Az Ázsia hatalmas területén szétszórtan harcoló brit és nemzetközösségi katonákból álló erők vereséget vereségre halmoztak a japánok 1941. december 8-án Malajzia ellen indított támadásától egészen a Burmából történő kétségbeesett visszavonulásig 1942 májusában. A parancsnokok és a politikai vezetők kétségbeesve figyelték a csapatok teljesítményét. Érzéseiket jól összefoglalja a malajziai brit és nemzetközösségi erők parancsnokának, Arthur Percival altábornagynak egy 1942. február 11-én, a Szingapúrért folytatott ütközet drámai – és katasztrofális – végkifejlete előtt írt figyelmeztetése:
Egyes egységekben a csapatok nem tettek tanúbizonyságot arról a harci szellemről, amely a Brit Birodalom férfiúitól elvárható lenne. Sokáig lemoshatatlan gyalázat lesz, ha vereséget szenvedünk egy dörzsölt gengszterekből álló, a miénknél sokkal gyengébb hadsereg ellenében. A keménység és az elszántság szellemét bele kellene nevelni az összes katonába. A parancs nélküli visszavonulásnak még a gondolatát is el kellene felejteni a továbbiakban.
Ian Stewart alezredes, a Malajziában erőn felül teljesítő, súlyos veszteségeket szenvedő 2. skót felföldi zászlóalj parancsnoka azon kesergett, hogy a brit és nemzetközösségi csapatok gyenge teljesítménye jelentős részben ideológiai okokra vezethető vissza. Véleménye szerint a politikusok és a parancsnokok egyszerűen semmit sem tettek azért, hogy „olyan ideálokat plántáljanak belénk, amelyekért harcolhatunk, és amelyek valóságosnak és érthetőnek tűnnek az egyének számára”. Pedig szerinte ennek „egyik első kötelességüknek” kellene lennie a katonai és polgári vezetőknek krízishelyzet idején. E mulasztás következményei pedig óriásiak voltak. A létszámot tekintve hátrányban lévő japán erők mindössze 5500 ember elvesztése árán szakítottak ki egy hatalmas darabot a Brit Birodalom keleti területeiből.
Annál nagyobb érdemet szereztek viszont azok, akik képesek voltak szembenézni a hiányosságokkal, és a visszájára fordították ezt a szorongató helyzetet, és William Slim, a 14. hadsereg parancsnoka szavaival élve győzelemmé változtatták a vereséget. A morál, a kiképzés és a megfelelő doktrínák kölcsönhatásai központi szerepet játszottak ebben a fantasztikus történetben.
Haderőoktatás
Először is a harci szellemmel kellett valamit kezdeni. Az Indiának új alkotmányos berendezkedést kidolgozni kívánó 1942. márciusi Cripps-küldetés kudarca, és az ugyanabban az évben augusztusban a „Ki Indiából!” név alatt futó új forradalmi mozgalom kiváltotta erőszakhullám világossá tette, milyen mértékben nem sikerült az indiai brit kormányzatnak a háború ügye mögé állítani a népességet. A hangulatjelentésekből egyértelműen kiderült, hogy a katonák körében „a fő aggodalmak egyike” az volt, hogy „bizonytalanok voltak abban a tekintetben, mi is lesz… a háború vége után”. A helyzet csak kicsit volt jobb a brit katonák körében. Miután 1943 áprilisában látogatást tett a Távol-Keleten, Ronald Adam főhadsegéd azt jelentette, hogy az átlagos brit katona úgy érzi, „egy olyan országért harcol, amely eltaszította őt”.
