A filiszteusok is bevándorlók voltak

Egy új genetikai kutatás választ ad arra a szakembereket régóta fogva tartó kérdésre, honnan ered a filiszteusok népe és kultúrája. A közel-keleti, part menti térség erőviszonyainak Kr.e. XII. századi átalakulása mögött összetett és máig sem teljesen ismert okok húzódnak meg, többek között a tengeri népek tömeges vándorlása, derül ki a BBC History legújabb számából.
Korábban a témában:

A Mediterráneum keleti területein, az Égei-tenger térségében, Észak-Afrikában, valamint Dél-Európában a késő bronzkorban, a vaskor kezdetén hatalmas kulturális és társadalmi felfordulás zajlott. Fejlett gazdasággal, kultúrával rendelkező államok omlottak össze vagy gyengültek meg jelentősen, egyebek mellett a mai Görögországban, Egyiptomban, Anatóliában, Levantéban.

Alig fél évszázad leforgása alatt, a Kr.e. 1200 és 1150 közötti periódusban merültek el a mükénéi királyságok, Babilónia, a Hettita Birodalom, tűnt el a süllyesztőben Ugarit, továbbá a levantei amorita államalakulatok, a lúviai államok és Kánaán, Egyiptom hatalmi viszonyai is megrendültek. Számos fejlett városállam, illetve birodalom végét, a kereskedelmi kapcsolatok megszakadását, népek vándorlását hozta ez az időszak.

A késő bronzkori összeomlás névvel illetett radikális változás hátterében a tudósok több tényezőt sejtenek – konzekvens és egynemű bizonyíték nem áll a rendelkezésünkre –, a klimatikus viszonyok átalakulásától (a vaskorba való átmenettel összefüggő) kulturális tényezőkig, politikai, gazdasági okokig és a tengeri népeknek nevezett csoportok támadásaiig.

Ami a Bibliában filiszteusként emlegetett öt várost illeti, Askelón, Asdód, Ekron, Gát és Gáza kultúrájában is követhető ez a változás, amelyet régészeti leletek is alátámasztanak.

Filiszteus-jelenség

E települések archeológiai leletei különböznek a környező városokétól, s mivel az égei-tengeri leletek több tekintetben is hasonlítanak az itteniekre, egyes tudósok megkockáztatták a feltevést, hogy a „filiszteus-jelenség” mögött egy égei-tengeri térségből történő kiáramlás húzódik meg, összefüggésben a „tengeri népek” mozgásával.

Ezt az elméletet sokan támadták, inkább belső fejlődési jellegzetességeket emlegetve, ám az előbbi feltevést támogatók sem tudják kizárólagosan azonosítani az újonnan érkezők eredetét, egyebek mellett Ciprus, Kilikia, a Földközi-tenger keleti vidékének vegyes lakosságú területei és szintén vegyes, kalózkodó életmódot folytató csoportok is felmerültek. Még Itália északi része is szóba jött, vannak, akik szerint az itt elinduló események és a népesség ezt követő kivándorlása indította be a Mediterráneum népességmozgását.

Korábban lezajlott genetikai vizsgálatok a késő pleisztocén, kora holocén időszakban viszonylagos genetikai állandóságot mutattak ki, majd legalább a középső bronzkorig növekvő mértékben zajlott a genetikai keveredés anatóliai és iráni eredetű népcsoportokkal. A késő bronzkorból és a vaskorból azonban széles körű genetikai adatbázis nem állt rendelkezésre e régióban.

Dél-európai génkészlet

Egy nemzetközi kutatás azonban most új irányt szabott a tudományos vizsgálatoknak, és néhány, eddig nyitott kérdést is le tudott zárni. Johannes Krause, a jénai Max Planck Intézet archeogenetikusa és munkatársai nemrégiben a Science Advances szaklapban összegezték eredményeiket. A genetikai adatok Askelón ókori kikötőváros temetőiből származnak, és a problémás átmeneti időszakot is átölelik.

Filiszteus sír feltárása 2016-ban. Fotó: MENAHEM KAHANA / AFP

A különböző korszakokból származó askelóni leletek a helyi levantei génkészlethez kötődnek leginkább, őseik többsége e térség lakója volt, ám a vaskor kezdetén e helyzet valamelyest megváltozott: európai eredetű gének épültek be a populációéba, valamikor a bronzkor végétől kezdve.

