Tudomány bbc history

Ezekkel a gyógymódokkal próbálták túlélni a pestist

Amikor 1665-ben lecsapott az utolsó nagy bubópestis-járvány az angol fővárosra, a jómódúak elmenekültek, a gazdaság megroggyant és mintegy 70 ezren kerültek idő előtt a sírba. A BBC History legújabb, júniusi számának alább rövidítve közölt cikke bemutatja, hogyan reagáltak a pestis pusztítására a XVII. századi Nagy-Britanniában.
Korábban a témában:

„Kemény faggyal” köszöntött be 1665 januárja. A még épp a 32. születésnapja előtt járó ifjú, emelkedő csillagú kormánytisztviselő, Samuel Pepys családja körében egy jófajta őzpástétomot és pulykát vacsorázott, s gyarapodó vagyonán, megbecsültségén morfondírozott. Mint írja, az 1664-es év „nagy örömmel zárult számomra”, s „az államügyekben, Istennek hála, minden nyugodt”, eltekintve a hollandokkal kezdődő konfliktustól. Még az 1665 márciusában kihirdetett hadiállapotot is optimistán, nemzeti büszkeséggel telve fogadták az emberek, és az első, júniusi tengeri győzelem be is váltotta a reményeket.

Ekkorra azonban már az angol fővárosban is tisztában voltak azzal, hogy növekszik a járványveszély, emelkednek a halálozási adatok, és mind jobban terjed a ragály. Pepys először április végén tesz említést a járványról szóló pletykákról, majd június 7-én bezárt házakat észlel. Korábban bizonnyal még nem látott „két vagy három, az ajtón vöröskereszttel és »Isten könyörüljön rajtunk!« felirattal jelzett házat”, mégis rögtön tudta, hogy „szomorú látvány” részese.

Polgártársaihoz hasonlóan ő is elszörnyedve vette tudomásul a nyári hónapok növekvő mortalitását, először csak néhány tucatnyian, majd százával és ezrével estek áldozatul az emberek, s a járvány végigdühöngött Londonon és külvárosain. A csúcspont a szeptember 12–19. héten következett be, ekkor több mint hétezren haltak meg, majd a járvány lassan visszavonult. Az év végére 70 ezerre nőtt a pestisben elhunytak száma Londonban és környékén, a gazdaság és társadalom romokban hevert.

Korlátozott és városi

Az 1665-öst csak a „nagy járvány” néven emlegeti az utókor a Brit-szigeteken, egyrészt a mértéke, másrészt amiatt, mert az utolsó nagy pestisjárvány volt. Az angol főváros életében ugyanakkor nem volt rendkívüli. A Yersinia pestis baktérium okozta bubópestis már az 1348–1351-es „fekete halál” kora óta aratott Angliában, amikor is a teljes népesség harmadát–felét elragadta, azt követően azonban országos helyett egyre inkább korlátozott, lokális és városi járványok követték egymást.

A XVI–XVII. században több ilyen periódus is akadt, ezek közül az 1563., az 1603. és az 1625. évi mérhető össze valamelyest az 1665-össel. Bár az utóbbiban többen haltak meg, mint az előzőekben, hiszen addigra London lakossága erősen felduzzadt, a mortalitási ráta többé-kevésbé azonos volt: a fővárosiak negyede–ötöde hunyt el.

Mit árulnak el az első kézből származó információk a városban uralkodó hangulatról, és milyen eszközökhöz folyamodtak a hatóságok, hogy lelassítsák a járvány pusztító terjedését?

Mivel nem volt ismeretlen számukra a veszedelem, a város vezetői a korábbi esetekből merítettek. A kora újkori városi hatóságok reakcióját illetően kulcsjelentőségű volt a halálozási adatok összegyűjtése; eleinte csak hivatalos célokra használták ezeket, de a XVII. század elején már hetente jelentek meg a Halálozási jegyzékek – az egyházközségenként összeszámolt járványos és egyéb halálozások mutatóit röplapokként vagy egylapos nyomtatványokként tették közzé. Az egyes egyházközségekből küldött adatokat szigorú protokoll szerint nyomtatták ki, az információt elsőként a korona, az Államtanács és a londoni City döntéshozói kapták meg.

