Tudomány

Ők voltak azok a magyarok, akik fegyvert fogtak Trianon ellen

Miközben a szomszéd államok egyre nagyobb területet szakítottak ki Magyarországból, hazánk több pontján is spontán vagy annak tűnő népfelkelés alakult ki, a nemzeti ellenállás pedig aprócska, mára mégis kultikussá vált sikereket szült.

Az Osztrák–Magyar Monarchia hadvezetése 1918. november 3-án Padovában formálisan fegyverszünetet kötött az antant képviselőivel, azonban ezek nem tisztázták az utódállamok pontos határait, és nem hoztak nemzetközi elismerést az újonnan létrejött országok kormányainak. A Károlyi-kormány ezért tárgyalásokba kezdett a balkáni francia hadsereg parancsnokságával, végül november 13-án aláírta a belgrádi katonai konvenciót.

A dokumentum elrendelte a magyar katonaság kivonását a Dráva mentén, majd a Pécset, Baját, Aradot leválasztó, innen a Maros folyását követő vonal mögé. A szerbek erős és közvetlen francia támogatással birtokba vették a déli területeket, és megindultak az ekkor még viszonylag gyenge, de egyre erősödő román csapatok is. Bár a Felvidék sorsáról ebben egy szó sem szerepelt, cseh egységek is megkezdték a beszivárgást.

A megszálló egységek sok helyen átlépték a demarkációs vonalakat általában vélt vagy valós atrocitásokra hivatkozva. A környező országok vezetése azt remélte, hogyha minél nagyobb magyar területet vonnak fennhatóságuk alá ebben az átmeneti időszakban, annyival többet tarthatnak majd meg hivatalosan is, a leendő békeszerződés által szentesítve. A magyar katonák a románokkal össze-összecsapva hátráltak a Tiszáig. A Vörös Hadsereg ugyan 1919 júniusában ideiglenesen felszabadította a Felvidék keleti részét, de a nagyhatalmak utasítására vissza kellett vonulnia. Ezt követően Kun Béláék július végén eredménytelenül próbálták áttörni a román frontot, a magyar haderő végleg feloszlott.

Így harcoltunk a románok és Trianon ellen – nem igaz, hogy meg sem próbáltuk
Magyarország 1919-ben hónapokig harcolt a román túlerő ellen, míg végül egy utolsó támadás felemésztette a magyar haderőt. Nem igaz, hogy „meg sem próbáltuk”, és a török–magyar párhuzam sem állja meg a helyét.

Eközben hazánk több pontján is spontán vagy annak tűnő népfelkelés alakult ki, a nemzeti ellenállás pedig aprócska, mára mégis kultikussá vált sikereket szült.

Ezek hátteréről kérdeztük Dr. Révész Tamás történészt, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet és a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport munkatársát.

Militáns szellem

A mából visszatekintve nem könnyű megérteni bármely népfelkelés motivációját. Nehéz dolga van itt a történésznek is, hiszen a források – még a legszemélyesebb hangvételű emlékiratok is – utólag születtek, nem elítélhető módon kissé megszínezve a történteket, a Trianon-ellenes harc hőseinek beállítva a főszereplőket.

Induljunk ki abból, hogy száz évvel ezelőtt, négy és fél évig tartó kegyetlen háború után a társadalom erőszakhoz és fegyveres harchoz való viszonya egészen más volt, mint ma

– mondja a 24.hu-nak Révész Tamás.

Fotó: Fortepan /Komlós Péter

A kötelező sorkatonai szolgálat okán szinte minden 21 év feletti férfi értett a fegyverekhez, a hazatérő több millió katonának pedig komoly harctéri tapasztalatai voltak. Bármely falusi tanító vagy nagygazda, akik korábban tartalékos tisztként vagy altisztként szolgáltak, jól érthettek ahhoz, hogyan kell megszervezni és harcba vezetni a katonákat.

Székely Hadosztály – nem csak székelyekből

Itt térhetünk rá a híres Székely Hadosztályra, amelyre a két világháború között a nemzeti ellenállás legfontosabb és legtisztább formájaként hivatkoztak, mint önkéntes, az akkori kormánytól független haderőre. A valóság azért némileg árnyaltabb.

A toborzást az a Kratochvil Károly kezdte meg, aki a háborúból a 4. nagyváradi honvéd gyalogezred parancsnokaként tért haza. Kratochvilt a Károlyi-kormány november végén nevezte ki a kolozsvári székhelyű erdélyi katonai körzet élére, nem sokkal később székely tartalékos tisztek keresték meg, hogy toborzókörútra indulnának a Székelyföld még meg nem szállt részén. Támogatta az ötletüket. Részben ezekből az önkéntesekből, részben pedig a már Kolozsváron rendelkezésre álló rendfenntartó erőkből született meg a Székely Hadosztálynak elnevezett kontingens, amely a parancsokat követve húzódott kelet felé, miközben létszáma egyre nőtt. A történész megjegyzi:

„Ha mindenképpen »származás« alapján nézzük, a Székely Hadosztály többségét azok a partiumi magyarok adták, akik a visszavonulás során érintett területeken, illetve a demarkációs vonal közelében laktak.” Sokan ezek közül az emberek közül már korábban is szolgáltak valamelyik polgárőr, nemzetőr rendfenntartó egységben vagy katonai alakulatban.

