Az állati elme működésével foglalkozó kutatások nagyon fontosak ahhoz, hogy megértsük, hogyan alakult ki az evolúció során az emberi gondolkodás, milyen az előzményei vannak az állatvilágban. Ehhez kapcsolódóan a kutyák és a gyerekek összehasonlítása is hosszú hagyományokra tekint vissza. Abban egészen biztosan hasonlók, hogy nem tudnak beszélni, ezért a kutatók viselkedéstesztekkel próbálják kikövetkeztetni, mire gondolhatnak – írja az ELTE weboldala.
„Rengeteg anekdota szól a kutyák elmeolvasó képességéről, de a kutatások nehezen haladnak előre, eddig egyetlen tanulmány sem volt elég meggyőző” – mondja Miklósi Ádám, az ELTE Biológiai Intézet vezetője.
Most azt vizsgálták, mennyit érzékel egy kutya a gazdája szándékaiból, és külön tudja-e választani a saját és a gazdája vágyakozását például egy tárgy iránt. Kubinyi Enikő, az ELTE Etológia tanszék tudományos főmunkatársa és a doktori dolgozatát a témából író Szánthó Flóra leporolt egy régi, a gyermekpszichológiában jól ismert kísérletet, és elhatározták, hogy megismétlik kutyákon.
A szóban forgó vizsgálatban pszichológusok 14 és 18 hónapos korú gyerekek elé két tálat tettek, az egyikben keksz, a másikban brokkoli volt. A kisgyerekek nem szeretik a brokkolit, de a kekszet igen. A kísérletvezető viszont bemutatta, hogy ő a brokkolit szereti, a kekszet viszont nem. Ezt követően a kisgyerekek elé tolta a tálakat és megkérdezte, kaphat-e valamit enni. A 14 hónaposok a kekszet nyújtották felé, mert nekik az ízlett. A 18 hónaposok viszont megértették, hogy a hölgy nem a kekszet, hanem a brokkolit szereti, ezért azzal kínálták. Szaknyelven szólva, megértik a vágy szubjektivitását, tehát azt, hogy ugyanazt a tárgyat egyesek kedvelik, mások utálják és
„Ha a kisgyerekek átlátják, hogy az általuk nem kedvelt tárgyat kell felkínálniuk, vajon képesek erre a kutyák is?” – tette fel a kérdést Kubinyi Enikő a Frontiers in Psychology folyóiratban megjelent tanulmányukban.
A kísérletben egy játékot és egy karkötőt használtak a keksz és a brokkoli helyettesítésére, mert az nem volt életszerű, hogy a kutyák ételt adnak át másnak. A kutyák a várakozásoknak megfelelően a játék iránt érdeklődtek jobban. Ezután a gazda a karkötőt a kezében tartva hangokkal, mosollyal, a rajongás minden lehetséges jelével eljátszotta a kutyának, hogy a karkötő nagyon-nagyon tetszik neki. A játékkal szemben pedig undort mutatott.
„Ha ugyanezt eljátsszuk egy másfél éves gyereknek és utána megkérjük, hogy adja oda nekünk az egyik tárgyat, akkor valószínűleg a karkötőt hozza oda hozzánk, akkor is, ha ő a játékkal szeretne játszani. A kutyák azonban nem így tettek. Mindegyik a játékot vitte oda a gazdájának” – mondja Szánthó Flóra.
Mivel a közvetlen kontaktus lehetősége a játékkal túlságosan felvillanyozta a kutyákat, a kutatók elhatározták, hogy elérhetetlen helyre teszik a tárgyakat. Újabb 51 kutyát teszteltek két csoportba sorolva. Az egyik csoport gazdái a karkötő iránt „rajongtak”, a másik csoporté viszont kutyákhoz hasonlóan a játékért. Az érzelmek eljátszása után a tárgyak a vizsgálati szoba ablakpárkányára kerültek, így a kutya látta a tárgyakat, de nem érte el őket. Ez az elrendezés végre működött, mert a csoportok különböztek abban, hogy mennyit nézték a tárgyakat.
Ha a gazda a játékot „kedvelte”, a kutyák is főként a játékot nézegették, ám a másik csoportban ugyanannyit nézték a korábban érdektelen karkötőt is. Vagyis, ha fizikailag nem fértek hozzá a kutyák az általuk vágyott játékhoz, akkor kiderült, hogy
„Úgy tűnik, hogy a kutyák észreveszik, melyik tárgyat kedveli a gazdájuk, mégsem azt viszik neki oda. Talán nem tudják hatékonyan gátolni a késztetéseiket, esetleg nem tárgyválasztási feladatnak, hanem játéknak fogják fel a helyzetet vagy pedig, hasonlóan a másfél évesnél kisebb gyerekekhez, nem teljesen értik, hogy a társuk vágyhat másra is, mint ők” – összegezte Kubinyi Enikő.
