Ma kevés, mindössze hét európai országnak van királya vagy királynője, ám 1900-ban még minden európai állam – Franciaország és Svájc kivételével – monarchia volt. Ami a középkori Európát illeti, annak egészét szinte kivétel nélkül királyi és császári családok mozaikja uralta. Ezáltal a legmagasabb szinten zajló politika dinasztikus volt, amely az e családokban történő születések, házasságkötések és halálozások körül forgott – konfliktusaikról és szövetségeikről nem is beszélve. A hatalom átadása nem választási, hanem biológiai kérdés volt.
E dinasztiák némelyike rendkívül sikeresen tartotta fenn a vérvonalát. Capet Hugó, aki 987-ben lett a frankok királya, minden francia király közvetlen férfiági őse volt egészen 1848-ig, vagyis közel kilenc évszázadon át. Más középkori dinasztiák ezzel nem versenyezhettek, de ők is gyakran évszázadokig megtartották trónjukat.
A középkori – olykor rendkívül sikeres – királyok között azonban olyanok is akadtak, akik családjukban csupán egyedül tudták megszerezni a trónt. I. Mátyás magyar király (1458–1490) a reneszánsz kultúra nagy pártfogója volt, de ő sem tudta biztosítani törvénytelen fia, Corvin János trónöröklését. Ugyanezt mondhatjuk el Balliol János skót királyról (1292–1296), bár az ő fia, Balliol Eduárd a következő évszázadban sokáig próbálta visszaszerezni apja trónját, de nem járt tartós sikerrel. Aztán itt van még II. Harold angol király (Harold Godwinson), akinek fiai képtelenek voltak visszafordítani az 1066-os, a normann hódítóktól elszenvedett hastingsi vereséget, annak ellenére, hogy két évvel később megszállták Angliát.
Biológiai túlélés
Egy sikeres dinasztiának három dolgot kellett tennie. Először is meg kellett védenie magát a rivális uralkodóházakkal szemben, amit Balliol János és Harold Godwinson nem tettek meg. A második és legfontosabb feladat a biológiai túlélés biztosítása volt, a harmadik pedig az, hogy megtalálják a dinasztián belüli versengés megfékezésének és ellenőrzésének módját.
Nyilvánvaló, hogy e két utóbbi követelmény között akad némi ellentmondás. Lehet például, hogy egy király úgy próbálja a dinasztiáját bebiztosítani, hogy számos fiúgyermeke van különböző anyáktól. Ez igen elterjedt szokás volt az ír királyok körében; nevezetes példája Tairrdelbach Ua Conchobair (Turlough O’Connor), Connacht királya (1106–1156), akinek legalább hat partnerétől összesen 22 fia volt. Ez valójában azt jelentette, hogy Connacht (egészben vagy részben) a Tudor-korszakig az O’Connorok uralma alatt maradt, de azt is, hogy a dinasztiának mindig sok, egymással versengő ága volt. Connacht királyait gyakrabban ölték meg fivéreik vagy unokatestvéreik, mint az angol megszállók.
Nem sok középkori királynak volt 22 fia. Henriket, II. Henrik angol király fiát már ötéves korában összeházasították Margittal, a francia király kétéves lányával. A kortársak bírálták ezt a házasságot, mondván „bölcsőben síró csecsemőket házasítanak össze”, ám II. Henrik általa – a menyasszony hozományaként – jutott hozzá Vexin normann tartomány fontos területéhez.
Hazai vagy külföldi?
Egy dinasztia házassági politikájában az egyik alapvető kérdés az volt, hogy a menyasszonyt idegen királyi családból vagy a helyi arisztokráciából válasszák-e. Mindkét politikának megvoltak a maga előnyei és hátrányai, amelyeket alaposan megvitattak. Egy előkelő származású honfitársnővel kötött házasság által az uralkodó szövetségbe került valamelyik nemesi családdal, ami további erőt adhatott neki, ugyanakkor felboríthatta az arisztokrácián belüli politika egyensúlyt, ahogy az IV. Eduárd angol király esetében is történt. Elizabeth Woodville-lel 1464-ben kötött házassága volt 1066 óta az első, amely egy angol király és egy angol nő között jött létre. A Woodville-rokonság ezt követő előmenetele és meggazdagodása azonban sokakat elidegenített Eduárd arisztokrata támogatói közül, és 1470-ben a király (ideiglenes) trónfosztásához vezetett.
