Tudomány bbc history

Ettől a katonák is sírnak, mint a gyerekek

A háború traumatikus hatását már évezredekkel ezelőtt leírták, de az orvostudomány sokáig nem tudta szétválasztani a mentális és a testi problémákat. A napóleoni háborúk túlélőinek gyötrődésétől a vietnámi háború veteránjainak poszttraumás tüneteiig Emma Butcher és Hannah Partis-Jennings elemzi, miként változott a háborús traumához való hozzáállás a történelem során.
Korábban a témában:

A háború traumatikus hatását már évezredekkel ezelőtt leírták. A közel három évezrede született Iliászban Akhilleusz arról beszél, hogy barátja, Patroklosz eleste miatt rémálmokat lát és bezárkózik. Kr.e. 1200 körül mezopotámiai harcosok arról vallottak, hogy rendszeresen meglátogatják őket „a szellemek, akikkel a csatában találkoztak”.

A háború hatásai

A marathóni csatáról írott beszámolójában Hérodotosz említést tesz egy Epizelusz nevű athéni katonáról, aki harc közben egyszer csak „elvesztette látását mindkét szemére, noha semmilyen sérülés nem érte”.

Ugorjunk előre az időben a Tudor-korig, és a háború okozta traumákra való utalások Shakespeare műveiben is megtalálhatók. A IV. Henrik első részében Lady Percy a hadjáratból hazatért férjének, Hővérnek szomorú állapotát ecseteli:

“Mondd, édesem, mi vonja tőled el / Az étvágyat, gyönyört s aranyálmodat? / A földre vajjon mért szegzed szemed’, / S merengsz mindjárt, mihelyt magadban ülsz? / Hová lett arczad üde pirja? és / Hozzád való jogom’ s kincsem’ minek / Adtad sötét ábrándok- és borulatért? / Lágy szenderedben melletted viraszték / S kemény csatákról hallám, hogy susogsz.” (Lévay József fordítása)

Ahogy e példák is világosan mutatják, katonák és civilek egyaránt időtlen idők óta tisztában voltak a háború pszichológiai hatásával. Azonban, ahogy a most következő példákból is látszik, hosszú időnek kellett eltelnie addig, amíg e felismerés orvosi diagnózisokban és kezelésekben is megmutatkozott.

A névtelen trauma

Hiába tett említést Shakespeare a háborús traumáról, a brit nagyközönség csak jó két évszázaddal később szembesült igazán a csatamezők borzalmaival, a forradalmi és napóleoni háborúk, illetve az ekkoriban megszülető első háborús emlékiratok nyomán.

Több mint kétszáz brit veteránnak jelentek meg a visszaemlékezései ekkor a csataterek világáról, és ezek egyre hangsúlyosabban emelték ki a háború érzelmi hatását. Howard kapitány például részletesen beszámolt azokról a hallucinációkról, amelyek a párizsi katakombákban törtek rá, miután az 1814-es toulouse-i csata után a francia fővárosban járt.

Hideg verejték verte ki egész testemet, a rettegés és az elkeseredés transzában mozdulni sem bírtam… a koponyák üres szemgödreikkel mintha dühösen meredtek volna rám – forogni kezdett velem a világ, az elmém zakatolt, és a halandóság halmára rogytam, ahol az ájulás kerített hatalmába.

Annak ellenére, hogy sok katona beszélt a csataterekhez köthető mentális gondjairól, a kor orvostudománya nem ismerte fel a háborús trauma létezését. Ehelyett különböző elnevezésekkel írták le az ebben szenvedő katonák állapotát. Az egyik ilyen volt a le vent du boulet, azaz az „ágyúgolyó szele”, egy másik pedig a nosztalgia, amit ekkoriban elsősorban a hazavágyódás értelemben használtak. Az orvosi beszámolók a nosztalgiában szenvedő katonákat úgy írták le, mint akiket megbénítanak a szülőföldjükre való hazatérésről szövögetett álmaik.

A waterlooi csata. Forrás: Wikipedia

Ezek a leírások szélesebb körben is felkeltették az érdeklődést a test és a lélek háborús szenvedései iránt, ami a művészetekben is megjelent: Wordsworth például verset írt a hazatérő katonáról, aki „furcsa, félig jelenvaló”. James Gillray, a kor híres karikaturistája egyik művén egy veterán hazatérését ábrázolja családjához, melynek tagjai rettegve húzzák össze magukat, amikor belép az ajtón. Hiába nem volt tehát neve a betegségnek, már jelen volt a brit köztudatban.

Nem szűnő fájdalom

Az amerikai polgárháború hangulatát talán a legjobban az ekkor született dalok adják vissza. Ott voltak persze a harci szellemet feltüzelni szándékozó, hazafias indulók, de sok énekben jelentek meg a háború okozta sebek is. A kor egyik híres zeneszerzője, Walter Kittredge Sátorverés a régi táborhelyen című művének egy strófája például így szól: „Sok a gonddal terhes szív ma este, / Óhajtva a háború végét; / Sok a szív, mely csak arra vágyódik, / joga legyen látni a béke hajnalát.”