Nem akarták letenni a fegyvert, ezért inkább a visszavonulást és a hadosztályhoz való csatlakozást választották.

A Székely Hadosztály katonái Szatmárnémetiben. Fotó: Wikimedia Commons

Beolvadt a Vörös Hadseregbe

A román haderő 1919 elejére eljutott az antant által újonnan kijelölt Szatmárnémeti-Nagykároly-Nagyvárad-Arad demarkációs vonalig. Velük szemben északon a Székely Hadosztály 11–12 ezer katonája, délen a honvédség 6. hadosztálya foglalt állást nyolcezer fővel. Márciusig állandóak voltak a kisebb-nagyobb összecsapások. A hónap elejére a kormány is felmérte a valóságot, és meghirdette a fegyveres önvédelmet. Károlyi Mihály a Székely Hadosztály előtt mondta el híres beszédét Szatmáron, március 2-án:

Hallja meg szavunkat és értse meg az egész világ; nem lehet egy nemzetet tönkre tenni, nem lehet egy népből kiirtani az önfenntartási ösztönt. Ha a párisi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkezési joga és a megegyezéses béke ellen döntene, akkor mi a végszükség esetében még fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot. […] Ha olyan békét akarnak velünk aláíratni, amely Magyarország feldarabolását jelenti, akkor […] én ezt a békét nem fogom aláírni.

A románok a proletárdiktatúra hatalomátvétele után, április 16-án lendültek támadásba, hogy birtokba vegyék az antant újabb jegyzékében nekik juttatott területet – nagyjából a mai országhatárig, a sokszoros létszám- és technikabeli túlerő hamar szétzúzta a magyar védelmet, és a Tiszáig szorította a Vörös Hadsereget. A Székely Hadosztály egységeinek nagyobb része értelmetlennek látta a további ellenállást, és letette a fegyvert, kisebbik része pedig beolvadt a magyar Vörös Hadseregbe, és tovább harcolt. Egyik parancsnokuk, Verbőczy Kálmán még az 1960-as években is baráti hangú levelezést folytatott egykori politikai biztosával, Lukács Györggyel.

A legbátrabb város

Ehhez hasonló, régiós szintű ellenállás sehol máshol nem bontakozott ki, ám a spontán, helyben szerveződő népfelkelések több helyen is okoztak fejfájást a megszállóknak, sőt a végleges országhatárt is képesek voltak befolyásolni. Az egyetlen város, amely önmagát szabadította fel, Balassagyarmat volt. A Cseh Légió egy kontingense az antant tiltása ellenére átlépte a demarkációs vonalként kijelölt Ipolyt, és 1919. január 15-én megszállta a várost. Nagyon komolyan vették az „impériumváltást”, leváltották a főispánt, a magyar tisztségviselőket, állami alkalmazottakat, vasutasokat.

Utóbbi rendkívül lényeges, Balassagyarmaton a vasút kulcságazatnak számított, és fontos volt a cseheknek is – nemcsak stratégiailag, hanem mert a Monarchia felbomlásával rengeteg cseh vasúti munkás, szakember vált állástalanná. Az úgynevezett „csehkiverésre” ritka társadalmi összefogás jött létre, és itt látszik szépen a munkahely – esetünkben a MÁV – identitásképző ereje a korszakban.

Január 27-én szimbolikus városi gyűlésen a szociáldemokraták és a polgári erők egyetértésével határoztak arról, hogy a vasutasokra támaszkodva, a közeli magyar honvédalakulatokat segítségül hívva a város polgárai támadást intéznek a megszállók ellen

– mondja Révész Tamás.

A támadás január 29-én hajnali négy órakor kezdődött, megindultak a Drégelypalánk és Salgótarján térségében állomásozó honvédcsapatok, és másnapra mindenhol visszaűzték a cseheket az Ipoly jobb partjára. Érdemükből semmit nem von le, de meg kell jegyezni, hogy az ellenség nem képviselt számottevő erőt, és mivel az antant parancsát megszegve „tilosban járt”, nem is próbálta mindenáron megtartani a területet.

Balassagyarmat 1998-ban január 29-ét városi ünneppé nyilvánította, és döntött arról, hogy a Civitas Fortissima feliratot a város címerében és a Városháza homlokzatán is elhelyezzék. A cím használata 2005 májusában kapott országgyűlési megerősítést.

A nyugat-magyarországi felkelés

A legnagyobb sikert a Sopron környéki népszavazást kikényszerítő nyugat-magyarországi felkelés érte el. Itt tisztán látszik a legyőzött országok 1918 után sokszor alkalmazott taktikája: ha módosítani akartak a kijelölt határokon, általában a nemzeti önrendelkezésre hivatkoztak. A népakarat legegyértelműbb jelének pedig a népfelkelés számított.

