Wikipedia
Tudomány bbc history

Így lett Erdély önálló

A magyar trónra áhítozó külföldi dinasztiák, a széthúzó magyar nagyurak és a török hódítás szorításában jött létre a megosztott Magyarország, benne a Portától függő Erdélyi Fejedelemséggel – derül ki Romsics Ignác a BBC History januári számában közölt írásából.

A mohácsi csatavesztés utáni másfél évszázadban Magyarország erőforrásainak és energiáinak jelentékeny részét a törökök elleni védekezés emésztette fel. Bár Szulejmán szultán és főserege 1526. október elejére nemcsak Budát és környékét, hanem az ország más területeit is elhagyta, a Dráva és a Száva közének keleti felében, az úgynevezett Szerémségben jelentős katonai erőket hagyott hátra. Ez azt jelentette, hogy az Eszék és a Titel közötti mintegy 100 kilométeres résen át, amely mögött sem természeti akadályok nem tornyosultak, sem végvárak nem épültek, bármikor újra felvonulhatott Buda és az ország más belső területei ellen.

Ezt annál is inkább megtehette, mert az egymással civakodó magyar nemesi csoportokat a mohácsi csatavesztés sem térítette jobb belátásra. A megegyezni nem tudó pártok két királyt választottak. Az országgyűlés, amelyet a köznemesek domináltak, Szapolyai János erdélyi vajdát, az ország egyik legnagyobb birtokosát, II. Ulászló magyar és cseh király, valamint I. Zsigmond lengyel király és litván nagyfejedelem rokonát állította az ország élére. Koronázására 1526. november 11-én került sor Székesfehérváron.

Török szövetség

Szapolyai remélte, hogy a Habsburg-dinasztia, amely 1463 óta több örökösödési szerződést is kötött a magyar uralkodókkal, megelégszik számos egyéb európai birtokával, és tudomásul veszi Szent István országának elvesztését. Ennek érdekében még az özvegy királynét, Máriát is hajlandó lett volna oltár elé vezetni. Feltevésében azonban csalódnia kellett. Kérőit Bécsben kikosarazták, s egy kicsiny, de befolyásos bárói csoport december 17-én Ferdinánd osztrák főherceget és cseh királyt – Mária és V. Károly német-római császár testvérét – hívta meg a magyar trónra. Erre, valamint a Jagellók és a Habsburgok közötti 1506-os és 1515-ös családi szerződésekre hivatkozva 1527 nyarán I. Ferdinánd 10–15 ezer fős serege élén betört Magyarországra, és szeptember 27-én megsemmisítő vereséget mért a Tokajig hátráló Szapolyai hadaira. Ezt követően a magyar rendek november 3-án őt is királlyá koronázták, 1528 tavaszára csaknem az egész ország Ferdinánd ellenőrzése alá került.

Erőforrásainak és híveinek jó részét elveszítvén Szapolyai Lengyelországba menekült, és – elsőként a magyar uralkodók közül – a törökökkel lépett szövetségre. Az 1528. január 27-én megkötött isztambuli szerződésben Szulejmán elismerte Jánost Magyarország királyának, és katonai segítséget ígért számára. Ezzel az egyezménnyel Szapolyai – I. Ferenc francia királyhoz hasonlóan – a keresztény szolidaritás elé helyezte államának és saját magának az érdekeit. „A török – magyarázta lépését – sok okból sosem fogja tűrni” nagy riválisának, V. Károly császárnak a testvérét a „szomszédságában”. Másrészt – tette hozzá – az „előkelő helyzetből mostoha viszonyok közé zuhanó” és „az igazság ellenében szenvedő” ember „ott keres segítséget, ahol talál”. Kezdetben úgy tűnt, hogy útkeresése sikeres lesz:

a török segélycsapatokra támaszkodva az év második felében a Tiszántúl nagyobb részét visszafoglalta Ferdinándtól, sőt útban Bécs felé 1529-ben Szulejmán Budáról is kiűzte a német zsoldosokat, és pártfogoltja kezére adta a várost.

