Fajgazdagságuk okán az erdők, főleg a természetes állapotukban található úgynevezett öregerdők különböző korú fákkal, elhalt növényi részekkel, bokros erdőszélekkel, lágyszárúakkal borított rétekkel és az ehhez kapcsolódó számtalan állattal a szárazföldi ökoszisztéma legértékesebb társulásai. Erdőre gondolunk akkor is, amikor a természet iránti vágy vesz rajtunk erőt, és bizony a klímaváltozás elleni küzdelemben is hatalmas szerep hárul rájuk. Elsősorban természetesen a fákra.
Sőt, a világ mai hozzáállását, a klímacélok nehézkes gyakorlati megvalósítását elnézve talán az erdősítés jelenleg a leghatékonyabb módszer. A magyar kormány által ismertetett „klímavédelmi akciótervnek” is egyik alappillére, hogy 2030-ra az ország erdővel borított területét 27 százalékra növelik.
Fokozzák az elsivatagosodást
A fák az életük során jelentős mennyiségű szén-dioxidot vonnak ki a légkörből, párologtatásukkal enyhítik a forróságot, árnyékolnak, és általánosságban elmondható: pozitívan befolyásolják a talaj nedvességtartalmát, vízmegtartási képességét.
Ám ha a kérdést szélesebb spektrumban vizsgáljuk, kiderül, egyáltalán nem mindegy, hogy hova telepítünk erdőt. Pontosabban, hogy hova nem kellene. Az MTA-DE Lendület Funkcionális és Restaurációs Ökológiai Kutatócsoport és a Szegedi Tudományegyetem ökológiai tanszékének munkatársai azt vizsgálták, miként hat a fás szárú vegetáció a regionális vízháztartásra. Ennek eredményeként pedig elsőként bizonyították tudományos megalapozottsággal, hogy a Duna–Tisza közi homokhátságokon az erdők nem megtartják, hanem csökkentik a talaj víztartalmát, ezzel pedig gyorsítják a kiszáradást, az elsivatagosodás folyamatát.
A tanulmány itt olvasható, a részletekről Dr. Tölgyesi Csaba biológussal, a kutatócsoport vezetőjével beszélgettünk.
Félsivatag Magyarországon
A kutatás célja egy szakmai körökben régóta fennálló kérdés vagy inkább sejtés tisztázása volt: az erdők vajon homoki területeken is hozzájárulnak a talaj vízmegtartó képességének javításához, vagy épp ellenkezőleg? Ennek érdekében az összes homoki erdőtípust megvizsgálták, a tét meglehetősen nagy: a mezőgazdaságot és a rendkívül értékes vizes élőhelyeket is alapjaiban érinti.
Ez egy eleve is csapadékban szegény vidék, melegebb és szárazabb a Kárpát-medence más tájainál, így az éghajlatváltozás hatásait is a homokhátságok sínylik meg leginkább. Az ENSZ már most hivatalosan is félsivatagi területként tartja számon
– mondja a 24.hu-nak Tölgyesi Csaba.
A Duna–Tisza közén a középkortól egyre intenzívebb legeltetés folyt, idővel csupasz homokfelszínek váltak a táj jellemzőjévé, a szél homokviharokat kavart, a „minisivatagok” termőföldeket nyeltek el egymás után. Intenzív beavatkozásra volt szükség, az úgynevezett homokfásítás komoly sikertörténetté vált a múlt század végére. Mostanra azonban a túllegeltetés a múlté, a homokhátságok őshonos lágyszárú növényfajai már el tudnák látni a „feladatukat”, képesek lennének megkötni a talajt.
Innentől kezdve érdemes a további erdősítés szükségességét átgondolni, különös tekintettel a jövő kihívásaira. A klímaváltozás már ma is érezhető hatásai erősödni fognak: változik a csapadék éves eloszlása, egyre kevesebb hullik a vegetációs időszakban, hosszabb aszályokra és a párolgást fokozó hőségperiódusokra számíthatunk, a szárazság fokozódik.
Ide nem kellenek fák
És itt érkeztünk el a lényeghez. A legtöbb olyan területen, ahol a természet évezredek óta erdőket tartott fenn, ott e fás társulások híján a lehulló csapadék döntő többsége kárba veszne, patakok, folyók hátán elfolyna a tengerekbe – igaz ez az Amazonas-medencére éppúgy, mint hazánk középhegységeire, ráadásul növelné az úgynevezett villámárvizek kockázatát. Emeljük még be a képbe a párologtatást is, ami hozzájárul a felhőképződéshez, majd az újabb csapadékhoz akár távolabb, akár helyben, miután a páradús levegőt „visszafordítják” a környező hegyek. A Duna–Tisza közén azonban nem erről van szó.
