A kül- és belpolitikai szempontból egyaránt válságos helyzet miatt a Tanácsköztársaság vezetése 1919. augusztus 1-jén lemondott. Az ezt megelőző napokban Kun Béla beutazási és tartózkodási engedélyt kért és kapott a maga, valamint néhány exponált népbiztosa számára az osztrák kormánytól.
A népbiztosok többsége egyelőre Budapesten maradt. A szociáldemokrata Peidl-kormány augusztus 6-ai bukása, Friedrich István hatalomra kerülése, az első letartóztatások és a Szegedről Dél-Dunántúlra vonuló Horthy-féle Nemzeti Hadsereg néhány alakulatának gyilkosságairól érkező hírek azonban hamarosan újabb emigrálási hullámot indítottak el. 1919. augusztus közepétől Budapesten összesen csak 11-en maradtak közülük: Ágoston Péter, Bajáki Ferenc, Bokányi Dezső, Csizmadia Sándor, Dovcsák Antal, Haubrich József, Kalmár Henrik, Kelen József, Nyisztor György, Szabados Sándor és Vántus Károly.
Köztörvényes bűnözőkként kezelték őket
Csizmadia Sándort, aki már 1919 őszén renegát lett, semmilyen bántódás nem érte. A másik 10 itthon rekedt népbiztost 1919 őszén letartóztatták, és 1920-ban pert indítottak ellenük. A vád valamennyiükkel szemben ugyanaz volt: felségsértés és lázadás, gyilkosságra való felbujtás, zsarolás, lopás és pénzhamisítás. Vagyis a bíróság köztörvényes bűncselekményeknek minősítette azokat a lépéseiket és intézkedéseiket, amelyeket a Tanácsköztársaság kikiáltása, majd népbiztosként annak fenntartása érdekében tettek, illetve hoztak.
A szocializálások ennek értelmében lopásnak vagy rablásnak, a pénzkibocsátás pénzhamisításnak, a Vörös Hadsereg szervezése lázadásnak, a forradalmi törvényszékek felállításával foglalkozó rendeletek meghozatalában való részvétel pedig gyilkosságra való felbujtásnak minősült. Ezt a büntetőjognak és az addigi joggyakorlatnak egyaránt ellentmondó eljárást a budapesti királyi főügyész, Váry Albert azzal indokolta, hogy
a bolsevista rémuralom […] nem volt politikai kormányzás, vezetői nem politikai irányt képviseltek, hanem uralmuk akként ítélendő meg, hogy felfegyverzett egyének magukhoz ragadták a hatalmat és fegyveres erejükre támaszkodva gyilkoltak, raboltak, pénzt hamisítottak, szétszórták az állam vagyonát.
Négy halálos ítélet
Hosszas előkészületek után a per 1920. július 5-én kezdődött meg, senki előtt nem volt kétséges, hogy a bíróság példát akar statuálni és súlyos ítéleteket fog hozni. Az emigráns magyar kommunista vezetők ezért már 1920 októberében felhívással fordultak Európa és Amerika munkásságához és baloldali érzelmű értelmiségéhez, hogy tiltakozásukkal mentsék meg magyar elvtársaik életét. A tiltakozáshoz sok ismert személyiség is csatlakozott.
Angliából például G. B. Shaw, H. G. Wells, Sidney és Beatrice Webb, Arthur Henderson és Ramsay MacDonald; Ausztriából Karl Renner, Friedrich Adler és Otto Bauer; Franciaországból Romain Rolland és Henri Barbusse; Belgiumból Émile Vandervelde; Németországból Eduard Bernstein, Rudolf Hilferding és Albert Einstein. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy a bíróság végül csak Vántus Károlyt, Haubrich Józsefet, Bokányi Dezsőt és Ágoston Pétert ítélte halálra, a többieket életfogytiglani fegyházra.
Sikerrel zsaroltak a szovjetek
A december 28-án közzétett ítéletek ellen nemcsak Európa baloldali személyiségei, hanem a szovjet vezetés is tiltakozott. Csicserin külügyi népbiztos már 1920. augusztus 14-én közölte gróf Teleki Pál miniszterelnökkel, hogy a vádlottakat fenyegető veszély miatt a hadifogságban lévő magyar tisztek közül ezret internálnak, tízet pedig – köztük gróf Széchenyi Bálintot és a kecskeméti Héjjas Iván fivérét – túsznak nyilvánítanak, és ha a népbiztosokat kivégzik, nekik is ez lesz a sorsuk.
A halálos ítéleteket ezért nem hajtották végre. A magyar kormány 1921. január 4-én ehelyett olyan döntést hozott, hogy „a tíz népbiztost a magyar kormány az összes Oroszország területén levő foglyokkal szemben kiadja”.
A Rigában 1921. július 28-án aláírt egyezmény értelmében a magyar kormánynak nemcsak a 10 népbiztost, hanem rajtuk kívül még további 390 elítélt kommunistát kellett átadnia a Szovjetuniónak. Ennek fejében a Szovjetunió 2500 magyar tiszt, köztük a túszok átadására tett ígéretet. A többször változó és kissé bővülő listák miatt a csereakció lebonyolítása elhúzódott 1925-ig. 1922 áprilisáig 1384 tiszt tért haza, és a magyar kormány 214 elítéltet adott ki. Ezek között voltak a népbiztosok is, akik 1922 februárjában érkeztek meg Moszkvába.
Ott a Magyar Emigránsok Ügyeivel Foglalkozó Hivatal emberei várták őket, akik szerény, eleinte általában csak egy-egy szobából álló lakást biztosítottak számukra, megszervezték nyelvtanításukat és idővel munkába állásukat. Ágoston Péter és Dovcsák Antal néhány év után visszatértek Közép-, illetve Nyugat-Európába, a többiek pedig – Nyisztor György kivételével – az 1937–1939-es sztálini tisztogatások áldozataivá váltak.