A külföldi hercegnővel kötött házasság is a szövetségek kialakításának egyik módja volt. Az ilyen tranzakciók inkább dinasztikus, mint személyes jellege akkor válik a legnyilvánvalóbbá, amikor a leendő férj több lánytestvér közül választhat. Ez a házassági szerződésekből is kitűnt, amelyek kikötötték, hogy ha valamelyik érintett gyermek meghal, akkor egy fiatalabb testvére lép a helyébe.
Itt tehát a dinasztiák közötti kötelék volt a tét, nem az egyéni érzelmek. Ráadásul e házasságokkal a menyasszony gyakran egy másik kultúrába került át, ahol talán még új nevet is kapott, amely jobban illett az új környezethez. A német arisztokrata származású Bertának pedig, aki – éppen fordítva – egy bizánci császári család tagja lett, a görög Irénére kellett változtatnia a nevét, de így is kigúnyolták, amiért nem használt szemfestéket.
Termékenységi vizsgálat
E vég nélküli házassági tárgyalások az alapvető dinasztikus cél eléréséért folytak: egy gyermek, pontosabban (ami e patriarchális világban olyan fontos volt) egy fiúgyermek születéséért. A nő termékenységét előre nem lehetett tudni, bár néha erre is tettek erőfeszítéseket. Amikor 1322-ben francia követek érkeztek Aragóniába, hogy megszemléljék a király leányát, mint a francia király potenciális menyasszonyát, azt az utasítást kapták, hogy „nézzék meg meztelen keblét”, mivel abból látható, hogy képes-e gyermeket szülni, „amit a király erősen óhajt”. (A hercegnő, úgy tűnik, megbukott a vizsgán.)
Az egyház nem ismerte el a mai értelemben vett válást, vagyis a törvényes házasság felbontását. A házasság érvénytelenítését azonban támogatta, vagyis annak kinyilvánítását, hogy a frigy sohasem volt szabályos házasság – különféle okokból, főként olyankor, ha a házastársak túl közeli rokonságban voltak. A keresztbe-kasul házasodott középkori dinasztiák sűrű szövedékében nem volt túl nehéz ilyen „tiltottan közeli” rokoni kapcsolatot találni.
Egy súlyos politikai következményekkel járó híres példa erre VII. Lajos francia király és Aquitániai Eleonóra házasságának érvénytelenítése, akiknek 15 évi házasságuk alatt csak lányaik születtek. Az ily módon szabaddá vált Eleonórát hamar kiszemelte magának a fiatal Anjou Henrik, és hónapokon belül össze is házasodtak. A menyasszony magával hozta örökségét, a hatalmas Aquitániai Hercegséget, és nyolc gyermeket szült férjének, köztük öt fiút. Ha Lajos várt volna még egy kicsit, talán Eleonóra neki is szült volna fiúkat, és akkor Aquitániát biztosan nem engedi át nagy riválisának, Henriknek, akiből II. Henrik néven angol király lett. E nagypolitikai történetben a női test központi szerepét aligha kell magyaráznunk.
Kirángatták a kolostorból
VII. Lajos arra is példa, hogyan határozhat meg egy egész uralkodást a fiúörökös hajszolása. Lajos közvetlenül apja 1137-ben bekövetkezett halála előtt vette el Eleonórát, és házasságukat 1152-ben érvényteleníttette. 1153-ban vagy 1154 elején újból megnősült: Kasztília királyának lányát, Konstanciát vette el. Eleonórához hasonlóan ő is két lányt szült. A második szülésbe – 1160 őszén – belehalt. Néhány héten belül Lajos harmadszor is megnősült. Ezúttal egy jelentős francia nemesi család lányát, Champagne-i Adélt vette el. Az 1165-ös év kezdetén már világos volt, hogy Adél várandós, és nyárra, ahogy a szülés ideje közeledett, egyre nőtt a feszültség. Párizs visszafojtott lélegzettel várt. A gyermek fiú lett.
