Tudomány bbc history

A II. világháború utolsó csatájában nem ejtettek foglyokat

Miközben a fél világ az európai háború végét ünnepelte, német katonák még könyörtelen harcot vívtak egy holland szigeten – saját volt „bajtársaik”, a lázadó grúzok ellen. A magyar nyelvű BBC History júniusi számában a második világháború utolsó európai csatájának történetét eleveníti fel, ebből közlünk egy hosszabb részletet.
Korábban a témában:

Egy német alakulat tagjai 1945 április végén körbevettek egy tanyát a holland Texel-szigeten, majd némi pihenő után hozzáláttak, hogy végrehajtsák borzalmas feladatukat. Először felgyújtották a lakóépületet, majd várták, hogy felbukkanjanak az üldözött vadak. Sorra lelőtték azokat, akik megpróbáltak elmenekülni, majd amikor néhányan a disznóólban kerestek menedéket, azt is felgyújtották.

Ketten mégis kicsúsztak a kezeik közül, miután elbújtak a ház pincéjében, majd a sötétség leple alatt elmenekültek. Kimerültségükben egy közeli árokban húzták meg magukat, majd elaludtak. Egy környékbeli földműves bukkant rájuk másnap reggel, és azonnal értesítette az üldözőiket, akik hamar odaértek, és rövid úton végeztek a két szökevénnyel. A nem túl felemelő történet további bizarr csavarja, hogy mind az üldözők, mind az üldözöttek német egyenruhát viseltek.

De miért bántak el ilyen kegyetlenül a Wehrmacht katonái a „bajtársaikkal”? És miért tették mindezt a háború utolsó óráiban, miközben a Harmadik Birodalom végvonaglásai közepette honfitársaik ezrei adták meg magukat a szövetségeseknek?

A válasz az üldözött, majd kivégzett emberek identitásában rejlik. Ugyan német egyenruhát viseltek, ám nem a Wehrmacht igazi tagjai, hanem korábbi hadifoglyok voltak – a Vörös Hadsereg grúz katonái, akik egy ideig a korábbi ellenségük oldalán harcoltak. Az ő Texel-szigeti lázadásuk nyomán kezdődött a második világháború utolsó európai csatája.

Kemény választás

A holland szigeten lezajlott eseményekhez vezető út onnan sok száz kilométernyire keletre, a szovjet fronton kezdődött. Itt történt 1942 áprilisában, hogy miközben a nácizmus és a bolsevizmus erői hihetetlen léptékű élet-halál harcukat vívták, nagyjából ezer éhező szovjet hadifoglyot felsorakoztattak a fogvatartóik, és kemény választás elé állították őket.

A német tisztek megparancsolták, hogy a Reich ellenségei lépjenek előre. Senki nem mozdult, hiszen ez tarkón lövést jelentett volna. Aztán bejelentették, hogy ezzel megtörtént a német hadseregbe való felvételünk

– emlékezett vissza egyikük később.

A hadifoglyok tehát a német hadsereg katonái lettek, a Szovjetunió grúz tagköztársaságából származók pedig az 1942 őszétől hadrendbe állított Grúz Légióba kerültek, amelyet kezdetben a keleti fronton vetettek be. A háború alatt a Grúz Légió soraiban összesen nagyjából 30 ezren szolgáltak. Mivel a németek reménykedtek abban, hogy a grúzok közül sokan hajlandóak lennének a függetlenség érdekében fellázadni a sztálini rezsim ellen, illetve mert a grúzokat hagyományosan árja származásúnak tekintették, ez az alakulat némileg kivételezett elbánásban részesült.

Megbízhatatlanok

Az egység azonban megbízhatatlannak bizonyult, sok tagja az első lehetőségnél visszaszökött a szovjet oldalra. Hitler maga is egyre szkeptikusabban viszonyult a grúzokhoz.

Nem tartoznak a török népek közé. A grúzok egy kaukázusi törzs, amelynek semmi köze a török népekhez. Csak a muszlimokban bízom. Az összes többit megbízhatatlannak tartom

– magyarázta tábornokainak, amikor a Kaukázus különböző népeiről tartott nekik kiselőadást.

Miután egy ideig Lengyelországban állomásozott, a Grúz Légiót Nyugat-Európába csoportosították át, és 1945 elejére a 822-es zászlóaljuk a Hollandia partjai előtt füzérként végighúzódó Fríz-szigetek legnagyobb, legnyugatibb, egyben legdélibb tagján, Texel-szigeten találták magukat. Sok dolguk viszont nem akadt, mivel Hollandiában a hadműveletek az ország délkeleti részén zajlottak. A helyzet azonban 1945. április 5-én megváltozott, amikor az alakulat parancsnoka, Klaus Breitner őrnagy közölte velük, hogy visszatérnek a kontinensre, és Arnhem térségében fognak harcolni a brit és kanadai erők ellen.

Csakhogy a grúzoknak nem igazán tetszett a gondolat, hogy a háború ezen szakaszában a németek oldalán szálljanak szembe a szövetségesekkel. Aznap este tisztjeik – Salva Loladze hadnagy, a szovjet légierő egykori pilótája vezetésével – titokban összegyűltek, hogy átbeszéljék, mihez kezdjenek. Úgy döntöttek, nincs más választásuk, mint fellázadni.

