voltak köztük

A III. számú tömegsír ötszáz évvel ezelőtt frissen ásott vagy már meglévő gödrébe gépiesen hajigálhatták az elhunytakat nagyjából úgy, ahogy ezt el tudjuk képzelni: egyik fogja a bokáinál, másik a csuklókra markol, meglendítik és dobják. Többek kezei és lábai maradtak az erre utaló pózban. A végén megtelt a gödör, a halottakat egymásra halmozták és földdel fedték. Ahogy a lágy szövetek bomlottak, úgy csökkent az emberi testekből rakott halom térfogata, és végül eggyé vált a tájjal. A csontok elváltak egymástól, és mára nehéz kiválogatni az összetartozó részeket.

„Ugyan a pontos demográfiai adatok csak a laboratóriumi antropológiai vizsgálatok után állnak majd rendelkezésre, az előzetes megfigyelések szerint nagyjából 300 körüli ember maradványai lehetnek a sírban, antropológus kollégáink véleménye szerint zömében 17-40 éves, katonakorú férfiak maradványai, de van köztük legalább tucatnyi 12-14 év körüli kamasz, és talán 4-5, esetleg 6 nő is” – mondja Bertók Gábor. Utóbbiak pontosításához alapos laboratóriumi antropológiai elemzésre, illetve DNS-vizsgálatokra is szükség lesz.

Az emberi maradványokat a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) antropológusai elemzik a helyszínen. A tavaly kiemelt leletek egy részét már laborkörülmények közt is vizsgálták Magyar Természettudományi Múzeumban, a részletes feldolgozás Szegeden lesz a következő 1–2 évben. A vizsgálatból egész sor érdekes részlet kiderülhet az egykor élt emberekről, csupán a teljesség igénye nélkül: milyen volt a megjelenésük, Európa mely tájáról származtak, volt-e valamilyen betegségük, mi okozta a halálukat, milyen életmódot folytattak, életvitel-szerűen katonáskodtak-e, vannak-e ma élő rokonaik stb.

Elképesztően sok információt lehet a csontokból kinyerni, sőt a tervek szerint a hősök előtti tisztelgésként néhányuk arcrekonstrukcióját is elkészítik. A „szemébe nézhetünk” majd azoknak, akik a mohácsi csatában az életüket adták a Magyar Királyság és a kereszténység védelmében.

Dr. Szabó Máté / Mohács 500 Hadszíntér- és Csatatérkutató Egyesület

Lefejezhették őket

A korábbi történeti kutatások, illetve a sírok felszínének feltárásai során a kutatók három elméletet fogalmaztak meg arról, kik lehetnek az elhunytak. Az egyik szerint magának a mohácsi csatának, míg a másik úgy véli, a magyar katonai tábor halottai. Tudjuk ugyanis, hogy az oszmánok egy több ezer lovasból álló csapatot küldtek a csatateret jócskán megkerülve a keresztény hadi tábor megsemmisítésére. A harmadik lehetőség pedig az a csata utáni esemény, melynek során szultáni parancsra lefejezték a hadifoglyok zömét.

A halottakon első pillantásra is feltűnő rengeteg fejsérülés arra utal, hogy lovasok lephették meg őket, és egyoldalú kaszabolás, vérengzés folyt. Dr. Pálfi György, az SZTE Embertani Tanszékének vezetője és munkatársai, a feltárásvezető régésszel egyetértésben azonban – a vizsgálatok jelen állása szerint – a harmadik forgatókönyvet tartják a legvalószínűbbnek.

Százas nagyságrendű azon személyek száma, akiket a csontokon lévő sérüléseik tanúsága szerint megpróbáltak lefejezni vagy le is fejeztek

– emeli ki Bertók Gábor.

Már tavaly, a feltárás elején számos olyan esetet azonosítottak a szegedi antropológusok, ahol ugyanazt a nyakcsigolyát kétszer párhuzamosan hátulról átvágták, és nagyszámú olyan állcsontot, nyakszirtcsontot találtak, amelyet szintén „hátulról”, a tarkó irányából ért a vágás. Persze nem tudjuk, pontosan mi történt, de nagyon sok az ilyen jellegű sérülés-együttes, amelyek bekövetkezte csata közben nagyon valószerűtlen.

