A közvéleményt sokkolta a napokban megjelenő hír, miszerint a lipcsei állatkert nőstényoroszlánja, Kigali három nappal születésük után megette saját kölykeit. Ha csak kettőt emelünk ki, a majomszeretet vagy az anyatigris szókapcsolatok nem véletlenül születtek, és bírnak ma már önálló jelentéssel: az állatok többsége élete árán is óvja, védi kicsinyeit – legalábbis így tudjuk.
Ez az oroszlánanya pedig nemcsak megölte, meg is ette kölykeit. Hogy is van ez? A konkrét esetben nem fogunk minden kétséget kizáró választ kapni, mert a „tettes” minden bizonyítékot a szó legszorosabb értelmében megsemmisített, ám van rá elfogadható magyarázat. Csupán el kell engednünk a beidegződést, hogy emberi érzéseket, reakciókat várjunk egy állattól.
Nem lenne ördögtől való egyébként, hiszen alapvető tulajdonságainkat jogosan keressük a közös ősöknél, míg másik végletként még kapóra is jön: a féktelen pusztítás közepette épp a rájuk vetített „cukiság” segíthet megőrizni őket, az oroszlánt is többek között. Most viszont a lényeg az, hogy a lipcsei oroszlán nagyon jó eséllyel a természet törvényei szerint járt el, nem tett semmi meglepőt vagy megbotránkoztatót.
Két kölykét pusztította el
Kigali tehát idén nyáron először vált anyává, és megfelelően, odaadóan gondozta két kölykét. Viselkedésében semmi szokatlant nem fedeztek fel gondozói, ezért őket is erősen meglepte a tény, hogy egyik este az egyébként jóltáplált oroszlán – miután aznap is igen jól evett – éjszaka elfogyasztotta három napja született kicsinyeit.
Általános „szabály”, hogy az állatkertek gondozói különös ok nélkül nem szólnak bele a „gyereknevelésbe”. Ha az anya láthatóan jól végzi feladatát, csak akkor avatkoznak be, ha orvosi vizsgálatról van szó vagy a kicsik érdeke bármilyen más okból ezt megköveteli. Itt nem volt ilyen indok. Mi történhetett?
Árulkodó nyom és kalória
Itt jönnek képbe az ösztönök. Ha az utód menthetetlen, elpusztul, élettelen testének rothadása odavonzza a dögevőket, ragadozókat, ez még az éltben maradt kicsikre is veszélyt hozhat – gyomorforgató lehet azzal is szembesülni, amint az emlősök megeszik a méhlepényüket, de ugyanezért teszik. Amikor az emberek először eltemették halottaikat, a végtisztesség megadása mellett ugyancsak ez, és a fertőzések megelőzése lehetett az ösztökélő erő.
Hasonlóan erős motiváció a vadonban az erőforrásokkal való gazdálkodás. A vemhesség iszonyatos energiát vesz ki az anyából, ezt pótolja kalóriában az életképtelen utódok elfogyasztása. Ha már az első pillanatokban látszik a kudarc, legalább az anya éljen túl, hogy meglegyen az esélye az újabb párosodásra, a gének továbbörökítésére.
A természet a költséghatékonyság elvén működik, tényleg ne ítéljünk emberként: az egészséges nőstényoroszlán élete során több tucatnyi kicsit nevelhet fel, ezt nem kockáztathatja egyes egyedekért vagy akár egy alomért. A kölykök halála után nem sokkal ismét fogamzóképessé válik.
A hímek is
Ebben rejlik egyébként a természet egy újabb tragédiája, már ha tényleg emberi szemüveggel válogatjuk a jelzőket. Épp az oroszlánokra jellemző, hogy a falkavezért elűző hím elő dolga az előzött király utódainak meggyilkolása. Az ok egyszerű: hogy a nőstények minél hamarabb fogadják udvarlását, és az ő kicsinyeit neveljék.
De nem kell ezért Afrikáig menni, az európai barnamedvék is megölik más bocsait, ha tehetik. Többek között ezért járnak be például Tusnádfürdőre az anyamedvék bocsaikkal:
Ez a természet rendje, fenti videó pedig azt példázza, anyaként sokszor az emberi környezet is biztonságosabb, mint a nagy hímekkel teli vadon.
Kiemelt képünk illusztráció. Fotó: PIERLUIGI RIZZATO / BIOSPHOTO
