A jégkorszak vége óta az ember alakítja az európai tájat, nem csoda hát, hogy a bennünket körülvevő természetet korántsem érintetlen. A természetvédők és ökológusok gyakran felhívják a figyelmet arra, hogy az emberi tevékenység miatt milyen sok faj eltűnt, vagy éppen most sodródik menthetetlenül a kipusztulás felé. De az érem másik oldaláról ritkán esik szó: nemcsak kipusztítunk, de akarva-akaratlan létre is hozunk új állatfajokat.
A körülöttünk zajló fajképződésről egy korábbi tanulmánya alapján kérdeztük Dr. Rózsa Lajos zoológust, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadóját.
Egyrészt ide sorolhatók a szándékosan létrehozott, másrészt pedig a tevékenységünk akaratlan melléktermékeként, spontán kialakuló állatfajok. Kezdjük az előbbivel, ez minden olvasó számára magától értetődő lesz.
A kutya, a marha és az aranyhal
A szarvasmarha háziasítás előtti, vad formája az őstulok. Ez mára már kipusztult, ezért manapság csupán a mesterséges szelekcióval kialakított formákban létezik. A háziasított állatfajok egy másik csoportjába tartoznak például a kutyák: farkasokkal ugyan még bőven találkozhatunk bárhol a világban, ám a domesztikáció annyira megváltoztatta a kutyákat, hogy a legtöbb kutató ma már külön fajként tekint rájuk.
Ide sorolhatunk még számos állatot a háziasított jaktól az aranyhalig, ezekben az esetekben az ember mondhatni tudatosan növelte a fajok számát
– mondja Rózsa Lajos.
Mamutok és szintetikus élőlények
Izgalmasabb terület a „Jurassic Park”, vagyis egykoron élt állatok „felélesztése”. A kutató szerint nincs már messze, hogy a molekuláris genetika segítségével részben rekonstruáljuk például a gyapjas mamutokat, a megfagyott egyedek testéből ugyan töredékes, de értékes genetikai szekvenciák nyerhetők. Ha ezeket kiegészítik a gyapjas óriás legközelebbi rokona, az ázsiai elefánt megfelelő genetikai kódjával, létrehozható egy mamutszerű utód. Ezzel azonban legalább három probléma volna:
- A megszülető állat ugyan mamutszerű lenne, de nem valódi mamut, hiszen annak teljes genetikai kódja ismeretlen.
- A mamut élettere megszűnt, ezért a természetben nem tudna fennmaradni, így csak állatkertekben és vadasparkokban élhetne.
- Végül veszélyes következményként a laikus közvélemény elhihetné, hogy a kipusztult állatok kedvünk szerint újrateremthetők, így többé már senki nem akarna pénzt és energiát fordítani a valódi természetvédelemre, mely az életképes populációk egészét védi a természetben.
A kívülálló számára talán sci-fi, de Rózsa Lajos tényként számol be az úgynevezett szintetikus fajokról, vagyis a soha nem létezett fajok tervezésének és létrehozásának lehetőségéről. Ilyen például a szintetikusmuslica, melyet Eduardo Moreno alkotott a Berni Egyetemen néhány éve. A szabadban nem élne meg, de a laborban jól tenyészthető: más muslicákkal alkotott hibridjei életképtelenek, tehát tényleg új fajról van szó.
Semmiféle gyakorlati haszna nincs, ám jól mutatja, hogy képesek vagyunk új fajok genetikáját megtervezni és megalkotni
– emeli ki a zoológus.
Az olasz veréb és a vonatozás
Az emberi tevékenység következtében, de szándékainktól függetlenül is számos állatfaj létrejön körülöttünk.
A házi veréb például a Közel-Keletről származhat, elterjedése valaha viszonylag szűk területet fedett le. Idővel életmódja elkezdett az emberhez kötődni, és vele együtt meghódította az egész világot, a mediterrán térségben így „találkozott” és olykor párosodott az ott honos berki verébbel. Hibridjeik ma már külön fajként állandósultak, így jött létre az olasz veréb. A berki verébről egyébként nemrég írtuk, hogy valószínűleg „vonatra ülve” terjeszkedik Magyarországon is (azaz beröppennek a vagonba búzát dézsmálni, majd több 100 kilométerrel távolabb szabadulnak ki, és le is telepszenek).
Egyeseket összeboronálunk, másokat viszont szétválasztunk: az élőhelyek utakkal, településekkel, mezőgazdasági területekkel történő feldarabolódása elvágja egymástól a populációkat, az elszigeteltségben pedig előbb-utóbb új fajokká válhatnak.
Metrószúnyog
Az új élőhelyek iskolapéldáját jelentik a mezőgazdasági területek, hiányukban ma nem létezne például a háziegérrel rokon faj, a güzüegér, és a sort itt (is) tényleg elég hosszan lehetne folytatni. Ehelyett inkább ereszkedjünk a föld alá, egy emberi vérrel táplálkozó szúnyogfaj otthonába, amelyet ugyancsak az ember segített erre a világra.
A jól ismert dalos szúnyog hímjei növényi nedvekkel, nektárral táplálkoznak, a nőstények pedig a peték fejlődése érdekében elsősorban madarak vérét szívják, a telet barlangokban, pincékben vészelik át. A városi környezetnek hála azonban kialakult belőle egy föld alatti változat, amelyet „londoni metrószúnyogként” is szoktak emlegetni.
Ez világszerte elterjedt alagutakban és pincékben, ahol lárvái a földön összegyűlő tócsákban fejlődnek, a kifejlett egyedek pedig emberi vérrel táplálkoznak. Párzási szokásai is eltérőek, míg a föld felett élő, madárvérrel táplálkozó forma röptében násztáncot lejt, addig a „metrószúnyog” e nélkül, az alagutak falán sétálgatva talál párt. Minden jel szerint itt is fajképződési folyamatot zajlik a szemünk előtt, egyes zoológusok alfajként, mások már elkülönült fajokként tekintenek e kétféle szúnyogra.
De az ember hatására létrejövő új fajok természetesen nem pótolhatják az általunk végzett pusztítást, senki ne gondolja tehát, hogy az egyenleget lezárhatjuk nullával. Egyrészt sokkal kevesebb fajt hozunk létre, mint ahányat kiirtunk. Másrészt e fajok nagyon fiatal, frissen elkülönült fejlődési vonalak, melyek nem bírnak olyan eszmei értékkel, mint az évmilliókkal ezelőtt elkülönült fejlődési ágak. Mégis érdekes jelen időben látni, amint körülöttünk egyre újabb fajok alakulnak ki, feladva ezzel a leckét kreacionista, azaz az evolúciót tagadó embereknek.
Kiemelt kép: Vittorio Valletta / AGF / Photononstop
