Remélhetőleg senkit sem bántunk meg azzal, ha kijelentjük, a gyaloglás, mint versenyport az atlétika a nézők számára talán legfurcsább ága. A sport gyökerei viszont a XVIII. század végére nyúlnak vissza, és a következő évtizedekben a versenyszerű gyaloglás botrányoktól övezett, hírhedt tevékenységgé vált.
Az ipari forradalom térhódításával a brit kétkezi munkásoknak valamivel több szabadideje lett, és a növekvő keresetekkel pedig valamennyi elkölteni való pénze is maradt a létfenntartás biztosítása után. A munkanapok persze így is hosszúak és kimerítőek voltak, a nép pedig ezek után önfeledt kikapcsolódásra vágyott. Ehhez a XIX. század elején alapvetően három dologra volt szüksége: valami látványosságra, italra és bármire, amire fogadásokat lehet kötni.
Fogadásból indult
„Ha mozgott, fogadtak rá. Fogadtak mindenre” – mondja a korszakkal foglalkozó sporttörténész, Archie Jenkins erről az időről, amikor semmilyen szabályozás nem szorította korlátok közé az emberek fogadási szenvedélyét. Mindez pedig egybeesett azzal az időszakkal, amikor egyesek igyekeztek felmérni, majd feszegetni is kezdték az ember fizikai teljesítőképességének határait.
Valaki elkezdett kérkedni azzal, hogy mennyit tud gyalogolni adott idő alatt, valaki más nem hitt neki, fogadást kötöttek, majd a környék apraja-nagyja végignézte, ahogy eldöntik a vitát, persze maguk is megtéve tétjeiket. Persze, ahogy mindenben, a gyaloglásban is voltak kiemelkedő képességű emberek.
Az első híres gyalogló Foster Powell volt, aki úgy kezdte „profi” karrierjét, hogy fogadott valakivel, meg tud tenni 50 mérföldet (több mint 80 kilométert) 7 óra alatt. 1773-ban elgyalogolt Londonból Yorkba és vissza, majd 1788-ban 100 mérföldet (majdnem 161 kilométert) tett meg 21 óra és 35 perc alatt.
Egy vagyont gyűjtött össze
A gyaloglás népszerűségét növelte, hogy a kor másik két népszerű, fogadási alapként is jól teljesítő sportjával, a boksszal és a lóversennyel ellentétben nem kellett hozzá semmilyen különleges tudás vagy felszerelés, bárki belevághatott. Ráadásul az emberek többsége más közlekedési eszköz híján igencsak hozzá volt szokva a hosszabb távok rendszeres legyaloglásához, így a kimagasló teljesítményeket is jobban tudták értékelni.
Powell csak némi zsebpénzt keresett a gyaloglással, amit inkább hobbiból művelt, egyik követője, Robert Barclay Allardice kapitány viszont kisebb vagyont szedett össze. 1809 nyarán, 29 évesen arra vállalkozott, hogy 1000 óra alatt 1000 mérföldet (1609 kilométert) gyalogol le. Amikor július 12-én átsántikált a célvonalon a Cambridge közelében kijelölt pályán, a változatosság kedvéért 1000 fontban meghatározott pénzdíjat is bezsebelhette.
Peter Radford történész kutatásai szerint a fogadásokon Barclay valójában közel 16 ezer fontot keresett ezzel a mutatvánnyal – az összeget perspektívába helyezi, hogy a korban egy mezőgazdasági munkás átlagfizetés évi (!) 50 fontot tett ki. Barclay gyaloglására egyébként összesen nagyjából 100 ezer fontnyi fogadást kötöttek, az egyik vagy másik végeredményért szorítók közül sokan a helyszínen is figyelemmel kísérték a gyaloglást, vagy legalább egy szakaszát.
50 mérföld három fontért
A legtöbb gyaloglóverseny persze nem mozgatott meg ekkora pénzeket. Az ilyen megmérettetéseket főleg kocsmák szervezték, amelyeknek jó bevételt jelentett, hogy a nézők és fogadók egy-két pohár ital mellett beszélték meg az esélyeket, vagy a verseny fordulatait. Barclay példája természetesen így is többeket inspirált arra, hogy meg akarjanak gazdagodni a gyaloglásból.
Köztük volt egy George Wilson nevű férfiú, aki 1814-re már számos karrierrel megpróbálkozott – és ezek közül több is megkövetelte, hogy napi hosszú órákat gyalogoljon –, de végül mégis az adósok börtönében kötött ki. Itt fogadott rabtársaival abban, hogy le tud gyalogolni a börtönudvaron 12 óra alatt 50 mérföldet. Közel 5 perce maradt is, mire teljesítette a távot, 3 fontot zsebelve be teljesítményéért.
Letartóztatták verseny közben
Szabadulása után úgy döntött, profi gyaloglóként fogja megkeresni a betevőjét, de hiába teljesített újabb és újabb távokat, közelébe sem került a Barclay-féle összegeknek. Ekkor hirdette meg, hogy 1822 szeptemberében egy Blackheath mellett kijelölt pályán 480 óra alatt fog megtenni 1000 mérföldet. Mire 750 mérföldig (1207 kilométer) jutott, már ezrek, néha tízezrek jöttek ki megnézni, mennyire bírja, italmérések, mutatványosok, sőt bordélyházak települtek ki a pálya mellé, a helyi hatóságok pedig már nem tudták kezelni a helyzetet.
Wilson előtt bunkósbottal, sőt bajonettel felszerelkezett verőlegények tisztították az utat, de így sem tudta befejezni a távot, ugyanis letartóztatták a közrend megzavarásáért. Néhány nappal később felmentették, de a tömeg ekkorra már szétoszlott, Wilson pedig elbukta a kihívást. Miután egy másik gyaloglása után a tömeg alig pár fontot adott össze elismerésképpen, Wilson csalódottan felhagyott a sporttal.
Az övéhez hasonló botrányok, a versenygyaloglás az ivászattal, a lefektetett szabályok feletti vitákkal, csalásokkal való összefonódása miatt a viktoriánusba hajló kor tisztes polgárai, arisztokratái nem nézték jó szemmel ezt a sportot. Helyette futó, krikett, később rögbi klubokat alakítottak, a munkások lenézett sportjának helyét pedig a század végére átvette a futball. A versenygyaloglás mégsem tűnt el, lefektették a futástól elkülönítő szabályait is, és az 1908-as londoni játékok óta az olimpiákon is állandóan jelen van.
