Len Trent repülőőrnagy nem éppen abban reménykedett, hogy az alagútból kibújva egy remegő kezű német őrt lát majd, amint ráfogja fegyverét. Ahogy óvatosan kimászott a hóra, nem messze az erdőből rémült kiáltást hallott angolul: „Ne lőjön! Ne lőjön!” Egy bajtársa, a szintén szökésben lévő Laurence Reavell-Carter minden erejével azt próbálta elérni, hogy Trentet ne lőjék agyon.
Kiáltozása azonban korántsem nyugtatta meg az őrt, aki a levegőbe lőtt egy sorozatot, megtörve a jéghideg hajnal csendjét. Trent talpra ugrott és feltette a kezét. Úgy érezte, itt az ideje, hogy elővegye alapszintű némettudását: „Nicht scheissen! Nicht scheissen!” – üvöltötte.
Az őr zavartnak látszott, A pillanatnyi zavart kihasználva Michael Sand repülőszázados berohant az erdőbe, az őr erre már nem tudott reagálni, ám gyorsan belefújt a sípjába, miközben a fegyverét Trenten, Reavell-Carteren és két másik, az alagútból előmászó szökevényen tartotta.
Négyük számára a hírhedt Stalag Luft III hadifogolytáborból való szökés, amint elkezdődött, véget is ért. A „nagy szökésben” így csak epizódszerep jutott nekik. Miközben arra vártak, hogy elvigyék őket kihallgatni, 76 társuk még szökésben volt.
Minden volt, csak nagy nem
Sokan jól ismerik az 1944. március 24–25-e éjjelén és a rákövetkező hetekben történteket. A valamivel több mint 75 éve lezajlott eseményt az 1963-ban bemutatott A nagy szökés című játékfilm tette halhatatlanná – a főszerepben Steve McQueennel, Richard Attenborough-val és Charles Bronsonnal –, valamint jó néhány könyv és dokumentumfilm. Mindezek révén a dunkerque-i evakuáció és a D-napi partraszállás mellett a „nagy szökés” is bekerült a brit háborús mitológiába.
A szomorú és kellemetlen igazság viszont az, hogy a „nagy szökés” sok minden volt, csak „nagy” nem. Az ifjú életeket fölöslegesen kockára tevő pimasz testgyakorlat alapjaiban kudarcot vallott, s épp az ellenkezőjét érte el annak, amit a résztvevők maguk elé tűztek. Az egyik hadifogoly szerint „katonailag őrültség” volt, egy fikarcnyival sem járult hozzá a háborús erőfeszítéshez, s az elfogott szökevények közül ötvenet agyonlőttek.
Vidám magániskola?
A számtalan vérpezsdítő filmnek is köszönhető, hogy a szövetséges hadifoglyokra gondolva erőtől duzzadó fickók, minden pillanatban szökésre sóvárgó hősök jutnak eszünkbe, akik a kitörésre kínálkozó legapróbb esélyt is kihasználják. Maguk a táborok ugyan puritánnak tűnnek e filmeken, alapvetően mégis kényelmesek, hangulatuk pedig olyan, mint valami sziléziai erdőkbe áthelyezett brit magániskoláké.
Az ilyesfajta ábrázolás igencsak félrevezető. A nem kisebb személyiség, mint a Luftwaffe parancsnoka, Hermann Göring utasítására az ellenséges repülőtisztek számára létrehozott Stalag Luft III-hoz hasonló táborok valójában durva helyek voltak. A hadifoglyok csak minimális és rossz ízű ételhez jutottak (különösen a „halsajt” nevű német egytálételt utálták), a háború előrehaladtával, a foglyok növekvő számával a barakkok egyre zsúfoltabbak és egészségtelenebbek lettek. Bár akkortájt erre nem sok figyelmet fordítottak, a Vöröskereszt ellenőrei jelentésükben leírták, hogy számos hadifogoly szenved mentális betegségektől, amelyek hátterében kudarcérzet, unalom, bezártság és klausztrofóbia áll.
