Horatio Nelson brit altengernagy 1805. október 21-én a Trafalgar-foknál áttörte a franciák és a spanyolok csatasorát, és az HMS Victory négy ágyúfedélzetéről teljes sortüzet vezényelt a francia zászlóshajó, a Bucentaure tatjára. A tengerészek a viharfedélzeten a 68 fontos hajótarackot is elsütötték – ez volt a legpusztítóbb rövid hatótávolságú ágyú a hajón –, ami 500 muskétagolyóval volt töltve. Ezt követően mindkét flotta hajóin olyan szörnyűséges jelenetek zajlottak le, hogy csak néhányan vállalkoztak az események részletes leírására, de azóta is mesélik ezeket a 214 éven át fennmaradt történeteket.
A Victory tatján egyetlen láncos golyó nyolc tengerészt ölt meg, és a Revenge-en brutálisan lekaszáltak egy gyereket:
Ifjú volt, nem több 12 vagy 13 évesnél… A tatfedélzeten ölte meg egy kartács, a testét jórészt felszabdalta, a belső részei szétszóródtak a hajó bal oldalán.
Az egyik legnagyobb a tengeren
A hadifelszerelés számai magukért beszélnek. Gondoljuk meg: a 10 évvel később vívott waterloo-i csatában a két hadsereg totális tűzereje csak 7,3 százaléka volt a trafalgari tűzerőnek. Nelson zászlóshajója, a Victory, egymaga több mint 100 ágyút vitt, és csupán egyike volt a brit flotta 27 sorhajójának (ezeket tartották elég nagynak, hogy csatasorba álljanak).
A szövetséges francia–spanyol flottában 33 ilyen hajó volt. A brit flotta 2148 ágyúval rendelkezett; a francia és a spanyol 2632-vel. Nelson Victoryjának fedélzetén 821 ember szolgált; a brit flotta megközelítőleg 17 ezer, a francia és a spanyol 30 ezer főnyi legénységből állt. Ezért nevezik, jogosan, Trafalgart a történelem egyik legnagyobb tengeri ütközetének.
1805 májusában, Milánóban Itália királyává koronázták Napóleont. Nem sokkal ezután a „harmadik koalíció” (Nagy-Britannia, az Orosz és a Német-római Birodalom) fenyegette szeretett új királyságát, és így a francia császár a Földközi-tengerre vezényelte a flottáját, hogy segítsen megvédeni az országot. A britek időben érkeztek ahhoz, hogy útját állják annak, nem messze Cádiz partjaitól.
A könnyű szélben, erős hullámzásban a francia és a spanyol flotta félköríves formációban türelmesen várta a támadóit. Nelson megfelelő szögben, hajóit két oszlopba szervezve közeledett az ellenséghez. Az egyik hadoszlop élén, a szélirány felőli oldalon volt maga Nelson; a másikon, a szél alatti hadoszlop élén pedig Cuthbert Collingwood állt, aki 11 éves korában csatlakozott a haditengerészethez, és most 57 évesen altengernagy lett.
A britek kínos lassúsággal közeledtek. A flotta hajónaplóiból tudjuk, hogy óránként 1,5 tengeri mérföld sebességgel – nagyjából az átlagos felnőtt gyaloglási sebességének a felével – haladtak. A várakozás rettenetes volt mindkét flotta veteránjai és újoncai számára. A brit hajókon parancsba adták a tengerészeknek, hogy feküdjenek le, ahogy a hajójuk lőtávolba ér; a lövedékek az égből potyogtak, mint egy óriási, vasból készült jégverés. A becsapódások nyomán a víz gejzírként csapott fel.
Nelsonra vadásztak
A Victoryn már 30 ember meghalt és 20 megsebesült, mielőtt még egyetlen lövést leadtak volna az ellenségre. Amikor Nelson és Collingwood áttörte a francia–spanyol hajók vonalát, három részre vágták az ellenség csatarendjét; fejre, törzsre és egy farokra. Ez kiegyenlítette az esélyeket a britek számára, akik aztán nekiestek a törzsnek és a faroknak, elszigetelték és megsemmisítették azokat.
Nem sokkal azután, hogy Nelson megtámadta az ellenséget, egy sokkal kisebb hajó, a két fedélzetes, 74 ágyús Redoutable francia kapitánya egyenesen a Victory mellé vitte a hajóját. A Redoutable fedélzetei tömve voltak katonákkal, akik arra készültek, hogy átugorjanak az ellenséges hajókra.