Pálfi György és munkatársai, igazságügyi orvosszakértők bevonásával arra következtettek, hogy a vágásnyomok leginkább arra utalnak, hogy

az embereket letérdeltették, és a fejüket lehajtva, hátulról érte őket a végzetes csapás.

Sokuknak a nyaki sérülések mellett a fejet is számos vágás érte, sokszor értelmetlenül, hiszen ezek zöme külön-külön is halálos lehetett volna. Mindezek alapján a terepi antropológiai munkát végző kutatók afelé hajlanak, hogy letérdeltetett, kiszolgáltatott embereket kaszaboltak össze. A fej „leválasztása” a törzsről nem volt cél, a vágásokkal az élet kioltására törekedtek, a hátulról/felülről érkező csapások a gerincvelőt átvágták, de a fej és a test között az esetek túlnyomó többségében maradt valamennyi összeköttetés – így a koponyák általában együtt vannak a csontváz többi részével.

Néhány esetben természetesen előfordult, hogy az alkalmi hóhér „túl jól teljesített” – erre utal néhány külön bedobott fej. Ezeknek a koponyáknak a fej nélküli csontvázakhoz rendelése nagyon alapos laboratóriumi antropológiai munkával és DNS elemzéssel lesz lehetséges.

Dr. Szabó Máté / Mohács 500 Hadszíntér- és Csatatérkutató Egyesület

Óriási mészárlás

Mint említettük, írott forrásaink is vannak arról, hogy az ütközet után összeült a szultáni tanács, a haderőt felsorakoztatták, jutalmazták az arra méltó parancsnokokat, majd kivégezték a hadifoglyok nagy részét, mintegy 1500-2000 főt. Bárt az 1976-os felszíni szemlézés alapján 700 és 1000 között becsülte az akkori antropológus az öt tömegsírban található csontvázak számát, a III. számú tömegsír feltárásának mostani tapasztalatai szerint alábecsülték a mennyiséget: körülbelül kétszer annyi – azaz a kivégzettek száma körüli – csontvázat rejthetnek az emlékhely tömegsírjai.

Miért történt mindez? A pontos indok nem ismert, Bertók Gábor szavaival „legfeljebb okoskodni” tudunk, több lehetőség is adódik. Az egyik, hogy a pszichológiai hadviselés részeként a hadifoglyok egy részét kivégezték, míg másokat elengedtek, hogy félelmet keltve vigyék az esemény hírét. A másik szerint a viszonylag könnyű győzelem után az oszmánok számára veszélyes és bizonytalan volt a helyzet, újabb ütőképes magyar egységek felbukkanásától tarthattak, ezért nem „cipelhettek magukkal” 2000 hadifoglyot, akiket őrizni és élelmezni is kell. Főleg nem képzett katonákat, akik ha fegyverhez jutnak, maguk is komoly fenyegetést jelenthetnek.

Százharminc évvel korábban, nikápolyi győzelme után I. Bajazid szultán is ugyanígy járt el egyébként, esetében azonban tudjuk az indítékot: bosszúból ölette meg foglyait, mert az összecsapás előtt a keresztények is ezt tették a kezükre került muszlim foglyokkal.

A temetés

Mohács után tízezrek maradtak a harctéren, a halottak sorsát illetően ismét csak a nem tudjuk az egyetlen hiteles válasz. A viszonylag objektív forrásnak tűnő szultáni hadinaplóból annyit tudunk, hogy Szulejmán parancsot adott, hogy a „gyaurok” holttesteit hordják egy helyre és temessék el. De vajon milyen halottakra gondolt és hol? Az összes elhunytra, vagy csak a szem előtt lévőkre? A csata után hosszan tartott még a menekülők üldözése, a holttestek óriási területen feküdhettek szétszórva.

Az is elképzelhető, hogy „csak” a tábor körül fekvő halottakra gondolt, amelyeken már állatok lakmároztak, látványuk nyilván zavaró volt, bomlásuk pedig egészségügyi kockázatokat rejtett.

A magyar hagyomány úgy tartja, hogy a hősi halottakat Kanizsai Dorottya helyeztette közös sírba, a feladatra 400 jobbágyát rendelte ki. A történet először a csata után 100 évvel bukkant fel, ezért hitelét illetően vannak kétségek, ám több-kevesebb valóságalapja lehet a történetnek. A temetéseknek ez alapján akár több hulláma is lehetett, melyeknek megtalálása a most folyó kutatások egyik fő célja is.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.