Tudomány bbc history

A II. világháború 1919-ben kezdődött?

Egy évszázada kezdődött meg az első világháborút lezáró békeszerződések aláírása a Németországgal kötött versailles-i békével. A szerződés sokak szerint elkerülhetetlenné tett egy második világméretű konfliktust. A Cambridge-i Egyetem professzora, David Reynolds a BBC History júniusi számában válaszolja meg a kérdést, hogy valóban így volt-e.
Korábban a témában:

Két reszkető német küldött gyalogolt végig a versailles-i kastély tükörtermén, hogy aláírja a történelem egyik legismertebb, sőt egyik leghírhedtebb okmányát. „Vérfagyasztó a csend. Mereven igyekeznek nem belenézni a kétezer figyelő szempár egyikébe sem… Hullasápadtak” – írta a naplójába Harold Nicholson brit diplomata.

A párizsi békekonferencia 1919. január 28-án kezdődött XIV. Lajos fényűző palotájában, a végeredménye pedig nem kevesebb mint öt békeszerződés volt – a központi hatalmak minden tagjára jutott egy, sőt a Monarchiára kettő is, hiszen Ausztria és Magyarország külön szerződést kapott. A legnagyobb jelentőségű ezek közül mégis az elsőként, 1919. június 28-án aláírt, a győztesek és Németország között köttetett versailles-i békeszerződés volt.

Bosszú bosszú hátán

Franciaország számára édes volt a bosszú. „Une belle journée” – „gyönyörű nap”, mondta könnyes szemmel Georges Clemenceau miniszterelnök. „Azért vagyunk itt, hogy megkössük a béke szerződését”, deklarálta az egybegyűlteknek. A franciák mind az időpontot, mind a helyszínt gondosan választották meg. A konferencia első napja, január 18-a annak az évfordulójára esett, amikor I. Vilmost 1871-ben a versailles-i kastély tükörtermében kiáltották ki az új Német Császárság uralkodójának.

Persze ez is tudatos döntés volt Bismarck részéről, aki a porosz–francia háborúban elszenvedett vereség sóját jó mélyen akarta beledörgölni a franciák sebeibe. Így aztán az első világháborús győzelem után a franciák igyekeztek kamatostul visszaadni a kölcsönt, és úgy szervezték, hogy a Német Császárság megszűnésének szimbolikus aktusa ugyanott történjen, ahol megszületett.

Még meg sem száradt a tinta az aláírásokon, a szerződés megszületésében közreműködők és a partvonalról figyelők máris vitatni kezdték Clemenceau értékelését. Versailles valóban a béke szerződése volt? Vagy inkább előkészítette a terepet egy újabb nagy háborúra? A párizsi tárgyalások győztes hatalmait lehet-e „béketeremtőknek” nevezni – vagy inkább „háborúteremtők” voltak?

Az első okozta a másodikat?

A neves brit történész, A. J. P. Taylor A második világháború okai című munkájában (az 1961-ben megjelent könyv magyarul 1999-ben látott napvilágot a Scolar Press kiadásában) az olvasható, hogy „a versailles-i szerződésnek a kezdetektől nem volt morális megalapozottsága”, majd Taylor azt is kijelentette, „az első háború megmagyarázza a másodikat, sőt egyenesen okozója volt annak, már amennyire egyik esemény okoz egy másikat”.

Hasonló véleményen volt George Kennan amerikai diplomata és történész is, aki kertelés nélkül azt állította, hogy a második világháború oka „a nagyon buta és megalázó, a megbüntetés szándékával Németországra kényszerített béke” volt. Ha a mélyére akarunk ásni annak az állításnak, hogy a béke megalkotói – szándékosan vagy sem – hintették el a második világháború magvait, akkor először is emlékeztetnünk kell magunkat arra a tényre, hogy Németország sorsa közel sem az egyetlen dolog volt, amelyről határozniuk kellett.

Európa egész térképét cafatokra tépte a háború és a forradalmak, négy olyan nagy múltú dinasztiát – a Romanovokat, a Habsburgokat, a Hohenzollerneket és az oszmánok uralkodóházát – is elsöpörve a történelem színpadáról, amelyek évszázadokig uralták a kontinens középső és keleti részeit.

A romok közül kiemelkedve nacionalista politikusok és seregeik már a háború utolsó napjaiban elkezdtek olyan új államokat létrehozni, mint Csehszlovákia, vagy feltámasztani olyan régi országokat, mint például Lengyelország. Így aztán a párizsi békekonferencia nem láthatott tiszta lappal munkához, először is valamiféle rendet kellett vágnia a kialakult káoszban, miközben a három győztes nagyhatalom is különböző célokat és érdekeket igyekezett érvényesíteni a béke megalkotásakor.