A halálozások emelkedésével újra kiadták a Járványügyi rendelkezéseket, amelyet eredetileg még a XVI. században alkotott az Államtanács a kontinentális tapasztalatok alapján, s a köz- és magánszférára vonatkozó szabályokat tartalmazta. Amint újra bevezették, mozgásba lendült a betegséggel való szembenézésre és hatásának befolyásolására szolgáló gépezet, tisztviselőket neveztek ki és láttak el instrukciókkal, szabályokat vezettek be a beteg emberek és gócpontnak számító épületek karanténjáról, illetve az ott élők megsegítéséről.

Még ha nem is teljesen tartották be ezeket – Pepys leírásaiból kiderül, sem ő, sem mások nem vették tudomásul az előírt este 21 órás kijárási tilalmat, ezután is kiléptek az utcára –, az elvárások egyfajta keretrendszerét jelentették, és felvázolták a felelősségi szintek hierarchiáját.

London 1665-ben. Forrás: Wikipedia

A legrosszabb halálozási arányok

A járványügyi teendők legsúlyosabban London 130 egyházközségi tanácsára nehezedtek; ezek a helyi bizottságok normális esetben a temetésekkel és a szegények segélyezésével foglalkoztak, ilyenkor azonban sokszorosára emelkedtek az igények. Tőlük várták el, hogy adatokat gyűjtsenek a járványról, az érintett házakat lezárva érvényt szerezzenek a karanténnak, segítséget nyújtsanak a karanténba helyezett, magukról gondoskodni nem tudó háztartások tagjainak, s hogy valamiképpen eltemessék a gyarapodó számú halottakat.

A helyi hálózatok viszonylag jól működtek, bár a járvány terjedésével és tisztségviselők kiesésével egyre nagyobb terhet cipeltek. A legrosszabb halálozási mutatókkal rendelkező Szent Egyed Cripplegate egyházközség a temetőőrét és három presbiterét is elvesztette, s a templomszolga felesége is elhunyt. A kisebb egyházközségnek számító Szent Brigid Fleet Street egymás után két presbiterét vesztette el, az elsőnek az özvegye még hónapokkal később is a könyvelés rendbetételével foglalkozott.

A Járványügyi rendelkezések rámutatnak arra, miként gondolkodtak a hatóságok az érintkezéssel való terjedés valószínűségéről, mivel nagy hangsúlyt helyeztek a karanténra, a gyűlések és összejövetelek korlátozására, a kijárási tilalomra, az ágynemű tisztán tartására. A lelki tényező sem volt elhanyagolható: abban a korban, amikor a vallásos hit szinte univerzálisan jellemezte a társadalmat, s szorosan együtt járt a hatalom és a kormányzás eszméjével, sokan isteni beavatkozásként értelmezték a különleges eseményeket és katasztrófákat, és igyekeztek valahogy lecsendesíteni vagy elhárítani az istenítéletet.

A Járványügyi rendelkezések ezzel a kitétellel rögzítette „a ragályos betegség megelőzését és elkerülését” elősegítő intézkedéseket: „ha a Mindenható is így akarja”. Első rendszabályként böjtös és bűnbánati napokat vezettek be, a prédikációk pedig hemzsegtek a bibliai idézetektől és előképektől. Az előírások egészségügyi és morális töltettel is rendelkeztek, ostorozták az istentelen gyülekezéseket, így a „kocsmákban, sörözőkben, kávéházakban, pincékben való rendezetlen őgyelgést… ami mostanság elterjedt bűn, s leginkább hozzájárul a kórság szétszórásához”.

A vágyott gyógyír

Az átlagos londoniak reakciója azt tükrözte, mennyire sokfélék is voltak. Számos személyes feljegyzés maradt fenn, a népszerű és a valamivel tudományosabb kiadványok nagy száma pedig arról tanúskodik, hogy nagy volt a keletje az információknak, jótanácsoknak, ellenszereknek. A személyes iratok között akadnak képzett, hivatallal rendelkező személyiségektől származók, köztük volt Symon Patrick, a Szent Pál Covent Garden egyházközség rektora, John Allin southwarki nonkomformista lelkész, Richard Smith nyugalmazott városi igazságügyi tisztviselő, könyvgyűjtő és a már említett Samuel Pepys.