Akit hadifogolytáborba zártak, jó eséllyel megérte a háború végét, ellentétben a bajtársaikkal, akik mondjuk a Lancaster nehézbombázók fedélzetén Berlint bombázták. A legtöbb foglyul ejtett szövetséges repülős ugyanis olyanok közül került ki, akinek leszedték a gépét, ezért sem igyekeztek olyan nagyon, hogy újra bombázóra vagy vadászgépre üljenek. Nem kevesen gondolták azt, hogy ők már „megtették a magukét”, számukra a háború véget ért. A közkeletű vélekedéssel szemben nem volt „kötelességük” a szökés, csupán az, hogy igyekezzenek elkerülni a fogságba esést.
A hadifogolytáborok az önművelésre is alkalmasak voltak, az őrizetesek végzettséget szerezhettek, elvégezhettek könyvelő tanfolyamot, vagy nyelveket tanulhattak. Mikor már egyre inkább a szövetségeseknek állt a zászló, a foglyok közül sokan a háború utáni életre készültek, és rájöttek, milyen hasznosan tölthetik itt az időt.
Egy nagyszájú hetvenkedő
A szökést olyasminek fogták fel, amit a Stalag Luft III egyik hadifoglya cinikusan a „hórukk-brigád” tagjai által élvezett tevékenységnek hívott. Ma talán „B-középnek”, vagy némi jóindulattal „alfahímeknek” hívnánk az ilyen embereket. A címkétől függetlenül kétségtelen, hogy e férfiak be akarták bizonyítani, mit is érnek, mellesleg megvívni egy „jó kis csetepatét”.
A „nagy szökésben” résztvevők közül Roger Bushell repülőőrnagy, a terv szülőatyja tényleg a hétpróbás alakok mintapéldájának számított. A dél-afrikai származású brit pilóta apja gazdag bányamérnök volt, ő maga vakmerő műlesikló, feltűnősködő ügyvéd és nagyszájú hetvenkedő, aki a cambridge-i egyetemi évek után a léha, arisztokratikus londoni társaság krémjéhez csatlakozott. Tipikusan olyasvalaki, aki szívesen kivette volna részét a háborúból, így amikor 1940 májusában Spitfire vadászgépét az ellenséggel vívott legelső küzdelemben lelőtték, erős – hasonló sorsú társainál talán jóval erősebb – kudarcélményt élt át.
A következő két év során a szökésnek szentelte életét, merész, ám sikertelen kísérletek sokaságában vett részt több táborban. 1942 szeptemberében a Stalag Luft III-ba érkezve már a németek és a foglyok körében is megelőzte a híre, előbbiek „mesterbűnözőként” tekintettek rá, utóbbiak viszont ki nem állhatták basáskodó stílusát, amelyet arrogánsnak és „jogászkodónak” találtak.
„Németországon belüli front”
A sok-sok kudarc után Bushell eltökélten vágyott a nagy dobásra, s megszületett a három, „Dick”, „Tom” és „Harry” névre keresztelt alagút kiásásának terve. Bushell erre azt a magyarázatot adta, hogy be kell csapni a németeket, akik egy alagutat még csak-csak el tudnak képzelni, háromra azonban álmukban sem gondolnának. Ráadásul nem csupán maroknyi ember szökését tervezte el: ha több százan lépnek olajra, vélekedett, olyan káoszt okoznak, ami rengeteg német erőforrást köt le, ezáltal hátráltatja háborús erőfeszítéseiket.
