A Gyalog galopp című híres, 1975-ös filmben két mellékszereplő megpillantja Artúr királyt. Az egyiküknek feltűnik:
Ez valami királyféle, mert nem olyan fülig szaros, mint mi.
A jelenet egy közkeletű képzetet sugall: a középkori emberek, különösen a középkori parasztok mocskosak és bűzösek voltak.
A Kasztíliai Izabella királynőhöz hasonlóan ritkán mosakodó középkori személyiségek példája is ezt a benyomást erősíti. A királynő feltehetően nagyzolt, amikor azt állította, hogy csak kétszer fürdött életében: azon a napon, amikor megszületett, és azon, amikor hozzáment Aragóniai Ferdinándhoz. Kétségtelenül igaz lehet, hogy mindenki számára, aki a lakóházak csatornázása és az elektromosság széles körű bevezetése előtt élt – mint a középkori emberek –, még akkor is küzdelmes lett volna a modern higiéniai normákhoz tartani magukat, ha szerették volna.
Tisztában voltak vele, miért kell mosdani
Ettől eltekintve azért nem kellene feltételeznünk, hogy az újkor előtt élt embereket nem érdekelte a személyes higiéniájuk, mert tudjuk, hogy sokan – többek között Izabella lánya is – jelentős erőfeszítéseket tettek, hogy tiszták legyenek. (Az egyébként őrültnek tartott) Kasztíliai Johanna olyan gyakran fürdött és mosta a haját, hogy a férje attól tartott, még megbetegszik.
A Habsburg Fülöp főherceg felesége miatti aggodalma azon a középkori elképzelésen nyugodott, hogy a túl sok mosdás meggyengítheti a testet. Másrészt széles körben elfogadott volt, hogy a rendszeres mosdásra szükség van a jó egészség megőrzéséhez, mert az eltünteti a látható koszt a testről. A mosakodás a láthatatlan váladékot, többek között a verejtéket is eltávolította, amiről úgy hitték, hogy az emésztés potenciálisan ártalmas mellékterméke. Ha nem távolítják el, egészségügyi problémákat okozhat, például bőrbajt és parazitafertőzést.
Ebből következően mind a középkori írások, mind a tanácsadó könyvek tele voltak a megfelelő higiéniára vonatkozó figyelmeztetésekkel. Arra utasították olvasóikat, hogy mossák meg a kezüket, arcukat, szájukat és fejüket minden reggel és a kezüket a nap folyamán többször is, különösen étkezések előtt.
Egyszer fél év alatt tízszer is megfürdött
Az elterjedt nézettel ellentétben a középkori orvosok hosszan ecsetelték a fürdőzés előnyeit. A járványok idején viszont óvatosságra intettek, mert a test felhevülése kitágította a pórusokat, és úgy vélték, emiatt a fürdőházakban könnyen terjed a betegség. Ugyanakkor arról is meg voltak győződve, hogy bizonyos betegségek fürdéssel megelőzhetők és gyógyíthatók, és ezért sokféle bajra írták elő az epekőtől kezdve egészen a búskomorságig. Az éjszakai fürdőzés vagy lábmosás a közönséges meghűlés népszerű középkori gyógymódja volt.
Így aztán nem tartották az ördögtől valónak a higiéniát, de persze kérdés, hogy a középkori emberek követték-e az orvosi tanácsokat? Minden bizonyíték arra utal, hogy a gazdagok rendszeresen mosakodtak, és sok pénzt áldoztak arra, hogy luxusélménnyé tegyék a fürdést – például a hamuból készült szappant drága illóolajokkal helyettesítették.
Utódai még jobban fel voltak szerelve: 1351-ben III. Eduárd új csapokat vett a fürdőszobájába a Westminsterben, ahol hideg és meleg víz is folyt. Ezek a luxuskörülmények csak a legnagyobb királyi rezidenciákra korlátozódtak, de sok háztartásban volt nagy, fából készült, ronggyal bélelt kád, ami fölé néha baldachint is vontak, majd megtöltötték a tűzön megmelegített vízzel. A legszegényebbektől eltekintve mindenkinek volt kéz- és arcmosásra használatos vizeskancsója és mosdótála. Robert Oldham (meghalt 1350-ben), egy jól eleresztett oxfordshire-i földműves, két tállal és négy vizeskancsóval rendelkezett. A mosdáshoz szükséges kellékek tekintélyes részt foglaltak el az amúgy kevés bútorral felszerelt otthonában.