Smyth is idézte az orvosok hagyományos hármas járványszabályát – „távozz gyorsan, maradj soká, lassan térj haza!” (egyikük szerint „ez többet ér, mint három dugig tömött patika”) –, mégis maradtak. Patricknek se felesége, se családja nem volt Londonban, hivatali kötelességének érezte, hogy a lelkészi körzetében legyen, hiszen „kívülem nem akad egy lélek sem, ki elvégezné e feladatot”. Smyth minden oldalról megvizsgálta a kérdést, még terjedelmes könyvtárát is segítségül hívta, s végül a maradás mellett voksolt. Pepys a feleségét és háztartását vidékre küldte, de ő maga jórészt a fővárosban időzött. Ő és Allin is megjegyezte azonban, hogy amikor az elmenekülők idő előtt hazatértek, „szembe találkoztak azzal, amitől elszaladtak”.

A londoniak szorongva várták, olvasták és tárgyalták ki a járvány emelkedését és majdani visszavonulását feltérképező heti Halálozási jegyzékeket. Pletykák keringtek, történetek jártak körbe együttes halálozásokról („egész 7, 8, 9, 10, 18 fős családokat vitt sírba”), hirtelen lebetegedésekről (egy lelkész, aki „vasárnap még prédikált, csütörtök estére már nejével és három gyermekével együtt halott volt”). Levélben kérdezgették egymást a barátokról, kollégákról, s hogy ez vagy az a személy meghalt, illetve túlélte-e a ragályt.

A halál vámszedői

A Járványügyi rendelkezések hivatalos kiadványnak számított, de nyilvánvalóan nagy volt az igény az olcsó kereskedelmi röplapokra és a gyógykészítmények, ellenszerek reklámozására is. Megemlékező, vegyes összetételű „rendelkezéseket” több független nyomdász is közzétett, ezekben szövegek, illusztrációk, statisztikák hívták fel a londoniak figyelmét történelmi vagy hozzájuk közelebb eső járványokra, ellenszereket és imádságokat ajánlgattak, sőt üres táblázatokat is, amelybe az olvasó maga írhatta be a heti halálozási adatokat.

A lelkészek prédikációkat és „vigasztaló diskurzusokat” osztogattak nyájuknak, a legkülönbözőbb orvosok álltak elő egylapos nyomtatványokkal, pamfletekkel, melyekben jótanácsaikat receptekkel és hirdetésekkel vegyítették az általuk kínált vizekről, tinktúrákról, kenőcsökről, füstölőkről.

A lelkészi hivatása mellett orvosként is praktizáló John Allin az általa gyógyító tulajdonsággal rendelkezőnek tekintett moszatból próbált valamiféle szubsztanciát előállítani, de észrevette, hogy milyen keresettek a „varangy mérgéből készített” amulettek is. Orvosa, Micklethwaite arra utasította Symon Patricket, hogy „londoni melasz és Allen asszony vizének” keverékét igya: „mindkettőből nemrég vettem, de elfeledém keverni; most megteszem, s azután evék egy kis melaszt”. A „londoni melasz” egyébiránt többféle, inkább gyógyszertárból beszerezhető, mint otthon elkészíthető alapanyagból állt össze, s a jelek szerint népszerű megelőző- avagy ellenszernek számított járvány idején, hiszen különféle „járványvizekhez” vagy párlatokhoz hasonlóan számos kiadványban emlegették.

Elterjedt receptnek számított a speciális diéta, az egyik orvos például a „főtt karfioltól, káposztától, díszkáposztától, parajtól s cukorrépától” való tartózkodást javallotta, egy másik pedig azt ajánlotta olvasóinak, hogy „ne töltekezzenek el nehezen emészthető hússal, mert az rossz testnedveket termel”.

Ám hiába fogyasztottak annyi ellenszert és kerültek el bizonyosfajta ételeket, a járvány hatalmas csapást mért a londoniakra. Az egyházközségi nyilvántartások mikrotörténetek százait regisztrálták: családtagok haltak meg egymás után, a járvány megtizedelte a helyi közösségeket. Bár a halálozási arány a következő hónapokban egyre csökkent, s a gazdasági és társadalmi élet kezdett helyreállni, a fővárosiakra egy újabb csapás várt, amely ugyan kevesebb halállal, de annál több rombolással járt: az 1666. szeptember 2-án kitörő nagy londoni tűzvész.

A teljes cikk a BBC History új, 2020. júniusi számában olvasható.

Kiemelt kép: Wikipedia

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.