Épp a „Németországon belüli front” nyitásának eszméje a „nagy szökéshez” kötődő egyik legártalmasabb mítosz. A tömeges kitörések valójában a náci háborús célokat segítették, hiszen nagyobb éberséget és szigorúbb biztonsági intézkedéseket idéztek elő, így mindenki más már jóval nehezebben szabadulhatott ki a Harmadik Birodalom karmai közül. Amikor 1943-ban 43 szövetséges hadifogoly szökött meg egy másik táborból, a hajsza során nem csupán őket, de 14 ezer további szökevény hadifoglyot, külföldi kényszermunkást és elítéltet kaptak el. A „nagy szökés” végrehajtásával Bushell tehát a nácik valamennyi menekülésben lévő ellenségének a sorsát tette kockára.
Nem állja meg a helyét az az elképzelés sem, hogy a németek értékes frontkatonákat küldtek volna a szökevények után: a hajszában résztvevők többsége a rendőrök, hátországi tartalékos katonák, sőt az erdészetben dolgozók közül került ki. A frontokon harcoló szövetségeseknek, akik a németekkel összecsaptak, édesmindegy volt, zajlik-e valami „nagy szökés” a Harmadik Birodalomban, vagy sem. Ironikus módon a Stalag Luft III német őrei, midőn a tömeges szökés neszét vették, éppenséggel figyelmeztették Bushellt és bajtársait, hogy kontraproduktív lenne így tenniük.
Vége a játéknak
Adódott egy másik komoly probléma is, mégpedig a szökés veszélyessége. Nem sokkal a „nagy szökés” előtt a Harmadik Birodalom valamennyi hadifoglyát arra figyelmeztették, „a szökés többé nem játék”, s akit elfognak, azt ott helyben agyonlőhetik. A németek újfent arra figyelmeztették Bushellt és embereit, hogy a felszólítás nem blöff, ám ők ügyet sem vetettek erre.
Az ellenség által előírt viselkedés betartása persze nem a hősiesség ismérve, ugyanakkor számos hadifogolytábor csoportdinamikája inkább a tanár-diák viszonyra hasonlított. A viszonylag koros táborvezető tisztek gondjaikra bízott személyekként tekintettek a hadifoglyokra, s kötelességüknek, hivatásuknak érezték, hogy „fiaikat” ne tegyék ki a náci gépezet szélsőségesebb, gyilkosabb elemeinek. 1944 elejére az is világossá vált a táborokban élők számára, merre tart a háború, a nem sokkal korábban lelőtt repülősök felvilágosították a többieket, hogy már nincs messze az invázió, jobb lesz veszteg maradni.
Bushell azonban nem állt le, s mikor 1944 márciusában végrehajtották a szökést, minden tekintetben rosszra fordultak a dolgok. A szökevények elfelejtették egymást a külön erre készített kézikocsival áthúzni az alagúton, néhányan pánikrohamot kaptak, könnyű ruházatuk pedig teljesen alkalmatlannak bizonyult a fagyos időjárásban. A kabáttal rendelkező szerencsések elfelejtették eltávolítani magukról a londoni szabók címkéit, a hamis okmányok pedig hemzsegtek a hibáktól.
A Stalag Luft III táborba azonnal visszakísért foglyok voltak a szerencsések, mivel ők megúszták a Gestapót, amely büntetésként, Hitler utasítására agyonlőtt 50 szökevényt. Köztük volt Roger Bushell is, akit az út szélén lőttek tarkón, miközben a dolgát végezte.
A tragikus végkimenetel fényében talán tiszteletlennek tűnik „ostobának” nevezni a „nagy szökést”, hiszen e fiatalemberek csupán – ha kis mértékben is, de – hozzá akartak járulni a háborúhoz, és biztosan nem érdemeltek halált. Elképzelhető, hogy éppen a szökés „nagy”-nak nevezése segített a családtagoknak megküzdeni szeretteik elvesztésével. Háromnegyed évszázad elteltével azonban már érdemes józanabbul mérlegelni a történteket.
A „nagy szökés” teljes története és több jelentős hadifogoly-kitörés krónikája a BBC History magazin 2020. januári számában olvasható.
