Az ókorban Kínától Indián és Egyiptomon át a Római Birodalomig a világ szinte minden tájáról és kultúrájából ismerünk olyan történeteket, amelyekben egy – általában nagy tettekre predesztinált – gyermeket császármetszéssel segítenek világra; ám azt, hogy ezeknek mennyi valóságalapja van, lehetetlen megállapítani.
Császár vagy vágni
Idősebb Plinius arról is beszámol, hogy egy római uralkodó is ily módon született, a későbbi történetírók pedig arra a következtetésre jutottak, hogy Plinius itt Julius Caesar születéséről beszélhetett. Azonban abból a tényből, hogy Caesar édesanyja, Aurelia több mint 40 évet élt fia születése után, arra kell következtetnünk, hogy feltehetően nem történt ilyen beavatkozás. Ami viszont biztos, az az, hogy a római törvények, pontosabban az úgynevezett lex caesera kimondta, hogy amennyiben egy várandós nő a terhesség vagy a szülés alatt meghal, a magzatot ki kell vágni a méhéből.
A kora újkori Európában az anatómiai ismeretek bővítését szolgáló boncolások elterjedésével és fejlődésével a császármetszés – mint a magzat élete különleges helyzetben történő megmentésének lehetőségét kínáló eljárás – iránti érdeklődés is új erőre kapott.
Életveszélyes eljárás
Egy svájci sertéstenyésztő, bizonyos Jacob Nufer állítólag 1500-ban sikeres műtétet hajtott végre, felesége és gyermeke életét is megmentve. Az 1580-as években orvosi körökben heves vita folyt az eljárás kivitelezhetőségéről, ebben központi szerepet játszott François Rousset francia doktor, aki országszerte felkereste azokat az orvosokat és nőket, akik állítólag elvégeztek vagy túléltek ilyen műtétet, hogy bizonyítékokat gyűjtsön az eljárás mellett.
Azonban megbízható altatási vagy fájdalomcsillapítási lehetőségek, valamint jól működő fertőtlenítési eljárások híján e korban a császármetszésre tett kísérletek szinte biztosan legalább az anya halálához vezettek, ezért az eljárást gyakorlatilag nem alkalmazták, különösen azután, hogy az 1700-as években elterjedt szülészeti fogó jobb esélyeket kínált az elakadt szülések esetén.
A császármetszés csak a XIX. század végén jelent meg újra a nyugati orvostudomány gyakorlatában. Vannak azonban olyan források, amelyek szerint egyes ugandai és ruandai doktorok helyi növényekből készült gyógyszerekkel és alkoholos alapú altatószerekkel is végeztek ilyen műtéteket még nyugati társaik előtt.