A korabeli genetikai adatokkal összevetve a dél-európai génkészlet áll a legközelebb az új askelóni populációéhoz.

Krause és kollégái a későbbi időszakokat is górcső alá vették, és kiderítették, hogy a vaskor vége felé az európai behatás már elenyésző volt a filiszteus népességben, magyarán teljes beolvadás történt.

Nagyfokú kontinuitás

A tudósok összesen 108 csontvázból vontak ki DNS-t, ám a levantei térség déli részének klimatikus viszonyai miatt ezek jó része használhatatlannak bizonyult, mindössze 10 esetben jutottak tovább elemezhető DNS-hez a genetikusok. Három ember maradványai egy bronzkori nekropoliszból valók, közülük kettőt a radiokarbon vizsgálat a Kr.e. 1746 és 1542 időszakban helyezett el. Kr.e. XII. század végi házak maradványai alatt is találtak a radiokarbon analízis szerint Kr.e. 1379 és 1126 közötti időszakban eltemetett négy csecsemőt, ők szolgáltatták a kora vaskori adatokat.

Végül három késő vaskori ember csontvázát az askelóni városfal tövében fekvő temetőből ásták ki a régészek, becslések szerint e temetőt a Kr.e. X-IX. században használták – a radiokarbon adatok egy csontváz esetében Kr.e. 1257 és 1042 közötti időszakot mutattak ki. Ugyan az archeológiai környezetből következtetett kronológia nagyjából a megkövesedett csontok radiokarbon meghatározásának időkereteit követi, a tudósok arra figyelmeztetnek, hogy ez csak hozzávetőlegesnek tekinthető, a radiokarbon adatok a maradványok valódi koránál esetenként régebbi időszakot mutathatnak.

A genetikusok a DNS-t elemezve arra is kísérletet tettek, hogy minél szélesebb körből származó genetikai információval erősítsék a kutatás eredményeit, így korábban publikált adatokból 638 ókori, valamint 4943 mai – 298 különböző populációhoz tartozó – személy génjeit vetették össze a 10 askelónival.

A bronzkorban legalább egy ezredéven keresztül nagyfokú genetikai kontinuitást mutattak ki a szakemberek a kulturálisan és földrajzi elhelyezkedésük alapján is igen különböző levantei népcsoportok között, a mai Jordánia belső területeitől egészen a mai Izrael és Libanon tengerparti vidékeiig.

Gyengülő európai gének

Askelónban azonban a bronzkor és a korai vaskor között már megtört a folyamatosság. Dél-európai génekkel keveredett az itteni populációk génkészlete – ennél közelebbit azonban nem tudtak kimutatni a tudósok, további információk szükségesek ahhoz, hogy e gének hordozóinak származási helyét jobban körül tudják írni, esetleg más területet tudjanak megnevezni, amelyhez Dél-Európánál jobban köthetők.

Az mindenesetre bizonyos, hogy ez a behatás átmeneti volt Askelónban, és egyre kisebb mértékben fedezhető fel a későbbi individuumokban. Ennek két eltérő oka is lehet: egyfelől a helyi népesség, másfelől külső genetikai áramlás is „felhígíthatta” a vaskor kezdetének legelső szakaszaiban, illetve a vaskor végének kezdetén a génállományt.

Mindössze 200 év leforgása alatt a dél-európai gének már jelentősen lecsökkentek a populációban.

A külső genetikai behatás – bármennyire átmenetinek is bizonyult – egybeesett a kora vaskori anyagi kultúra jól megkülönböztethető váltásával (edényeik például az égei-tengeri kultúrák fazekasságához lettek hasonlók), ami azt jelzi, a genetikainál jóval összetettebb volt az átalakulás a dél-levantei városokban. Nagyjából ez az az időszak, amikor az írott és régészeti források a „filiszteusok” érkezését rögzítik a térségben.

Részletesebben azonban csak akkor tudjuk megmondani, pontosan kik és mikor jöttek e levantei területekre, ha mind helyből, mind más populációkat tekintve nagyobb genetikai minta lesz a kezünkben – egyebek mellett Ciprusról, Szardíniáról és az Égei-térségből.