Az Adam által javasolt megoldás a „haderőoktatás” volt. Az indai hadsereg minden egységét utasították, hogy állítson fel csoportokat, amelyekben megbeszélik az aktuális ügyeket, és érveket sorakoztatnak fel a háború igazságossága mellett. A terv az volt, hogy a katonák minden háború iránti ellenérzése eltörpül majd a japánok ellen felszított gyűlölet mellett. A japán katonák könyörtelen, fanatikus és kegyetlen – de legyőzhető – képét tudatosan sulykolták a katonákba. 1943 végére egyértelműen látszott, hogy a „haderőoktatás” „jó, esetenként kiváló eredményeket ér el a japánok elleni háború céljainak és összefüggéseinek megismertetésében”. Az indiai hadseregnek a szubkontinens teljes háborús mozgósításának hiányában a legtöbbet kellett kihoznia a közvetlenül a birtokában lévő erőforrásokból és hatáskörökből – a „haderőoktatás” az egyik olyan eszköz volt, ami segített e cél elérésében.
Egy másik ilyen eszköz a katonák számára biztosított jóléti juttatások fejlesztése volt. Az indiai hatóságok fokozatosan felismerték, hogy a morál javításához nagyban hozzájárulhat, ha a hadsereg, a katonák és az ő családjaik közötti kapcsolatok a lehető legpozitívabb mederben folynak. A hangulatjelentések rámutattak, hogy az indai hadsereg önkénteseinek egy jelentős része nem a katonai szolgálat iránti vágyakozás miatt jelentkezett a seregbe, hanem azért, hogy „biztosítsa a családja megélhetését”.
Egész India területén Körzeti Katonai Bizottságokat állítottak fel, hogy ezek segítsenek érvényesíteni a bevonult katonák hazai érdekeit, az indiai Jóléti és Kényelmi Igazgatóság pedig nőket segítő központokat állított fel szerte a szubkontinensen, a kiképzőtáborok közelében.
Színes reformok
A kirakós utolsó darabkája az indiai brit és nemzetközösségi erőknél évszázados múltra visszatekintő, az ázsiaiakkal szembeni hátrányos faji megkülönböztetés enyhítése volt. Az indiaiak még tisztként is másodrendű állampolgárnak számítottak a saját hadseregükben. A háború kitörésekor mindössze 577 indiai tiszt szolgált a közel 200 ezer fős hadseregben; a háború végére már 15 ezer, köztük 220 alezredes és négy ideiglenes vagy állandó kinevezést kapott dandártábornok. Míg 1939-ben minden indiai tisztre tíz brit tiszt jutott, ez az arány 1945-re négy az egyre módosult. 1942 elejére még az egyenlő fizetéseket is bevezették, 1943 júniusában pedig bejelentették, hogy ettől fogva indiai tisztek is kiszabhatnak büntetéseket a hadsereg brit tagjaira.
1943 második felére már egyértelműen látszott, hogy a reformok szelleme mélyen átjárta az indiai hadsereget. A morál emelése azonban keveset ért volna úgy, ha az egységek nem képesek hatékonyan felvenni a harcot a japánokkal a dzsungelben. A megfelelő taktika kialakítására vonatkozó erőfeszítésekben fontos szerepet játszott az indiai Gyalogsági Bizottságban folyó munka. A bizottság tagjai számára nyilvánvaló volt, hogy a dzsungelben való harc jellegzetességei miatt arra van szükség, hogy a katonák gyors döntéseket hozzanak, amikor az ellenséggel találkoznak – a késedelem nélküli cselekvés lehet a különbség siker és kudarc, élet és halál között. Ennek értelmében kiterjedt, központilag irányított kiképzési programok indultak, amelyek célja az volt, hogy jobban felkészítsék a katonákat a dzsungelharc kihívásaira.
A dzsungel könyve
A Gyalogsági Bizottság arra is rámutatott, hogy szükség van egy egyszerű, következetes, mindenki által elismert dzsungelharc-taktikára. Ahogy megjegyezték, ekkoriban számos különböző, néha alapjaikban ellentmondó doktrína volt forgalomban. A bizottság azt javasolta, hogy a kiképzett katonák egy és kizárólag egy megközelítést alkalmazzanak. Ezt végül az 1943 szeptemberében kiadott 9. katonai kiképzési füzet (India): Dzsungelharc címmel adták ki, de mindenki csak A Dzsungel könyve néven emlegette. Ez a könyvecske vált a Burmában harcoló indiai hadsereg taktikai bibliájává.