Hiába rezonáltak azonban mélyen a háborús borzalmak a kultúra közegében, a XIX. század második felének amerikai orvosai sem igazán tudták elválasztani egymástól a mentális és a testi problémákat. A polgárháború egyik orvosáról, Jacob da Costa nyomán „Da Costa szindróma” néven emlegetett tünetegyüttest informálisan „katonaszív”-ként emlegették. Az volt az általános vélekedés, hogy a harci események után gyakran előálló mentális állapotokat a szív gyengesége vagy a túlerőltetés okozza.

Ahogy a fél évszázaddal korábbi nagy háborúk idején, az amerikai polgárháború alatt is a katonáktól fennmaradt levelek és naplók nyújtják a legjobb betekintést abba, mi is járt a csaták résztvevőinek fejében. Az unionista katona, Oliver Wendell Holmes például így fogalmazott: „Nem ettem semmit – a legerősebb szorongás és minden más tört rám – el sem tudnád képzelni a szenvedést és a könnyeket.”

A háború egyik legmegrendítőbb története azoké a férfiaké, akik a 16. connecticuti gyalogezredben szolgáltak az Unió zászlói alatt. A kiképzést alig kapó alakulat a háború legvéresebb ütközeteiben vett részt, megmaradt katonáinak nagy része pedig egy konföderációs fogolytáborban kötött ki. Néhányan belehaltak az embertelen bánásmódba, akik viszont hazatértek családjaikhoz, azoknak többségét „megtört”-ként írták le. Egyikük, Wallace Woodford minden éjjel sikítozott és kiabált álmában, és néhány héttel hazatérése után meg is halt – mindössze 22 éves volt ekkor. Sírkövén ez olvasható: „Nyolc hónapig szenvedte a lázadók börtönét – meghalni tért haza”.

Bajonettharc az amerikai polgárháborúban. Forrás: Wikipedia

Nyilvánvaló tehát, hogy bár még mindig nem született pontos leírása, a háborús trauma rengeteg olyan ember életét árnyékolta be, akik az amerikai polgárháborúban harcoltak, és hatásait sokan felismerték e korban, ami már a modern tömegháborúk korának előfutáraként is leírható.

Gránátnyomással a diliházba

Egy brit pszichológus, Charles Myers volt az, aki megalkotta a shell shock kifejezést 1915-ben, az első világháború borzalmas lövészárokcsatáinak kezdete után [a „lövedéksokk”-nak fordítható kifejezés jelölte tüneteket magyarul inkább a „gránátnyomás” szóval írták le – a ford.].

A hisztériát korábban női kórságnak tartották, de ekkor a gránátnyomást egyfajta „férfi hisztéria”-ként értelmezték, egyben a férfias higgadtság hiányaként határozták meg. Mivel a katonáktól elvárták, hogy a maszkulin bátorság és kitartás megtestesítői legyenek, a gránátnyomásban szenvedők – ilyenek a hivatalos adatok szerint is egyedül a brit hadseregben nagyjából 80 ezren voltak – sokszor nem számíthattak túl sok együttérzésre. Az egyik londoni, epilepsziára szakosodott kórházban dolgozó dr. Lewis Yealland például addig küldte újabb és újabb elektrosokk-kezelésre a beszédképességüket a sokktól elvesztetteket, amíg újra meg nem szólaltak – vagy teljesen tönkre nem mentek a terápiában.

A gránátnyomás tünetei és kezelése egyfajta, a háború előtti brit társadalom, illetve a hadsereg struktúráját is visszatükröző kasztosodást mutatott. A közlegények a fennmaradt adatok szerint gyakrabban mutattak pszichoszomatikus tüneteket – például némultak meg, vagy voltak izomrángásaik –, mint a tisztek.

A beszédképesség átmeneti elvesztése egyesek szerint annak a pszichológiai nyomásnak is betudható volt, amelyet a parancsok állandó, visszakérdezés, panaszkodás nélküli teljesítése, illetve a félelmek kifejezésére való képesség hiánya okozott.

Voltak olyan gránátnyomást kapott betegek, akik humánus elbánásban részesültek, olyan intézményekben, mint például a híres skóciai Craiglockhart tiszti kórház. Köztük volt Siegfried Sassoon katonaköltő, aki az intézményre csak „diliház”-ként utalt, és meleg szavakkal emlékezett meg a helyről és terapeutájáról, Rivers doktorról is. Sassoon persze írt a gránátnyomás szörnyű tüneteiről is: „Éjszakára minden férfi visszakerült a maga elátkozott, rettegéssel teli lövészárkába, ahol állandóan újrajátszódott a pánik és az eszeveszett rohanás a halottak vérfagyasztóan valóságosnak tűnő arcai között. Aki idekerült, azon semmilyen doktor nem tudott segíteni, amikor magányosan küzdött saját álmainak borzalmai és képzelgései ellen.”