Michelangelo: Dávid és Góliát/Wikipedia

A Leon Lévy expedíció 1997 és 2016 között végzett régészeti feltáró munkája után a jénai Max Planck Intézetben végezték el a genetikai analízist, a multidiszciplináris vizsgálatba más kutatóintézeteket, egyetemeket, múzeumokat is bevontak a világ minden tájáról, egyebek mellett a Harvard Egyetem, a Szöuli Nemzeti Egyetem és a müncheni Lajos–Miksa Egyetem szakértői is részt vettek az eredmények kiértékelésében.

Góliát törpe törzse

2016-ban egyébként nagy figyelmet keltett a bejelentés, amikor az askelóni temetőben talált 227 maradványról számoltak be a régészek, korábban ugyanis egyetlen igazi filiszteus temetkezési hely sem volt ismeretes. Ráadásul az askelóniak sem egyféle módon temették el halottaikat, némelyeket sekély gödörbe hantolták, melléjük pedig különféle tárolóedényeket helyeztek, egyebek mellett illatszereket tartalmaztak ezek. Más személyeket korábban elhunytak fölé temettek, és gyakoriak voltak a bronzból készült, a halottakat díszítő ékszerek is.

Az egyik esetben vasból készült nyílhegyeket találtak a csontváz dereka környékén, a nyilak valószínűleg tegezben voltak eredetileg. Olyan is előfordult azonban, hogy urnákba helyezték az elhunytak hamvait, illetve kőtáblákkal lezárt sírkamrába helyezték a tetemeket. A régészek azt is meghatározták, milyen lehetett az askelóniak átlagos magassága:

a férfiak 155, a nők nagyjából 147 centiméter magasak lehettek, és számos esetben az alultápláltság nyomait is felfedezték rajtuk.

Ez a momentum azért is különös, mert az Ószövetség a filiszteusok és az izraeliták gyakori harcai között, egyik legismertebb történetében számot ad egy Gát városából való filiszteus óriás, Góliát és Dávid harcáról, amely az utóbbi váratlan győzelmét hozta. Izráel törzsei és a szomszédos filiszteus városok gyakori összetűzését a tudósok egy része azzal magyarázza, hogy Dán törzse – közülük származott egyébként Sámson is – volt a legádázabb ellenfele a filiszteusoknak, ez pedig a tengeri népekből olvadt be Izráel törzsei közé, így a térségbeli harcokban a korábban szövetséges népcsoportok két különböző oldalon találták magukat – ezt az „árulást” nem tudták könnyen megbocsátani.

A kissé regényesnek ható magyarázat egyike a tengeri népeket ma is övező számos bizonytalanság miatt keletkezett, egymásnak is ellentmondó elméleteknek. A Biblia mellett több egyiptomi forrás is említést tesz a peleset (paleszet) néven emlegetett filiszteusokról, illetve a tengeri népek koalíciójáról, amely többször is jelentős pusztítást okozott a fáraók birodalmában, de tengeren és szárazföldön – ha hihetünk a sztélék dicsekvő feliratainak – többször is megállították őket Merenptah, III. Amenhotep, II. Ramszesz, illetve III. Ramszesz idejében. Tudósok szerint a levantei filiszteusok a Kr.e. XII. században nagyjából 25, a XI. században 30 ezer főt tettek ki, ám a kívülről érkezett népelemek legfeljebb a populáció felét jelentették.

Érkezésükről, összetételükről, kultúrájukról tehát bőven van még mit megtudnunk, végzetük, távozásuk azonban egyértelműbb. Kr.e. 604-ben II. Nabú-kudurri-uszur, az Újbabiloni Birodalom uralkodója elfoglalta Askelónt – az Egyiptomba irányuló és érkező kereskedelem egyik legfontosabb csomópontját –, lakóit lemészárolta, maradékukat birodalma belsejébe hurcolta. Askelón később újjáépült, a filiszteusok további sorsáról azonban már nem adnak hírt a krónikák.

Kiemelt kép: Dávid megmutatja Góliát fejét Saul királynak. Rembrandt festménye, Wikipedia

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.