A helyzet további javításának érdekében erősítések kezdtek özönleni a birodalom más részeiről. Ezeknek az új csapatoknak, illetve a burmai egységek jobb felkészültségének köszönhetően megnyílt a lehetőség arra, hogy visszaszerezzék a kezdeményezést a délkelet-ázsiai hadszíntéren. Az imphali és kohimai ütközetekben 1944 márciusa és júniusa között a 14. hadsereg súlyos vereséget mért a japánokra. 1944 novemberében aztán megindította a Burma visszafoglalását célzó, óriási sikereket hozó „Capital” kódnevű offenzíváját. 1945 májusára a brit és nemzetközösségi csapatok már Rangunban voltak, időközben gyors manőverek sorozatának segítségével legyőzve egy jóval nagyobb japán haderőt, mint amilyennel az amerikaiak a csendes-óceáni hadszíntéren valaha is találkoztak.
Egy szétesett, meggyőződés nélküli hadseregből rugalmas, magabiztos, elszánt, kezdeményezőkész, fajilag és kulturálisan egyre inkább befogadó, valamint kiválóan kiképzett hadsereg született. A távol-keleti brit és nemzetközösségi haderő átalakulása teljessé vált.
A változás szele
Sok mindenre lehetett tehát büszkének lenni 1945. augusztus 15-én. De volt azért árnyoldala is a történteknek: a győzelem kivívása sokkal tovább tartott, mint azt 1941-ben bárki is gondolta volna. Ennek következtében a háború erős, a változás irányába ható nyomást hozott létre. Nagy-Britanniában ez a nyomás a Munkáspárt az 1945. júliusi választásokon aratott földcsuszamlásszerű győzelmében materializálódott, mely eredmény „főként támogató megjegyzéseket” kapott a keleten harcoló brit katonák körében, akik igencsak reménykedtek abban, hogy jelentős társadalmi változásokra kerül sor az anyaországban.
Az indiai katonák szintén „üdvözölték egy munkáspárti kormányzat megszületését”, azzal, hogy ez „reményteli jövőt biztosít Indiának”. Komoly érdeklődés övezte a közelgő indiai választásokat, valamint a „Nemzeti Kongresszus jövőjét” is.
A nyugat-afrikai csapatokról szóló jelentések kiemelték, hogy „részben politikai jellegű szervezetek és testvériségek” jöttek létre a 82. nyugat-afrikai hadosztály sorai között. Arra is felhívták a figyelmet, hogy általánosságban is nagyobb a politikai érdeklődés a katonák között, ezt például a nigériai sztrájkolókkal való szimpatizálás, illetve az „egyes nigériai újságok elnyomása feletti bosszankodás” is mutatta. A cenzorokat a legjobban a kelet-afrikai katonák között jól kitapintható indiai-ellenes érzelmek aggasztották, mivel ez komoly veszélyt jelentett a Kelet-Afrikában élő indiai közösségek számára a csapatok hazatérése után.
Általánosságban azért a kelet-afrikai katonák levelei is inkább az összes Távol-Keleten szolgáló katonára jellemző reményeket fogalmazták meg. Jól kiolvasható volt belőlük „a háború utáni politikának szentelt megkülönböztetett figyelem”, íróik megpróbáltak valamilyen személyes viszonyulást kialakítani azokhoz a földrengésszerű változásokhoz, amelyek a háború nyomán végighaladtak a világon. Ezek a változások aztán újrarajzolták Nagy-Britannia politikai térképét, és idővel a birodalom felbomlásához vezettek.
A teljes cikk, a témához kapcsolódó infografikákkal a BBC History legújabb, októberi számában olvasható.
Kiemelt kép: Wikipedia