Kiereszti a rossz párát
Nem mindig tisztálkodtak otthon, a városlakók például nyilvános fürdőkbe is elmehettek. Neckhami Alexander, aki az 1170-es években élt Párizsban, arról panaszkodott, hogy gyakran ébred reggelenként a „Forró a fürdő!” kiáltásra. Pár évtizeddel később legalább 32 nyilvános fürdő volt a városban. A nyár folyamán sok ember mosakodott a folyókban, tavakban és medencékben. Sajnos a szabadtéri fürdőzésről jórészt a halottkémi jelentésekből értesülünk, amelyekben számos fulladásos haláleset szerepel.
1269 áprilisában egy este a 12 éves John White „levetette a ruháit, és belépett egy bizonyos patakba, hogy megfürödjön… szerencsétlen módon megfulladt”. A XIV. századi fürdőzők körében a Temze számos emberéletet követelt, többek között Robert de Leyre-ét is, aki „a rakpartra ment, és belépett a folyóba, hogy megfürödjék. Senki nem volt jelen, és ő véletlenül megfulladt.” Másutt egy 10 éves fiú fulladt meg egy piaci nap alkalmával, miközben a kezét és a tálat mosta étkezés után.
Az orvosok tanácsa szerint a test megmosásával együtt az embereknek a hajukat is meg kellett mosni – mivel az emésztési folyamat melléktermékeként a pára úgymond felemelkedett a test felső részébe. Ennek következtében azt javasolták, hogy a hajat háromhetenként egyszer kell mosni; ez megnyitja a fejen a pórusokat, és kiereszti a rossz párát a testből. A hajat hamuval és gyógynövényekkel kevert vízzel tisztították, hogy csillogó és jó illatú legyen. A napi fésülködés szintén fontos szerepet játszott, és a hajat néha illatos alkotóelemekből, például rózsasziromból nyert, különleges porokkal hintették be.
Bűzös víz a fogak között
A középkori emberek a foghigiénia fontosságával is tisztában voltak. Felkelés után ajánlatos volt vízzel öblíteni a fogakat, hogy kimossanak mindenféle, az éjszaka során keletkezett lepedéket. Gilbert, XIII. századi angol orvos azt javasolta, hogy mentát vagy majoránnát tartalmazó porral dörzsöljék a fogukat, de arra is figyelmeztetett, hogy a csípős fűszerek megtámadják a fogakat. Azt is javasolta a pácienseinek, hogy „evés után száraz vászonkendővel szárítsák meg a fogukat…, így nem ragad beléjük az étel, és nem marad bűzös víz a fogak között, hogy megrontsa azokat”. Walesi Gerald szerint a walesiek különösen lelkes fogmosók voltak:
Állandóan tisztítják a fogukat mogyoróhajtással, aztán vászonkendővel dörzsölik, míg úgy nem csillog, mint az elefántcsont.
Persze a test tisztán tartása csak akkor volt igazán hatékony, ha a ruhákat és az ágyneműt is rendszeresen mosták. A társadalmi hierarchia alján lévő parasztokat leginkább a nélkülözés korlátozta abban, hogy kimossák a ruháikat. Néhány XIV. századi burgundiai faluban például sok embernek szó szerint csak az az egy ruhája volt, amiben fölkelt. Ebben a burgundiak, sajnos, távolról sem voltak egyedül. Walesi Gerald feljegyezte, hogy szegényebb honfitársai „ugyanazt a ruhát viselik [az ágyban], mint amit egész nap: egy vékony köpenyt és egy tunikát, ez minden, amivel a hideg ellen védekeznek”.
Ugyanakkor elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre, amelyek azt sugallják, hogy az emberek többsége legalább egy váltóruhával rendelkezett, amit viszonylag sűrűn mostak. A mosás jellemzően női munka volt: a késő középkori népszerű versike szerint: „Az asszony értékes jószág, / mossa és csavarja a ruhát.”
Sok asszony a folyónál és a patakoknál mosott, a nagyobb folyamok partján speciális mólókat is létesítettek, hogy könnyebb legyen a mosónők dolga. A fürdéshez hasonlóan a mosásnak is megvoltak a veszélyei: a XV. századi Párizsban az Hôtel-Dieu kórház nővérei „a Szajna iszapjába térdeltek, és egészen elfagyott a térdük”, miközben a betegeik lepedőit mosták. Nagyjából ugyanabban az időben egy tizenéves angol meghalt, amikor egyik pénteken munka után a harisnyáját mosta egy ároknál: beleesett és megfulladt.