Ha egy király fiúgyermek nélkül halt meg, az mindig politikai válsághoz vezetett. Ezt az is világosan mutatja, ami 1134-ben Aragóniában történt. Abban az évben I. (Harcos) Alfonz, aki 30 évig volt Aragónia királya, belehalt a sebeibe, amelyeket a mórokkal vívott csatában szerzett. Gyermeket nem hagyott maga után. Alfonz megérdemelte a ragadványnevét: ő vette be Zaragozát, a fontos muszlim várost, és harcosként kivívta muszlim ellenségeinek tiszteletét, akiket ugyanakkor megzavart, hogy nem hált az általa elfogott muszlim vezérek lányaival. Házassága rövid és gyermektelen volt, egyetlen közeli férfi rokona, a fivére pedig szerzetes lett. Ilyen körülmények között Alfonz azt a szokatlan döntést hozta, hogy királyságát a keresztes lovagrendekre – a Templomos, az Ispotályos és a Szent Sír Lovagrendre – hagyja.
Ha Alfonz végakarata teljesül, akkor Aragónia lett volna az első, keresztes lovagrendek által vezetett állam, az a fajta, amelyet később Poroszországban a Német Lovagrend (Teuton Lovagrend), Rodoszon pedig a Máltai Lovagrend (Ispotályos Lovagrend) példázott. Aragónia nemességét ez azonban készületlenül érte, ezért rendkívüli lépéseket tett a hazai dinasztia fennmaradásának biztosítására.
Még azok is, akik egyébként az ilyen eljárást helytelennek tartották, megértették az aragóniaiaknak a „királyi mag” fenntartására irányuló vágyát. Petronila ily módon egyéves korában Aragónia királynője lett. Nyilvánvalóan védelmezőre volt szüksége, ezért Barcelona nagy hatalmú grófját bízták meg, akinek birtokai Aragóniával voltak határosak. A gróf 23 évvel volt idősebb a kislánynál, ezért sokáig kellett várnia a szexuális kapcsolatra. Petronila azonban már a 15. születésnapjához közeledve teherbe esett, és a férje városában, Barcelonában készült a gyermeke születésére. Fiút szült, aki ötévesen elhunyt, de második fia örökölte tőle a trónt. Aragónia „királyi magját” ily módon sikerült megőrizni.
Leányuralom
Az aragóniaiak szívesen elfogadták egy a hazai királyi családból való királynő uralmát, ezt részesítve előnyben más megoldásokkal szemben. De nem Petronila volt az első női uralkodó a középkori Európában. Bizáncban már korábban uralkodott három császárnő, bár egyikük sem maradt sokáig hatalmon, Aragónia szomszédját, León és Kasztília királyságát pedig Urraca királynő kormányozta 1109-től 1126-ig. Az 1134-es aragóniai válság idején a Jeruzsálemi Királyság nevű európai kolónia uralkodója is nő volt: Melisenda királynő. A középkori Európában (Jeruzsálemet is ide sorolva) legalább 27 nő uralkodott. Miközben ez a patriarchális társadalom – katonai alapon – jobban kedvelte a férfiak uralmát, gyakran igazolta, hogy a nők is megfelelhetnek a dinasztikus követelményeknek, ha a királynak nincs fiúgyermeke.
A család egységét a fiatalabb fiútestvérek is veszélyeztették, akik néha nem tudtak beletörődni legidősebb bátyjuk kivételezett helyzetébe. Egyes dinasztikus rendszerekben jogaikat a király halálakor a királyság felosztásával ismerték el. A hatalmas Frank Királyságot a kora középkorban gyakran osztották fel fivérek vagy unokatestvérek között, bár 1000 után ez már ritkábban fordult elő.
A középkori Európában más politikai rendszerek is akadtak. Izland és Velence – két különbözőbb helyet el sem képzelhetnénk – egyaránt köztársaság volt. A Németországot és Észak-Itáliát is magában foglaló Német-római Birodalom alapját elméletben mindig a választás képezte, a valóságban ez 1254-től 1438-ig volt így, utána a Habsburgok monopóliummá tették a császári címet.
Franciaország és Németország a középkorban még nem létezett, és a Nagy Károly fiúunokái által szétválasztott családnak köszönhetik létüket. Határaikat illetően nem szűnő viták indultak, amelyeknek még a XX. században is akadtak következményei. Ki hitte volna, hogy valamilyen IX. századi hevenyészett dinasztikus egyezség örökre bevésődik Európa térképébe, és hogy ezért a határvonalért fiatal emberek halhatnak meg 1870-ben vagy 1914-ben, ezer évvel a meghúzása után?
A középkori Európa uralkodóinak családi politikája bizonyos értelemben nagyszabású családi perpatvar volt, de néha tényleg jelentős és hosszútávú hatást gyakorolt.
A teljes cikk a BBC History magazin új, októberi számában lapozható fel.
Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: Wikipedia