Sok esetben a kormány nem a helyiekre bízta a feladatot, hanem az ország más részeiből „küldött” nacionalista fegyvereseket, akik aztán az érintett lakosság támogatásával kezdték a harcot. Ilyen módszert használtak a németek a Baltikumban, a lengyelek Sziléziában, és D’Annunzio fegyveresei Fiuméban. Itthon 1921 tavaszán Bethlen István először egy minisztertanácsi ülésen vetette fel, hogy ha az osztrákok ragaszkodnak Sopron és környékének elcsatolásához, és felmerül az erősebb szomszédok (csehszlovákok, délszlávok) beavatkozása, akkor ki kell kiáltani a térség függetlenségét. Később aztán ez az autonóm terület csatlakozhatna az anyaországhoz.

Széchenyi tér, jobbra a Domonkos templommal Sopronban. Fotó: Fortepan /Vargha Zsuzsa

Mindehhez már a nyár folyamán megtették a szükséges előkészületeket, a térségbe küldték a korábbi különítményesekből alakult felkelőket. Helyben is jelentős erőket, elsősorban a soproni erdészeti és bányászati főiskola hallgatóit mozgósították. Miután a magyar erők hivatalosan kivonultak Burgenland nyugati felében kialakított A zónából, „a felkelők” megszállták a térséget. A legfontosabb ütközetet 1921. augusztus 28-án vívták Ágfalván – a részletekről ide kattintva olvashat.

A magát később Rongyos Gárdának nevező különítményesek akciója eszközt adott a Bethlen-kormány kezébe ahhoz, hogy ki tudja kényszeríteni a népszavazást Sopron és a környező nyolc falu hovatartozásáról. Sopron 1922-ben kapta meg a Civitas Fidelissima, azaz a Leghűségesebb Város címet.

Még ezekkel a katonai sikerekkel sem úszhattuk meg Trianont
A román haderő a Tiszánál állt, amikor a magyar Vörös Hadsereg megindította felvidéki hadjáratát, és felszabadította a mai Szlovákia keleti részét. Ausztriával szemben a Rongyos Gárdára támaszkodva ért el sikert a magyar kormány – de hiába küzdöttünk, Trianont nem kerülhettük el.

A legbátrabb falu

A balassagyarmatihoz hasonló, teljesen spontán helyi kezdeményezésű akció zajlott a mai szlovén határszélen, 1920. augusztus 1-jén Kercaszomoron. Valójában két faluról van szó, Kercáról és Szomorócról, amelyet elválasztott egymástól a Magyar Királyság és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság akkor már kijelölt, de a helyszínen még nem véglegesített határa.

A Kercán állomásozó határőregység vezetője, Rankay József hadnagy vezetésével 17 honvéd, valamint az általuk felfegyverzett kercai férfiak éjjel 11-kor rajtaütöttek a kis létszámú szomoróci szerb helyőrségen, és megfutamították őket. A szerbek azonban hamarosan erősítéssel tértek vissza, a felkelőket órákon belül Kercára szorították. Részleteket nemigen ismerünk, még az akcióban részt vevők névsora is rendkívül hiányos, de annyi ismert, hogy az elfogott férfiakat nagyon megverték, és a muraszombati börtönben csak a helyiek által becsempészett étel miatt nem haltak éhen.

Nagyrészt azonban bátorságuknak köszönhetően az antant és a két érintett ország képviselőiből álló határkijelölő bizottság Szomorócot visszaadta Magyarországnak, a település 1922. február 9-én tért haza.

Az Országgyűlés döntése értelmében Kercaszomor 2008 óta viseli hivatalosan is a Communitas Fortissima, vagyis a Legbátrabb Falu címet. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy a kezdetektől szerb dominanciájú délszláv állam nem ragaszkodott a Belgrádból nézve periférián fekvő, aprócska községhez.

Ezek voltak az új határok ellen indult magyarországi népfelkelések legfontosabb, legismertebb állomásai, több nagyobb szabású spontán vagy szervezett akcióról nincs tudomásunk. Ám fontos megjegyezni, hogy a helyiek és a megszálló katonaság közti konfliktus általános volt a Trianonban elszakított országrészekben.

Ma már azonban lehetetlen megállapítani, hogy a lövöldözések a jószág, a magántulajdon védelmében, vagy ennél nagyobb összefüggések miatt robbantak-e ki

– fogalmaz a történész.

Ugyancsak a határkijelölő bizottságok ténykedése nyomán, a „helyszíni szemle” még összesen 10 olyan falut csatolt vissza 1922-ben hazánkhoz, amelyet a szerződés eredetileg a határ másik oldalára rendelt. Ezek közül nyolcban szervezett ellenállást a helyi közösség, ami minden bizonnyal hozzájárult a pozitív változáshoz.

Kiemelt kép: : Rongyos Gárda, önszerveződő fegyveres csoport. Fotó: Wikipedia Commons

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.