Az itt talajba szivárgó csapadék lejut a talajvízbe, amely igen lassan áramolva a mélyebben fekvő, akár több tucat kilométerre lévő vizes élőhelyeket táplálja, és egyúttal a környező vetések gyökérzónája számára is biztosítja a nélkülözhetetlen vízutánpótlást. A kecskeméti eső az izsáki gazdák termését öntözi
– fogalmazza meg közérthető módon a szakember.
Magyarán a víz fák nélkül sem vész kárba, sőt természetvédelmi és gazdasági szempontból is tökéletesen hasznosul. Logikus persze, ha egy rendszer fák nélkül is működik, az még önmagában nem jelenti azt, hogy fákkal együtt kevésbé lenne hatékony. Márpedig a kutatás ezt bizonyította, és a többrétű okokra is rávilágított.
Le sem ér a földre
A „legrosszabb” a fenyőerdő, a tavasztól őszig tartó tenyészidőszakban itt a talaj felső 50–120 centimétere teljesen száraz, a talajvíz semmiféle utánpótlást nem kap. Miért? Mert egyrészt örökzöld fajként a fenyő egész évben, még a fagymentes téli napokon is párologtat, mondhatjuk úgy is: megállás nélkül szívja ki a nedvességet az amúgy is száraz talajból. Másrészt egy passzív folyamat eredményeként, jelesül, hogy a sűrű tűlevelek felfogják a csapadékot. A gyengébb esők, esetenként még az egész télen lehullott hó is úgy tud eltűnni a fenyőfákról, hogy nem érinti a talajt. Tölgyesi Csaba ismét remek példát hoz:
Mindannyian álltunk már be fa alá, ha eleredt az eső, és intenzitásától függően néhány percig szárazak is maradtunk. Ez a »néhány percnyi« vízmennyiség hiányzik mérhető módon az amúgy is csapadékban szegény régiókban.
Második helyen az őshonos nyárfa áll, ami nagy méretű leveleivel és kora tavaszi fakadásával ér el a fenyőhöz hasonló hatást. Vízellátottság szempontjából az apró leveleit viszonylag későn kibontó akác okozza a legkevesebb kárt, ám az idegenhonos faj olyan szinten átalakítja környezetét, a talaj kémiai összetételét, hogy szinte minden más fajt elűz, gazdasági szempontokon kívül minden a telepítése ellen szól.
Terjed a sivatag
Tölgyesi Csaba kiemeli, hogy kutatásuk eredményei alapján a legkevésbé sem azt akarja sugallni, hogy tüntessük el a fákat a Duna–Tisza közéről, adjuk vissza teljes egészében a terület ősi, természeti arcát. „Csupán” azt, hogy a további erdőtelepítések során figyelembe kell venni:
Vagy legalább ne mondjuk azt, hogy klímavédelmi célból erdősítjük a Homokhátságot. Ha a gazdasági és természeti szempontokat nem is tekintjük, akkor is, amit esetleg a fák szénmegkötő képességén nyerünk, sokszorosan elveszíthetjük az elsivatagosodással. A jelenlegi lápos, vizenyős területek hatalmas mennyiségű szerves anyag bomlását késleltetik: ha ez a tőzeg végleg szárazra kerül, jókora adag szén-dioxid szabadul a levegőbe.
Más szempontból pedig negatív példák állnak előttünk, a leglátványosabb Kínából. A Góbi sivatag terjedésének megfékezésére az ázsiai ország erdőtelepítésbe kezdett a tőle megszokott nagyságrendben: olyan három Magyarországnyi területen ültettek fákat a homok megfogására. Kínában ugyan előfordul, hogy kozmetikázzák a számokat, de még így is egyértelműen az ellenkező hatást érték el, a fák a talaj „maradék” vizét is eltüntették, az elsivatagosodás fokozódott.
Ahol viszont fák híján felhasználatlanul kárba veszne a többletként jelentkező nedvesség a homokos területeken is, azok a folyók árterei és a lakott területek. Utóbbi a településeken keletkező hatalmas mennyiségű többletvizet jelenti, előbbi pedig kiváló apropó arra is, hogy a szűk hullámtérbe szorított folyóink korábbi árterének legalább egy részét újra megnyissuk a víz, és így a fák számára.
Kiemelt kép: Kiskunsági Nemzeti Park területe, fotó: Ujvári Sándor /MTI
