A művészeti alkotások természetéhez tartozik, hogy mind az alkotó, mind a befogadó személyes élményként éli meg ezeket, és mindenki saját véleményt alkot róluk. A legtöbb generáció idegenkedve szemléli az utána jövők alkotásait, és ezek az „ízlésháborúk” az idők kezdete óta zajlanak. Alice Procter művészettörténész úgy véli, egy olyan művet választana a legellentmondásosabbnak, amely meg sem valósult. 1995-ben Horst Hoheisel képzőművész is elindult a Berlinbe tervezett, a meggyilkolt európai zsidóknak emléket állító alkotásra kiírt pályázaton, egy igencsak radikális ötlettel. Hoheisel terve ugyanis az volt, hogy
Mondanunk sem kell, hogy a Brandenburgi kapu a német történelem egy fontos jelképe, az 1791-ben átadott építmény előbb a porosz királyi család erejét hivatott sugározni, de később Napóleon, a Német Császárság és a nácik is fontos szimbólumként kezelték, a hidegháború idején pedig a német újraegyesítés reményének jelképe lett. Hoheisel terve szerint az embereknek el kellett volna fogadniuk egy ilyen emblematikus történelmi emlék végleges elpusztítását, hogy ezzel emlékezzenek az európai zsidóság tragédiájára. Nagyszabású emlékmű helyett valójában valaminek a hiánya töltötte volna be az emlékmű szerepét.
Hoheisel – nem meglepő módon – nem nyert a pályázaton, és a kapu ma is áll. Javaslatán mégis érdemes elgondolkodni, főleg a közelmúlt vitáinak fényében. Hogyan állítsunk emléket valami ennyire rettenetes dolognak? Mit vagyunk hajlandók feláldozni annak érdekében, hogy megőrizzünk valamit a kollektív emlékezetben?