Azt persze, hogy a szultán önzetlenül segíti, Szapolyai a legnagyobb jóindulattal sem gondolhatta. Az út, amelyre lépett, sejthetően nem a függetlenség, hanem a függőség irányába vezetett, ahogy ezt a mohácsi csatatéren lezajlott 1529. nyári találkozójuk külsőségei – mindenekelőtt Szapolyai kézcsókja – jelezték is. Másrészt Ferdinánd legyőzése sem ekkor, sem 1532-ben nem sikerült. A közelgő tél, amely az utánpótlási vonalak elvágásával fenyegetett, mindkét esetben visszavonulásra kényszerítette a török hódítókat. A nyugat-dunántúli Kőszeg hős védőinek köszönhetően, akik hetekre feltartóztatták, 1532-ben Szulejmán még Bécs falaiig sem jutott el. Lehetséges persze, hogy nem is nagyon akart, hiszen V. Károly vezérletével ekkor legalább olyan erős – mintegy 100 ezres – birodalmi sereg táborozott a város körül, mint amilyen az övé volt.

Wikipedia Szulejmán és Szapolyai 1529-ben, a szultán átadja a királynak a Szent Koronát

Óriási pusztítás

Bár ezek a hadjáratok nem a Magyar Királyság, hanem Bécs elfoglalását célozták, a valóságban mindkét alkalommal a fel- és visszavonulási területként használt Dunántúl szenvedett és pusztult. És ez történt a két hadjárat között is, amikor Ferdinánd hadai vívták és foglalták el Szapolyaitól az észak-dunántúli várakat: Esztergomot, Visegrádot és Vácot. Sőt 1537-ben is, amikor Ferdinánd végre a törökök ellen indult, ám 30–35 ezer fős hadai katasztrofális vereséget szenvedtek Eszéknél.

Amikor néhány évvel később, 1553-ban Hans Dernschwam felső-magyarországi vállalkozó – egyidőben a Fuggerek magyarországi telepeinek helyettes vezetője – Konstantinápolyba menet és onnan jövet átutazott az országon, a Dunántúl egyes részein és a Dráva mentén óriási pusztulást tapasztalt.

A valaha oly „szép, sík és termékeny” táj a Lajos király halálát követő években – írta – „annyira sivárrá, elvadulttá vált, hogy a rablók, martalócok és hajdúk a fűben, a bokrok tövében és a nádasokban el tudnak rejtőzködni. […] Mindenfelé romos, üszkös falvakat látunk, méghozzá nagy számban; egyeseknek még a helye is alig kivehető”.

Pártoskodó nemesek

A két király vetélkedése a magyar rendeket is megosztotta, és sokakat késztetett akár többszöri pártváltoztatásra. Ennek egyik gyakori oka a bizonytalanság, valamint az információ és a tapasztalat hiánya volt. A másik pedig a haszonelvűség, vagyis a vélt vesztestől való elpártolás, illetve a várható győztes mellé állás, s ennek révén az ellentáborhoz tartozók javaiból való részesedés reménye. Ugyanakkor akadtak olyan, az ország érdekeit szem előtt tartó államférfiak is, akiket új felismeréseik és felelősségérzetük késztettek álláspontjuk megváltoztatására. Az utóbbiak közé tartozott II. Lajos titkára, majd diplomatája és kancellárja, a horvát származású és Észak-Itáliában tanult Brodarics István.

Miután a mohácsi csatából szerencsésen megmenekült, Brodarics előbb Bécsbe ment, ahol a Habsburgok szolgálatába állt, majd közelről látván Ferdinánd politikáját, melynek tengelyében nem a törökök, hanem a riválisa elleni harc állt, Szapolyaihoz csatlakozott, s az ő híveként törekedett a két fél ellentéteinek elsimítására és az ország erőinek egyesítésére.

Brodarics, Szapolyai és a király párthívei közül többen úgy gondolták, hogy a „pusztuló haza” megmentése érdekében „bármiféle hitetlen népséggel”, így a törökökkel is össze lehet, sőt kell fogni. Ennek indokai között hangsúlyos helyet foglalt el a németekkel, illetve a Habsburgokkal szembeni bizalmatlanság. A törökpárti magyar főpapok és főnemesek nemcsak abban kételkedtek, hogy a „német” meg tudja menteni Magyarországot, hanem abban is, hogy meg akarja. Azt viszont, hogy Magyarország fölötti uralomra tör, sokan feltételezték: „a magyarság nagyobb része – adott hangot e véleménynek Frangepán Ferenc kalocsai érsek Ferdinánd királyhoz küldött 1537-es levelében – inkább kiteszi magát a legnagyobb veszedelemnek, a török hatalmának, mintsem akarata ellenére német igába hajtsa a nyakát”. A Ferdinánd és János közötti vetélkedés 1538-ig tartott.

