Az amerikai–mexikói határra szövetségi finanszírozással felhúzott első kerítést 1911-ben az amerikai mezőgazdasági minisztérium (USDA) építtette azzal a céllal, hogy megakadályozza a szarvasmarhák testén élősködő kullancsok átjutását a határon – kezdi az elején a történetet Mary E. Mendoza, a Pennsylvania Állami Egyetem történésze. A Babesia bigemina nevű élősködő által kiváltott, kullancsok terjesztette „texasi láz” nagy pusztítást végzett az Egyesült Államok szarvasmarha-állományában.
Miután egy sikeres kampány során sikerült a betegséget visszaszorítani, a döntéshozók attól tartottak, a fertőzött kullancsok déli irányból visszatérhetnek. Ennek megelőzésére épült meg összesen nagyjából 80 kilométernyi kerítés a kaliforniai határ több különálló szakaszán.
Az 1940-es évektől
A határt lezárni szándékozó építmények változtak az idők során, a szögesdróttól eljutottunk a ma látható nagy betonfalakig, a kerítések magasabbak lettek és mélyebbre nyúlnak a talajba. Az eltelt több mint egy évszázad alatt ezek az építmények az egykori szabad legelőket olyan tájjá változtatták, amely a hatalom, az egyenlőtlenség és a kirekesztés üzenetét sugározza magából.
Azonban e kerítések soha nem működtek tökéletes hatékonysággal, az emberek feltartóztatására épült első akadályokat például szinte azonnal szétbontották a határon átjutni akarók. A közelmúltban épült kerítéseket is rendszeresen rongálták meg, átvágták, megmászták, aláásták az akadályokat az emberek. A kerítések miatt az illegális bevándorlók egy része veszélyesebb útvonalakra kényszerült,
Emberek feltartóztatására már az 1940-es évek épülnek e határvidéken kerítések, de a migráció kontrollálásának első, igazán erőteljes kísérletei az 1970-es évekre tehetők, amikor az Egyesült Államok egy vállalkozót bízott meg azzal, hogy áthatolhatatlan, pengeéles tüskékkel felszerelt kerítést tervezzen a határ sűrűn lakott területeken húzódó szakaszaira. A nagyüzemi kerítésépítés az 1990-es évek elején kezdődött, miután Clinton elnök meghirdette a Gatekeeper-műveletet Dél-Kaliforniában, illetve a Hold the Line-műveletet Délnyugat-Texasban.
Ezek keretében sűrítették a határt felügyelő őrjáratokat, és fémből készült fallal zárták le az amerikai–mexikói határ hosszú szakaszait.
Ezer kilométernyi fal
2001. szeptember 11-e után George W. Bush, aki korábban egy vendégmunkásprogram elindítását tervezte Mexikóval, 180 fokos fordulatot tett, és végül aláírta azt a 2006-os törvényt, amely közel 1200 kilométernyi határkerítés építését irányozta elő. Donald Trump ígéreteit leszámítva ez volt a határ lezárására tett utolsó nagyszabású kísérlet.
Trump eredetileg a határ teljes lezárásával kampányolt, és ez valóban nagy változást jelentett volna a korábbi politikához képest. Az utóbbi időben azonban már csak amellett kardoskodik, hogy a könnyen átjárható területekre épüljön fal, máshol a természet akadályozza majd meg az illegális határátlépést. Ez az 1990-es években meghirdetett „elrettentéssel történő megelőzés” módszerének a folytatása, amely hatalmas ugrást hozott a határon átszökni igyekvőknél a halálesetek számában.
Miután „határszakértőktől” megtudta, hogy egy átlátszatlan fal megnehezítené az őrjáratok dolgát, Trump elvetette a korábban szóba kerülő és a médiának bemutatott impozáns falprototípusokat is. Most éppen egy acélkerítést ígér – pont olyat, amilyen már a határ számos szakaszán most is áll.
Mindezzel azt akarom mondani – zárja gondolatmenetét Mendoza –, hogy Trump elnök annyira nem gondolkozik eltérően a korábbi politikusoktól, eredetinek pedig végképp nem nevezhetők az ötletei. Csak éppen hangosabban adja elő azokat.
A bevándorlás mítosza
Az Egyesült Államok már az első világháború idején is épített akadályokat a mexikói határ egyes szakaszaira, de elsősorban nem a mexikói, hanem a kínai bevándorlók megállítására – mondja Kelly Lytle Hernández, a Kaliforniai Egyetem történészprofesszora. Az amerikai mezőgazdaságnak szüksége volt a mexikói munkaerőre, és az első határkerítések nem is voltak túlságosan hatékonyak. Ahogy aztán a falak egyre magasabbra nőttek, az alagutak is egyre mélyültek.