Férgek a pórusokban
Nyilvánvaló, hogy a piszkos ruhák közismert egészségügyi kockázatai miatt lelkesedtek ennyire – minden nehézség és potenciális veszély ellenére – a frissen mosott ruhadarabokért. A XVII. századig az emberek úgy gondolták, hogy a paraziták spontán módon jönnek létre – vagyis nem petéből fejlődnek, hanem már létező anyagból alakulnak ki, többek között a bőrön és a ruhákon található piszokból. Ahogy Albertus Magnus teológus-filozófus mondja, a tetű
egy féreg, ami az ember pórusainak végén lévő rothadásból lesz, vagy ami ebből összegyűlik, és az illető testmelegétől felmelegszik a ruhája ráncaiban.
A paraziták okozta fertőzések feltehetőleg általánosak lehettek, különösen a nagyon szegények körében, de az emberek mindent megtettek, hogy elkerüljék ezeket, és igyekeztek gyógynövényekkel, illetve higiéniával „kezelni” a problémát. Thomas Platter, szegény német diák leírta, micsoda erőfeszítéseket tett, hogy megszabaduljon a tetvektől: leszedegette őket az ingéről, mielőtt kimosta volna a ruhadarabot az Odera folyóban.
A középkori társadalomnak csak egy jól beazonosítható csoportja tekintette az élet fontos részének a személyes higiénia hiányát (a tetveket is beleértve): a szélsőségesen istenfélők. Kasztíliai Izabella királynő tartózkodása a fürdéstől a keresztény tradícióval magyarázható, de nem a társadalmi normákat tükrözte, hanem inkább egy nagyon elszánt asszony erőfeszítéseit, hogy ne kényeztesse a testét.
Gyóntatója vigasztalása ellenére meg volt róla győződve, hogy halálos bűnt követett el azzal, hogy engedelmeskedett anyja akaratának, ahelyett, hogy hitét követte volna.
Szenvedtek a kosztól
Néhány szent még ennél is tovább ment, és a koszt az aszketizmus egy formájának tekintette – vagyis az egyénnek szenvedést okozó viselkedés az Isten iránti elkötelezettséget demonstrálta, illetve mélyítette el. A személyes higiéniához való viszonyuk nem hanyagságból eredt, hanem szándékosan ártottak maguknak. Árpád-házi Szent Margit például azért nem mosta a haját, hogy kínozzák őt a tetvek.
Hangsúlyozni kell, hogy a kosz nem volt a vallásos rajongás feltétele. Valójában az apátok és a püspökök voltak az elsők, akik a lakhelyükön bevezették a folyó vizet (és a hozzá tartozó mosdó- és toalett-felszerelést.) Egyébként még a leggazdagabb és leghatalmasabb klerikusok is készen álltak, hogy a hitükért piszkosak legyenek, vezeklőruhájukat (és a bennük élő lényeket) ragyogó ruházatuk alá rejtsék. Becket Tamás meggyilkolása után a katedrálisában a szerzetesek, akik előkészítették a holttestét a temetésre, felfedezték, hogy az alsóruhájában „nyüzsögtek a bolhák és a tetvek”, amit ők a mártíromság egy formájának tekintettek.
Thomas Cantilupe, Hereford püspöke (meghalt 1282-ben) szentté avatási perében szolgái azt állították, hogy soha nem fürdött, és ágyneműje és a ruhája több marék tetűt tartalmazott. Amikor Cantilupe ruháit odaadták a szegényeknek, tetvetleníteni kellett azokat: még a jótékonyságra szoruló szegényeknek sem lehetett odaadni a mocskos ruháit. A püspök igyekezete, amivel ezt a tisztátalan életmódot a magáévá tette, azért tett mély benyomást a középkori keresztényekre, mert atipikus volt, és mert kortársai, a nagyon szegényeket is beleértve, ugyanolyan visszataszítónak találták, mint mi.
A középkorban élő emberek legtöbbje talán piszkos volt, és a mi fogalmaink szerint talán bűzlött is – bármennyire is igyekszik az ember, csaknem lehetetlen egy hideg és iszapos folyóban ugyanolyan eredményt elérni, mint a zuhany alatt, illetve egy mosógéppel. Ennek ellenére a középkorban csak kevés ember volt tényleg mocskos. Még ennél is kevesebben akartak piszkosak is maradni.
A teljes cikk – benne egy középkori higiéniai útmutatóval – a magyar nyelvű BBC History legújabb, 2020. áprilisi számában olvasható.
Kiemelt kép: Jean-Pierre Norblin de La Gourdaine festménye, forrás: Wikipedia