Az árbocait mesterlövészek foglalták el, lövészek ültek a megfigyelőpontokon is, a testüket kifeszítették az árbocok és a kátrányos, álló kötélzet között, felső testük szilárd volt, mint a vas, a lábuk laza, hogy együtt tudjanak mozogni a hajó ringásával. Ezeknek az embereknek az egyike vette célba muskétájával Nelsont, ezt az apró, félkarú, fél szemével alig látó, ősz hajú admirálist, aki rászabadította a poklot a francia lövész nemzetére, barátai hajóira és otthonára, a Redoutable-ra.
Egyetlen golyó
Nelsont meg lehetett ismerni, mivel az egyenruhája mellkasi részén kitüntetései másolatait viselte. Nem volt könnyű lövés; a muskétát nem pontos lövés leadására tervezték. A muskétagolyók nem voltak tökéletesen kerekek, nem mindig a muskéta csövének közepéből repültek ki.
Nelson 16 méterre volt a francia hajó hátsó árbocának alapjától, ahol az a bizonyos orvlövész megbújt, és tudjuk, hogy 15 méter magasan volt az árbocon – vagyis csaknem 22 méterről adta le a lövést. Mindkét hajó hánykolódott a hullámverésben, mindkettő vastag füstfelhőbe burkolózott, amiben az ember az orra elé emelt kezét is csak nehezen látta.
A muskétagolyó eltörte az admirális vállát, néhány bordáját, szétszakította a tüdejét, eltörte a hátgerincét, és kettészakította a tüdőartériát. Nelson később azt mondta, úgy érzi, a golyó eltörte a gerincét, és hogy érzi a tüdejében az artériás vér lüktetését. Tudta, hogy már vége. Az arcát letakarták egy zsebkendővel, így vitték le a sebészhez, mert nem akarták, hogy pánikba essenek az emberek.
Halál az ágyúfedélzeten
A csata tovább dúlt, amikor a brit hajók friss sortűzzel elérték az ellenség vonalát. A francia flotta első része, amit a brit támadás elvágott a középső résztől, csak akkor fordult meg, hogy segítsen a többieknek, amikor már késő volt. A brit tengerészek megállás nélkül tüzeltek és javították a hajóikat; a francia és a spanyol hajók ágyúfedélzeteit olyan sok holttest töltötte meg, hogy már akadályozták az élőket a hajók javításában és az ágyúk mellett.
Hat órás küzdelem után a britek példátlan győzelmet arattak. Nelson még három órát szenvedett, de közben módja volt felmérni, milyen jelentős diadalt aratott. A helyszínen 14 francia és spanyol hajó megadta magát. A Victory sebésze, William Beatty hallotta, hogy Nelson pillanatokkal a halála előtt ezt mormolta:„Hála Istennek, megtettem a kötelességemet.”
Mire az ágyúk elcsendesedtek, a britek 22 ellenséges hadihajót zsákmányoltak. Ők egyet sem veszítettek. Nem lehet pontosan tudni, hány francia és spanyol katona és tengerész vesztette életét, de a becslések szerint 4400-an lelhették halálukat. Ezek tíz az egyhez arányban haladták meg a brit veszteségeket.
Megszűnt egy birodalom
Vitathatatlan, hogy Nagy-Britannia legyőzte ellenségeit a trafalgari csatában. Az viszont már bonyolultabb, hogy mit jelentett valójában a csata abban az időben és mit jelent ma. Ha gondosan megvizsgáljuk, sokféle érdekes kérdés és érv bukkan fel.
Amikor 1805 októberében a Trafalgar-foknál aratott győzelem bizonyosság lett, rögtön Nagy-Britannia legnagyobb tengeri diadalaként tartották számon. A briteknek viszont nagyon is szükségük volt erre a bizonyítékra, mivel sokat fektettek a haditengerészetükbe. A flotta mérete és a mögötte álló hajógyárak szerte a világon, és a pénz, amit a parlament adott a fenntartásukra, kézzelfogható bizonyíték volt minderre.
A számok magukért beszélnek. 1795-ben a Királyi Haditengerészet 123 sorhajóból és 160 hadihajóból állt 99 608 fős személyzettel. Egy évvel később ez először 100 ezer főre gyarapodott, és nem sokkal Trafalgar után elérte a 122 850-et. Ennek a haderőnek a fenntartására a parlament hatalmas összeget, 15 864 341 fontot adott a haditengerészetnek.
Itt volt a bökkenő; a befektetések és a trafalgari győzelem ellenére még egy évtizednek kellett eltelnie, míg Nagy-Britannia és a szövetségesei legyőzték Napóleont – ez az első világháborúnál két és félszer hosszabb ideig tartó konfliktus volt. A legnagyobb győzelem nem jelentett döntő csapást. Rövid távon a szárazföldön zajló háborúban a rosszról még rosszabbra fordult a helyzet.