A másik híres katonaköltő, Wilfred Owen szintén craiglockharti páciens volt, és itteni kezelése, Sassoonnal kötött barátsága fontos lökést adott neki az íráshoz. Éppenséggel pont a kórház The Hydra című újságja közölt sokat Owen legmegrázóbb művei közül, amelyek máig is fontos szerepet játszanak az első világháború kulturális emlékezetében.

PTSD-blues

A vietnámi háború vízválasztó volt a háborús trauma mentális betegségként történő meghatározásában. Sok veteránból lett aktivista a civil háborúellenes mozgalmakhoz csatlakozva vagy azokkal párhuzamosan, ők a háború elleni tiltakozás mellett a megfelelő kezelés hiánya ellen is tiltakoztak. Az egy háborúellenes veteránszövetség által megrendezett 1971-es „téli katonameghallgatás” médiaesemény keretében száz veterán gyűlt össze Detroitban, hogy átbeszéljék az átélt (és elkövetett) borzalmakat. „Azért vagyok itt, mert rémálmaim vannak a dolgoktól, amelyek velem és a barátaimmal történtek” – mondta egyikük.

Fontos pillanat volt az is, amikor 1980-ban a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) bekerült az Amerikai Pszichológiai Szövetség mentális betegségeket összegyűjtő kiadványába, ezzel hivatalos elismerést kapott. Az 1980-as években államilag finanszírozott kutatások mutatták ki elterjedtségét a veteránok körében, illetve azt, milyen gyakori a depresszió, a drogfüggőség, a rossz fizikai állapot és a szociális problémák a PTSD-ben szenvedők soraiban.

Wikipedia

Sok veterán nehezen illeszkedett be a civil életbe a harcok végeztével. Egyikőjük, Louis A. Griffiths hosszú kínszenvedését PTSD blues című versében így festette le: „Nem tudhatod soha hányszor kell látnom őt meghalni / A legjobban az fáj / 30 évig tartott a sírás.” Összességében nagyjából a Vietnámban szolgált amerikai katonák negyede szorult pszichológiai segítségre leszelése után. Az ő tapasztalataik erőteljesen ráirányították a figyelmet a háború okozta mentális problémák súlyosságára és hosszan elhúzódó hatásaira.

Kipufogógázból mustárgáz

A mai felmérések szerint az Irakban vagy Afganisztánban szolgált katonák körülbelül a hatoda szenved a PTSD-hez köthető tünetektől, például szorongástól, élményeik kontrollálhatatlan újraélésétől, depressziótól vagy dühkezelési gondoktól. David J. Morris volt amerikai tengerészgyalogos 2015-ös, The Evil Hours (Gonosz órák) című könyvében így fogalmaz: „A traumás világában az univerzum alaptörvényei sem érvényesek: a mennyezeti ventillátorok helikopterekké, a kipufogógáz mustárgázzá változhat.”

Az iraki veterán Kevin Powers regényben írta le a katonákat nyomasztó bűntudat érzését. „Olyan volt, mintha sav ömlene a lelkedre, aztán a lelked már nincs többé, és tudod, hogy életed végéig nincs jóvátétel azért, amit teszel.” Ausztrál és amerikai kutatások szerint a férfi veteránok körében kétszer akkora az esélye az öngyilkosságnak, mint a civilek körében, a női veteránok esetében pedig legalább két és félszer akkora. Egyes katonanők esetében a háborús traumát még a szexuális bántalmazások és a kiszolgáltatottság érzése is súlyosbítja.

Sok veterán küzd alkohol- és drogfüggőséggel, illetve rossz mentális állapot miatti lecsúszással, hajléktalansággal. A modern háborúk jellege sok szempontból tovább súlyosbította ezeket a problémákat. Az Irakban és Afganisztánban nagy számban használt IED-k (improvizált robbanóeszközök) például komoly mentális terhet raknak a katonákra. Az őrjáratok tagjai tudják, hogy bármelyik lépésük az utolsónak bizonyulhat. Az állandó, túlzott készenléti állapot mindennapos, a tehetetlenség érzése sokakat kerít hatalmába.

PTSD-ben szenvedhetnek a harci drónok pilótái, azaz távoli kezelői is, mutatva, hogy nem feltétlenül kell az erőszak fizikai közelsége ahhoz, hogy annak káros hatásai érvényesülhessenek. Sőt még csak katonának sem kell ehhez lenni: a családon belüli erőszak előfordulása jóval magasabb a PTSD szimptómáival küzdő veteránok családjaiban. És persze nem szabad elfelejteni a háború sújtotta országok civil lakosságának szenvedéseit sem. E vidékek túlnyomó többségén gyakorlatilag semmilyen forrás nem áll rendelkezésre a háborús traumák okozta mentális problémák felismerésére és kezelésére.

Emma Butcher a Leicesteri Egyetem munkatársa, Hannah Partis-Jennings a Loughboroughi Egyetem oktatója. Fordította Litván Dániel.

Kiemelt kép: Wikipedia

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.