Ekkorra mindkét fél belátta, hogy egyrészt nem elég erősek egymás legyőzéséhez és az ország egészének birtokba vételéhez, másrészt viszálykodásuk az ország pusztulásával jár, és a törökök malmára hajtja a vizet.

Ezért beszüntették a háborúskodást, és február 28-án megkötötték a törökök miatt titokban tartott váradi szerződést. A kialakult status quo alapján ebben felosztották egymás között az országot. A megosztottságra ugyanakkor nem végleges, hanem János haláláig tartó átmeneti állapotként tekintettek. Ezt követően a Szapolyai által ellenőrzött keleti területeket is megkapta volna Ferdinánd, aki János esetleges utódait hercegi címmel és tekintélyes birtokokkal kárpótolta volna.

Három részre szakadt az ország

Könnyebb azonban valamiben megállapodni, mint azt be is tartani. Az 51 éves Szapolyai a következő évben feleségül vette a 20 éves lengyel királyleányt, Izabellát, aki 1540 nyarán egészséges fiúgyermekkel ajándékozta meg. Néhány héttel ezután Szapolyai meghalt, ám halála előtt megeskette híveit, hogy a váradi egyezmény előírásai ellenére fiát királyuknak ismerik el. A Szapolyai-párt vezérének, a horvát származású Utyeszenics György váradi püspöknek, közismertebb nevén György barátnak vagy Fráter Györgynek az irányításával 1540. szeptember 13-án ez meg is történt. A magyar országgyűlés, amely utoljára gyűlt össze a Rákos-patak mezején, királlyá választotta a csecsemő János Zsigmondot, akit II. Jánosként (1540–1571) a szultán is elismert Magyarország választott uralkodójának.

Ferdinánd viszont – teljes joggal – szerződésszegésként fogta fel a királyválasztást, és azonnal ostrom alá vette Budát, ahol Izabella, gyermeke és híveik jó része tartózkodott. 1540 őszén, majd 1541 tavaszától újfent két magyar király katonái ölték egymást Buda falainál. Ez kiváló ürügyet szolgáltatott Szulejmán számára, hogy ismét nagy haddal vonuljon Magyarországra. Bár a várvédők és a „felmentő” török csapatok tönkreverték az ostromló hadakat, Szulejmánnak ezúttal esze ágába se jutott, hogy a menekülőket üldözőbe vegye, és Bécset megostromolja. Ehelyett Budát foglalta el – csellel és kardcsapás nélkül. Augusztus 29-én – a mohácsi csata 15. évfordulóján – táborába hívatta a csecsemő János Zsigmondot és a Szapolyai-párt vezetőit, akiket egyszerűen lefogatott. Izabellát ugyanakkor arra kényszerítette, hogy megnyittassa a város, majd a királyi vár kapuit a katonái előtt.

Wikipedia Izabella és a csecsemő János Zsigmond Szulejmán előtt

A magyar urak így megmenekültek a lefejezéstől, Izabella királyné és fia pedig elindulhattak Lippára, ahonnan a rájuk bízott Erdélyt és Tiszántúlt kormányozhatták évi 10 ezer forint adó megfizetése fejében. Az ország középső része Budával együtt közvetlen török irányítás alá került, míg az ettől nyugatra és északra fekvő területeket Bécsből kormányozták.

A Magyar Királyság ezzel három részre szakadt, és ez az állapot mintegy másfél évszázadra állandósult.

Török terjeszkedés

A következő évtizedek török politikájának egyik fő törekvése a Nándorfehérvártól Budáig tartó, kezdetben keskeny éknek a tágítása volt minden irányban. Ezek során számos magyar erősség került ellenséges kézre: Siklós, Pécs, Pápa, Vác, Esztergom, Tata és Székesfehérvár már 1543-ban; Visegrád, Nógrád és Hatvan 1544-ben; Becskerek, Nagylak, Csanád és Lippa 1551-ben; Temesvár, Szécsény, Gyarmat és Drégely 1552-ben, Gyula és Szigetvár 1566-ban. Ezekkel a foglalásokkal alakult ki az a talpára állított háromszöghöz hasonlítható, a keleti és a nyugati Magyar Királyság közé ékelődött területrész, amelyet Hódoltságnak nevezünk.

