Az 1831-ben, New York államban született George Pullman igazi „self-made man” volt, az amerikai álom megtestesítője. Kamaszként otthagyta az iskolát és dolgozni kezdett, különféle munkák kapcsán rengeteget utazott keresztül-kasul az országban. Ekkoriban született az ötlete, hogy a meglehetősen kényelmetlen vasúti kocsikat valami komfortosabbra kellene cserélni, amelyekből az utasok hosszú órák után is kipihenten, felfrissülve szállhatnak ki. Ugyan az Egyesült Államokban ekkor már egyes vonalakon közlekedtek lehajtható ágyakkal ellátott hálókocsik, ezek a meglehetősen – néha szó szerint – fapados változatok nem elégítették ki Pullman igényeit.
A sikerhez kellett egy talán kicsit ízléstelen, de annál hatékonyabb reklámfogás: Pullman kijárta, hogy az 1865-ben meggyilkolt Lincoln elnök holttestét az ő kocsijában szállítsák Washingtonból springfieldi nyughelyére, a szerelvény útvonalán több százezren vonultak ki a sínek mellé, hogy leróják tiszteletüket az elnök emléke előtt – és közben persze megcsodálták az új hálókocsit is.
Hálókocsival a csúcsra
A megrendelések özönleni kezdtek, az utasok pedig rajongtak az új utazási módért. A vasúttársaságoknak még úgy is megérte közlekedtetni a kocsikat, hogy az áruk nagyjából ötszöröse volt egy hagyományosnak. Pullman azonban nem érte be ennyivel: következő lépésként megalkotta a guruló hotel koncepcióját, az újabb kocsikhoz már első osztályú konyhával felszerelt étkezőkocsit is kapcsoltatott. Az utasoknak személyzet is rendelkezésére állt, a Pullman-portások egy személyben voltak hordárok, komornyikok és pincérek, de szükség esetén szórakoztatniuk is kellett a vendégeket, sőt ha úgy adódott, az elszakadt ruhadarabokat is meg kellett javítaniuk.
Mai szemmel kicsit visszatetsző ugyan, de akkoriban igen előremutató lépésként Pullman a portás állások túlnyomó többségét afroamerikaiakkal töltötte fel, leginkább délen frissen felszabadult rabszolgákkal, akik korábban is hasonló, mindenes feladatkört töltöttek be. Ugyan az utasok szívesen ugráltatták a Pullman keresztneve után egységesen George-nak szólított alkalmazottakat, de a kocsik portásai biztos állást és viszonylag jó fizetést kaptak, Pullman cége pedig a 19. század második felére az USA legtöbb fekete dolgozóját foglalkoztatta. A portások szakszervezete a 20. század elején a kibontakozó fekete polgárjogi mozgalom egyik fontos központja lett.
Saját város a dolgozóknak
A mesésen meggazdagodott Pullman ugyanakkor más területen is igyekezett megelőzni a korát. Úgy döntött, hogy chicagói üzemének munkásai számára saját várost építtet: a Pullman Town számára 800 ezer dollárért 4 ezer holdnyi területet vásárolt a Calumet tó partvidékén, majd megkezdődött az építkezés, az első lakók – a Benson-család – 140 éve, 1881. január 1-jén foglalták el új otthonukat. Az aprólékosan megtervezett városka egységes, viktoriánus stílusú házaiban a korabeli munkásosztály számára szinte földöntúli luxus, fürdőszoba, folyóvíz, vízöblítéses vécé állt rendelkezésére, az utcák mentén és a parkokban 30 ezer fát ültettek, a szemetet naponta szállították, a közterületeket rendszeresen takarították. Cserébe a lakbérek valamivel magasabbak voltak a város munkásnegyedeihez képest, de megfizethetőnek számítottak.
Pullman elsősorban nem is ebből a forrásból remélte beruházásának megtérülését, hanem abból, hogy munkásai így jobban teljesítenek, ráadásul a cég iránt is elkötelezettek lesznek – arról nem is beszélve, hogy a vállalat természetesen saját boltokat üzemeltetett a településen belül. A gond az volt, hogy a cégvezér igyekezett mindent felügyelni: személyesen döntött arról, milyen felekezethez tartozó prédikátor szólalhat fel a templomban, milyen könyveket szerezzen be a könyvtár, milyen termékeket áruljanak a boltok, milyen darabot mutathat be a színház.
Az 1893-ra már 12 ezer lakosú városnak semmilyen önkormányzata nem volt, a cég egyik hivatalnoka intézte az ügyeket és döntött a vitás kérdésekben. „Pullman-házba születünk, Pullman-boltból étkezünk, Pullman-iskolában tanulunk, Pullman-templomban házasodunk, és amikor meghalunk, akkor a Pullman-pokolba fogunk kerülni” – mondogatták a munkások.
Az elégedetlenség akkor csapott át nyílt lázadásba, amikor a dolgok az 1893–1894-es gazdasági válság idején rosszabbra fordultak. A megrendelések elmaradására Pullman elbocsátásokkal és fizetéscsökkentéssel reagált, de a lakbéreken nem változtatott. Miután nem volt hajlandó tárgyalni, a szakszervezet sztrájkot hirdetett, amit a gyáros a hadsereg behívásával töretett le; sokan megsérültek, 34-en meghaltak az összecsapásokban. Pullman jó hírnevét tönkretették a véres események, 1897-ben pedig egy szívroham el is vitte. Cége viszont különböző konszernek részeként egészen 1982-ig gyártott vasúti kocsikat, az időközben Chicagóba integrált Pullman-városrész pedig néhány sötétebb évtized után manapság a város egyik legszebb, legfelkapottabb negyede, amely szinte eredeti formájában őrzi megálmodójának terveit.
