Bár 1920. március 1-jén a Nemzetgyűlés Horthy Miklóst Magyarország kormányzójává választotta, az államfőség kérdése ezzel korántsem rendeződött véglegesen. Sokan – az úgynevezett legitimisták – IV. Károlyt várták vissza, aki 1918. november 13-án ugyan lemondott „az államügyek vitelében való részvételről”, ám ezt csak a kényszer diktálta ideiglenes lépésnek tekintette. Svájci emigrációból küldött üzeneteiben ismételten jelezte, hogy Magyarország „törvényesen és alkotmányosan megkoronázott és felkent királyának” tekinti magát, és a „királyi hatalom gyakorlását” minél előbb szeretné folytatni.
Megjelent Szombathelyen
Horthy viszont úgy vélekedett, hogy Károly restaurációját, akinek az államvezetői képességeit egyébként nem sokra tartotta, meghatározatlan időre el kell napolni. Ebben az antant hatalmaknak és kelet-európai szövetségeseiknek, a formálódó kisantantnak a nyilvánvaló ellenállása, a legitimisták és a Habsburg-ellenes szabad királyválasztók kiéleződött belső ellentétei, valamint az államfői poszthoz való, személyes becsvágyából is táplálkozó ragaszkodása egyaránt motiválták.
A legitimista elitcsoportok – az arisztokraták, nagypolgárok, katolikus felsőpapság, a katonatisztek egy része – azonban másként ítélték meg a helyzetet. Ők minél előbb meg akartak szabadulni a nem közéjük tartozóként kezelt és a magas közjogi méltóságra méltatlannak tartott református flottaparancsnoktól, s ennek érdekében IV. Károlyt folyamatosan cselekvésre biztatták.
Károlyt, aki svájci lakhelyét maga is szívesen cserélte volna fel a Budai Várra, nem volt nehéz meggyőzni. Hívásaikra és egy-két francia rojalista politikus ösztönzésére 1921. március végén megpróbálta elfoglalni a magyar trónt. Március 26-án este megjelent gróf Mikes János püspök szombathelyi palotájában, ahol találkozott a „véletlenül” – egy vadászat ürügyén – éppen ott tartózkodó miniszterelnökkel, gróf Teleki Pállal, egyik miniszterével, Vass Józseffel, gróf Sigray Antal vezető legitimista politikussal és báró Lehár Antal ezredessel, Nyugat-Magyarország katonai körzetparancsnokával, Károly feltétlen hívével.
Háborúba sodorná Magyarországot
Másnap a déli órákban az uralkodó gépkocsival a Budai Várba érkezett. Megjelenése mindenkit meglepett, ugyanis a király előtt útnak induló Teleki és Vass, akik vállalták Károly fogadásának az előkészítését, még nem érkeztek meg. Késésüket utóbb azzal magyarázták, hogy autójuk defektet kapott.
IV. Károly és Horthy négyszemközti tárgyalásának lefolyásáról nem rendelkezünk autentikus forrással, csak a két résztvevő egymásnak ellentmondó visszaemlékezéseiből vannak információink a megbeszélésről. Biztosra vehető azonban, hogy a vitából Horthy került ki győztesen. Az uralkodóról ugyanis feljegyezték, hogy a két és fél óra végére „morálisan letört”, és még aznap visszautazott Szombathelyre. Itteni hívei azonban nyilván másféle érvekkel hozakodtak elő, mint a kormányzó, mert március 28-án Károly ismét lemondásra szólította fel Horthyt.
Ekkorra azonban számos külföldi követség és a világsajtó is értesült az eseményről, ami egyértelműen Horthy malmára hajtotta a vizet. A környező országok és a nyugati hatalmak követei ugyanis egymás után jelezték: országaik számára elfogadhatatlan Károly visszatérése a magyar trónra. Ezeket a tiltakozásokat a király sem értelmezhette másként, mint úgy, hogy a magyar trón elfoglalására irányuló törekvését egész Európa ellenzi, s annak megvalósulása valószínűleg fegyveres konfliktusba sodorná Magyarországot.
Válságot hagyott maga után
Április 5-én ezért Szombathelyről visszatért Svájcba. A magyar nemzethez intézett kiáltványban azonban nyilvánvalóvá tette, hogy a történtek ellenére Magyarország „törvényes koronás királyának” tekinti magát. Sőt, ehhez hozzátette: Magyarország „csakis az ő vezetése alatt tudja visszaszerezni teljes belső nyugalmát s azon törvényes rendet, mely előfeltétele hazánk újbóli felvirágzásának”. Ennek alapján sejteni lehetett: IV. Károly nem utoljára járt Magyarországon.
A királypuccs kül- és belpolitikai szempontból egyaránt megrázta az országot. Külpolitikailag teljessé vált Csehszlovákia, Románia és a délszláv királyság magyarellenes szövetségi rendszere, az úgynevezett kisantant, a belpolitikában pedig elhúzódó kormányválság kezdődött. Az utóbbi a legalábbis félreérthető szerepet játszó Teleki Pál bukásával és gróf Bethlen István kormányalakításával végződött.