Napóleon pár héttel Trafalgar után aratta a legnagyobb katonai győzelmét Austerlitznél, ahol elfogott egy egész hadsereget, amit a német-római császár, II. Ferenc és I. Sándor orosz cár vezetett. Elfoglalta – a város történetében először – Bécset is. Ennek eredményeként a Német-római Birodalom, amit egy évezreddel korábban Nagy Károly alapított, megszűnt létezni.
Lehetetlen a blokád
És mi lett a háborúval a tengeren? Trafalgar után vajon Nagy-Britannia „uralta a tengereket”, ahogy a népszerű brit hazafias nótában áll? Nem igazán. A franciák bresti flottája egyáltalán nem vett részt a csatában, és volt egy másik, érintetlen hajósszázaduk Rochefortban. Egy kisméretű, egyesített francia–spanyol haderő pedig Cádizban maradt.
Mi több, csaknem lehetetlen volt blokád alá venni az ellenséget. A britek talán tudták, hogy egy adott pillanatban hol voltak francia és spanyol ellenségeik, de már az időjárás elégnek bizonyult ahhoz, hogy az ellenség bármikor ki tudjon csúszni a karmaik közül. Amit az meg is tett.
Ugyanilyen aggodalomkeltő volt Napóleonnak az a döntése, hogy Antwerpen központtal egy hatalmas hajóépítő programba kezd. A holland tengerpart a rengeteg természetes kikötőjével kitűnő helyen feküdt ahhoz, hogy Anglia és Skócia keleti partjainak haditengerészeti bázisait és kikötőit – sőt magát Londont is – fenyegesse. Napóleon kikotortatta a Schelde folyó tölcsértorkolatát, és 66 millió frankból dokkokat hozott létre Antwerpenben.
1809-re 10 új, 74 ágyús hajót építettek Antwerpenben és még négy volt építés alatt. További hatot építettek Flushingban. Ennek fényében a trafalgari csata hatása felettébb bizonytalan.
Kiestek a spanyolok
Nelson győzelmének a legnagyobb haszna talán abban állt, hogy törölte Spanyolországot a tengeri hatalmak sorából. Trafalgar előtt az egyesült spanyol és francia flotta számbeli fölényben volt Nagy-Britannia flottáival szemben. 1808 végére a spanyolok bedobták a törölközőt, és 1853-ig nem bocsátottak vízre újabb csatahajót.
Mindezek együtt előnyös helyzetbe hozták Nagy-Britanniát a tengeren, ami elég volt ahhoz, hogy elriassza Napóleont ismételt ambiciózus transzatlanti inváziós terveitől Egyiptomban (1798) és Hispaniolában (1802). Nagy-Britanniának most megvolt a kapacitása, hogy jelentős tengeren túli katonai hadjáratokat indítson, amit vegyes eredménnyel meg is tett Walcherenben 1809-ben (ez katasztrófának bizonyult), és a hosszan tartó spanyolországi hadjárat során, ami végül Napóleon kudarcához vezetett Waterloonál.
A győzelem órájában esett el
A brit hatalom már elég erős volt, hogy megóvja és kiterjessze tengeri birodalmát, így védelmezve az ország gazdasági fellendülését. Cserébe ez a fellendülés lehetővé tette, hogy még több emberrel és hajóval bővüljön a flotta, és azt is, hogy Nagy-Britannia támogatni tudja szövetségesei hadjáratait Napóleon ellen a kontinensen.
Mindazonáltal Trafalgar nem Nagy-Britannia tengeri dominanciájának köszönhetően lett híres. 1805 októberének eseményeit nem pusztán a csata puszta méretei miatt ünnepelték, hanem azért is, mert a legnagyobb brit tengerészhős halála is a történet része volt.
Nelson temetése nemzeti látványosság lett, és csak Diana hercegnő 1997-es temetéséhez fogható. Az az ember pedig, aki kulcsszerepet játszott a legenda megteremtésében, a lenyűgöző és agyafúrt Collingwood volt. A csata után az Admiralitásnak írt jelentése, az a levél, amiről tudta, hogy közre fogják adni, és százezrek olvassák majd életében, sőt azon túl is, a tollforgatás mesterműve. Az is látszik belőle, hogy pontosan tudta, hogyan kell befolyásolni a közvéleményt.
Collingwood nem a csata drámai összefoglalásával kezdte levelét, nem sorolta szárazon a számokat. Helyette lírai sorral indított, ami mindenki figyelmét megragadta akkor és azóta is. Collingwood túlélte és megnyerte kora legnagyobb tengeri csatáját, és mégis így kezdi levelét: „Örökké siratjuk Lord Nelson altengernagy halálát, aki az ellenséggel vívott legutóbbi küzdelem során a győzelem órájában esett el…”
A teljes cikk a BBC History magazin 2019. novemberi számában olvasható.