Az 1950-es években újra nagyobb figyelem övezte a Mexikóból érkező illegális bevándorlást, ennek eredménye volt a Wetback-művelet (a „vizeshátú”-ként fordítható wetback a Rio Grande folyón átúszást választó bevándorlók gúnyneve volt), amely megpróbálta ellenőrzött keretek közé szorítani a mexikói munkaerő beáramlását.
Emellett azonban az akció egyben a politikai vezetők kísérlete volt arra, hogy kielégítsék az amerikai közvélemény bevándorlóellenes érzelmeit. A határrendészet akciócsoportjainak a médiában jól tálalt rajtaütései farmokon, éttermeken és mexikói közösségi házakon mind a kormányzat erőfitogtatásának része volt, amelyekhez militáns retorika társult, olyan frázisokkal, mint a „totális háború” az illegális bevándorlás ellen. Számos bevándorló jutott a deportálás sorsára is.
Bevándorlók nemzete?
Mindezek az események az Egyesült Államok történetének egy sokkal mélyebben húzódó alapkérdéséhez tartoznak: valóban a bevándorlók nemzetének tekinthető az Egyesült Államok népe? Hernández szerintem nem, ez ugyanis egy káros, sértő mítosz, amely kimondatlanul is tagadja az Egyesült Államok benépesülésének három alapvető fontosságú – és faji töltetű – jelenségét, nevezetesen az eltávolítást, a rabszolgaságot és a deportálást.
Sokkal többre vezet, ha az Egyesült Államokra telepesek nemzeteként gondolunk. Olyan telepesekére, akiknek közös célja az őslakos népesség helyének elfoglalása, majd kizárólagosan fehér, illetve fehérek dominálta közösségek létrehozása volt. A rabszolgaság, egész népcsoportok rezervátumba kényszerítése, a tömeges deportálás, az angolon kívüli nyelveket háttérbe szorítani kívánó törvények, a bevándorlás különféle korlátozásai, vagy éppen most a falépítés, mind-mind a telepesállam fegyvertárának részei.
A bevándorlók nemzetének víziója – a kép, hogy a szegények és üldözöttek leszállnak a hajókról a New York-i Ellis Islanden, majd boldogan elvegyülnek a nagy olvasztótégelyben – egyedül arra szolgál, hogy tagadja az Egyesült Államok benépesülésének valódi, teljes történetét.
Sokakat kizártak a mítoszból
E mítosznak nem része az, hogy milyen virágzó társadalmakat hoztak létre az őslakos népek, ahogy az sem, közösségeik milyen fontos szerepet játszottak azokon a területeken, amelyek ma az Egyesült Államok részei. Fontos ezt megemlíteni, hiszen például a Trump diktálta falépítési terv egyik legjelentősebb akadályát a tohono o’odham nép jelenti (az őslakos törzs dél-arizonai rezervátumának területén húzódik a határ egy szakasza, és a tohonók egyelőre nem akarnak hozzájárulni ahhoz, hogy itt bármi épüljön).
A bevándorlók népének mítosza jelentéktelené teszi a rabszolgaság történelmi szerepét is. Azét a rabszolgaságét, amely az afroamerikai népesség túlnyomó többségét létrehozta. A fekete amerikaiak nem bevándorlóként érkeztek, és azóta – az ültetvényektől a börtönökig – harcolnak azért, hogy rákényszerítsék Amerikát annak az ígéretének betartására, hogy a demokrácia és az egyenlőség földje lesz mindenki számára.
A mexikói határral kapcsolatos viták arra is rávilágítottak, milyen mélyen él az a hit sok amerikaiban, hogy a latinx (ezt a nem-semleges kifejezést használják Amerikában a közép- és dél-amerikai származású emberekre) bevándorlók nem asszimilálódnak. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ezek a közösségek annyira asszimilálódnak, amennyire ezt a telepesállam által megszabott keretek hagyják. Ezek az emberek mindig is kényes helyzetben voltak: miközben tudták, milyen fontos a munkájuk az amerikai gazdaságnak, állandóan félniük kellett az amerikai politikában és közhangulatban újra és újra erőre kapó bevándorlásellenes hangulattól.
Kiemelt kép: Sandy Huffaker/Corbis/ Getty Images