A tervük az volt, hogy még aznap éjjel gyorsan és keményen lecsapnak. Brutális kegyetlenséggel akcióba is léptek, késeikkel, szuronyaikkal és borotváikkal mészárolva le nagyjából 400 német katonát, akikkel barakkokon osztoztak.

Végezni az összessel

Kezdetben úgy tűnt, jól alakulnak a dolgok a lázadók számára. A legfontosabb stratégiai pontok – a repülőtér, a kikötő, a világítótorony, valamint az a bunkerkomplexum, amely német főhadiszállásként szolgált a sziget legnagyobb településén, Den Burgban – hamarosan az ő kezükre került. Miután felvonták a holland és a vörös zászlókat a városkában, Loladze bejelentette, hogy Texelt ezennel felszabadították. Emberei a holland civileket is felhívták, hogy csatlakozzanak hozzájuk, és fegyvert is osztottak a helyi önkénteseknek.

Az ünneplés azonban korainak bizonyult. A lázadók ugyanis minden sikerük ellenére nem foglalták el a sziget északi és déli végén található tengerészeti ütegeket, és nem fogták el vagy ölték meg parancsnokukat, Breitner őrnagyot sem, aki az éjszakát nem a barakkokban, hanem a településen, a szeretőjénél töltötte. Breitner így üzenni tudott Berlinbe, és informálta Hitlert a grúzok „árulásáról”. A Führer gyorsan és tömören válaszolt: végezni az összessel.

Ezt végrehajtandó ágyúkkal lőni kezdték a grúzok által elfoglalt területeket, köztük magát Den Burgot is. A pontos célzással nem sokat vesződtek, a lövedékek számos holland civilt is megöltek. Másokat a németek összegyűjtöttek, és azzal a váddal, hogy segítettek a grúzoknak, hidegvérrel kivégezték őket.

Közben új német alakulatok értek partot a Texel-szigeten, és elkezdték egyesével felszámolni a lázadók állásait a sziget sík földjein észak felé masírozva. Az egyik német katonát, Fred Simont sokkolta, amivel szembesültek. „Az összes német katonát holtan találtuk meg, átvágott torokkal.” A válaszcsapás koordinációjával megbízott Breitnert is felkavarták a történtek.

Nagyon dühösek voltunk. Mindenkit haraggal töltött el a mód, ahogy a lázadók végeztek a mieinkkel

– írta később. Ez a düh hamarosan tomboló bosszúvággyá alakult.

Nem ejtettek foglyokat

A grúzok visszavonultak Den Burgból, és erőiket a reptér és a világítótorony megtartására összpontosították. A reptér különösen fontos volt – bár rádiókapcsolatot nem tudtak létesíteni velük, abban reménykedtek, hogy hamarosan brit csapatok érkeznek a felmentésükre. Nem tudhatták, hogy a britek elég világos képpel rendelkeztek arról, mi is zajlik éppen Texelen. Nem elég, hogy a Bletchley Park kódfejtői elfogták az eseményekről beszámoló német adásokat, de négy grúz és néhány holland civil megszökött a szigetről, és a norfolki partokhoz hajózott, ott pedig beszámoltak a harcokról. Mégsem érkezett brit felmentő sereg. A szövetségesek minden figyelmét a Németország irányába történő előrenyomulás kötötte le, Texel pedig egész egyszerűen nem volt prioritás a számukra. A grúzoknak és holland szövetségeseiknek egyedül kellett szembenézniük a felbőszült németekkel.

Ahogy teltek a napok, a csata egyre inkább a partizán-hadviselés formáját öltötte. A megmaradt grúzok Texel aprócska erdős részein, a dűnék között és a tanyákon próbáltak elbújni. A hollandok sokaknak segítettek, de voltak, akiket a helyiek adtak fel. A grúzok bújtatásáért halál járt, és a németek nem könyörültek senkin. Az utolsó nagyobb összecsapásra április 20-án, valamivel több mint két héttel az európai háború vége előtt került sor a sziget északi csücskében található világítótoronynál. Mivel a grúzok elbarikádozták magukat az épületben, a németek a Hermann Göring hadosztályhoz tartozó utászokat vetették be, akik gyújtótöltetekkel borították lángba az épületet, a menekülő grúzokat pedig lángszórókkal várták, és élve elégették.

De még ez sem jelentette a harc végét. Néhány lázadó még mindig szökésben volt, és szétszóródott a szigeten. Nem lett volna értelme feladni magukat. Akik mégis megtették, azoknak megparancsolták, hogy vegyék le Wehrmacht-uniformisukat – a németek szemében árulók voltak, akik nem voltak méltók viselni azt –, majd lelőtték őket.

De a grúzok sem ejtettek német foglyokat. Ez a harc olyan volt, mint a keleti fronton, ahol sem szabályok, sem kegyelem nem létezett.

Az utolsó grúz szökevények utáni hajsza még javában zajlott, amikor május 8-án a háború véget ért. A németek végül csak május 20-án tették le fegyvert Texel szigetén, amikor kanadai csapatok léptek a partra.

A teljes cikk – amelyből az is kiderül, hogy mi lett a lázadás túlélőinek sorsa – a BBC History magazin legújabb, 2020. júniusi számában olvasható.

Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: Archiv Gerald Piffl / IMAGNO / APA-PictureDesk via AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.