Az 1526 és 1566 közötti török hadjáratok bebizonyították, hogy az Oszmán Birodalom terjeszkedésének északnyugati határa nem terjed túl a Dunántúlon. Mivel a kis-ázsiai területekről összegyűjtött csapatok felvonulása magyar területre önmagában három hónapot vett igénybe, s az útviszonyok, az időjárás és az utánpótlási nehézségek miatt a tél beállta előtt vissza is kellett érkezniük a biztonságos balkáni régióba, Bécs vagy más északi erősség ostromára csak néhány hetük maradt. Ezért az útjukba eső kisebb magyar várak akár néhány napos védekezése is áthúzhatta számításukat. Ugyanakkor az is kiderült, hogy nyugat-európai lekötöttségeik miatt a Habsburgok nem tudnak, de talán nem is akarnak elegendő erőt küldeni a magyar területek felszabadítására és a szétszakított országrészek egyesítésére.

Ezért, és a Porta ázsiai lekötöttsége miatt a két birodalom többször békét kötött egymással. Először, 1547-ben még csak 5 évre, 1562-ben 8 évre, az 1568-as drinápolyi békében viszont már meghatározatlan időre. A Habsburg-uralkodók – 1547-ben és 1562-ben Ferdinánd, 1568-ban Miksa – ezekben a szerződésekben vállalták, hogy a kezükben levő magyar országrész feletti uralom zavartalan gyakorlásáért évi 30 ezer forintnyi adót fizetnek a Portának, s ugyanakkor elismerik, hogy az ország régi területének közel 40 százalékára, vagyis mintegy 120 ezer négyzetkilométerre kiterjeszkedő Hódoltságban a szultán fennhatósága érvényesül.

Erdélyi Fejedelemség

A drinápolyi békéhez szorosan kapcsolódott az 1538-as váradi szerződés szellemében fogant 1570-es speyeri egyezmény, amelyben János Zsigmond lemondott a magyar királyi koronáról, Miksa pedig elismerte, hogy a Magyar Királyság részének tekintett Erdély és a hozzá csatlakozó tiszántúli Részek (Partium) felett fejedelemként János és utódai uralkodnak. A két fél megfogadta, hogy török támadás esetén kölcsönös segítséget nyújtanak egymásnak. Ezen túlmenően János király ígéretet tett arra is, hogy fiúörökös híján Erdély visszaszáll a magyar uralkodóra, vagyis a Habsburgokra.

Bár ez utóbbi kikötést az erdélyi rendek nem tartották be, a szerződés mintegy két és fél évtizedre rendezte a Magyar Királyság és a jogi értelemben ekkor megszületett Erdélyi Fejedelemség viszonyát. A Szapolyai-féle keleti Magyar Királyságnál a fejedelemség kapcsolt részeivel együtt is kisebb, a középkori Erdélynél azonban jóval nagyobb területre, közel 100 ezer négyzetkilométerre terjedt ki. A drinápolyi békének és a speyeri egyezménynek köszönhetően a következő két évtizedben viszonylagos béke honolt Magyarország mindhárom szegletében.

A Hódoltságban, amely az Oszmán Birodalom integráns részévé vált, berendezkedtek a törökök, a keleti részeken pedig kialakult az Erdélyi Fejedelemség.

Bár Fráter György, aki a gyermek János Zsigmond helyett 1551-es haláláig helytartóként igazgatta az országrészt, még átmenetinek tekintette a megosztottságot, egyre inkább valószínűnek látszott, hogy az tartós lesz. A Porta eltökéltsége és katonai erejének nagysága mellett ebbe az irányba mutattak a magyar vezetők ellentétei és a bécsi udvar kötelezettségvállalásának korlátozottsága is. A kiépülő új állam fejét ugyan az országgyűlés választotta, ám a szultán erősítette meg hivatalában, sőt többnyire a megfellebbezhetetlen jelölés is tőle érkezett. Az 1571 és 1711 között uralkodó 18 erdélyi fejedelem között természetesen nagy különbségek mutatkoztak. Kiváló politikai érzékkel megáldott államférfiak és a törökök kegyét kereső helytartók egyaránt akadtak közöttük. Kétségtelen, hogy Báthory István és Bethlen Gábor az előbbiek, Apafi Mihály inkább az utóbbiak közé tartozott.

A BBC History 2021. januári számában 5 cikkből álló összeállítás olvasható a kiemelkedő erdélyi fejedelmekről, köztük Báthoryról, Bethlenről és Apafiról, a szultánnal kötött alkukról, Erdély aranykoráról és hanyatlásáról.

Kiemelt képünkön Kolozsvár 1617-es látképe.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.