Húszéves fegyverszünet

A kompromisszumok azonban nem csupán a győztes hatalmak közötti vélemény- és érdekkülönbségek eredményei voltak. Arra a tényre is felhívhatják a figyelmünket, hogy a győztesek nem voltak olyan erősek, mint amilyennek tűntek. Ha már itt tartunk, akármiben is reménykedtek a franciák, 1919 nem volt igazi reváns 1871-ért.

Annak a bizonyos megaláztatásnak a megfelelője az lett volna, ha Németország szívében, például Nagy Frigyes potsdami Sanssouci kastélyában kényszerítették volna a béke aláírására a németeket.

Ez azonban nem volt lehetséges, hiszen Németország területére nem léptek ellenséges csapatok, nem foglalták el, és az ország nem állt megszállás alatt a háború végén. A fegyverszünet ennél fogva felfoghatatlan fordulatként érte németek millióit. Ők aztán könnyű prédát szolgáltattak az olyan jobboldali demagógoknak, mint például Hitler, akik a vereséget egy hátulról jött áruló „tőrdöfés” számlájára írták, amelyet a pacifisták, a bolsevikok és mindenekfelett természetesen a zsidók követtek el.

Számukra 1918 nem vereség volt, hanem győzelem, amelytől megfosztották az országot, és amelyet ezért „ki kell javítani” – ezért fogalmazhatta meg Foch marsall borúlátó jóslatát, miszerint Versailles nem béke lesz, hanem csak egy húszéves fegyverszünet.

Rosszindulatú jóvátétel?

Valóban a jóvátétel volt az, ami a teljes elkeseredettségbe kergette a németeket, és megtörte gazdaságukat? A versailles-i békeszerződés nem tartalmazott pontos számokat, csupán lefektette az elvet, miszerint Németország és szövetségesei felelősek a háború okozta károkért (231-es cikkely), miközben a 232-es cikkelyben azt is elismerte, hogy nincsenek ahhoz elegendő forrásaik, hogy „teljes jóvátételt” nyújtsanak.

Egy az antant által felállított bizottság 1921-ben 132 milliárd aranymárkában, azaz nagyjából 33 milliárd dollárban, illetve ennek kamataiban állapította meg a németek fizetési kötelezettségét. Ez a félelmetes összeg azonban inkább csak azért szerepelt a számla végén, hogy megnyugtassa a francia és brit keményvonalasokat. A gyakorlatban a győztesek mintegy 50 milliárd márkát terveztek „beszedni” Németországtól 36 év leforgása alatt – persze ez sem volt éppen kis összeg.

Ha azonban történelmi kontextusban nézzük, a jóvátételi számla benyújtása egy újabb fordulója volt Franciaország és Németország évszázados adok-kapok harcának. Amikor a francia döntéshozók az 1919-es jóvátétel kérdésével foglalkoztak, élénken felidéződött bennük a porosz–francia háborút lezáró 1871-es frankfurti békeszerződés, amelyben Bismarck az elvesztett területek mellett még 5 milliárd aranyfrank hadisarc megfizetésére is kötelezte Franciaországot.

 

A kancellár hivatkozási alapja pedig az 1807-es tilsiti békeszerződés volt, amelyben Napóleon nem volt túlságosan gáláns a legyőzött Poroszországgal, amikor területének megcsonkítása mellett 100 millió frank hadisarcot is kirótt rá. 1921-ben, a londoni fizetési ütemtervben úgy határozták meg, hogy Németország évente legfeljebb nemzeti összterméke 8 százalékának megfizetésére kötelezhető – ez pedig éppenséggel kevesebb annál a 9-16 százaléknál, amelyet 1871 után Franciaország fizetett. A legtöbb közgazdász és történész egyetért tehát abban, hogy a jóvátételi számla nem rótt teljesíthetetlen terhet Németországra.

Ha a németek is akarnák

Az igazi probléma nem is közgazdasági, hanem politikai volt. A németek nem fogadták el a vereséget, és nem állt szándékukban fizetni. A franciák számára viszont a jóvátétel kicsikarása vált a csatatéren 1918-ban elmaradt döntő győzelem valamiféle pótléka.

Összességében tehát a jóvátétel feletti huzakodás „a háború folytatása volt más eszközökkel”, ahogy egy német politikus megfogalmazta.

Egymást követő weimari kormányok mindent megtettek annak érdekében, hogy ne fizessék ki a jóvátétel esedékes részleteit. Az 1920-as évek első felében a német gazdasági minisztérium komoly mennyiségben vásárolt külföldi valutát, hogy ezzel lenyomja a német márka értékét, és javítsa a német export versenyképességét. Az export robbanásszerű növekedése – ahogy egy német gazdasági tanácsadó fogalmazott – „tönkre tenné a kereskedelmet Angliával és Amerikával, így maguk a hitelezők kérnének minket arra, hogy változtassunk” az 1921-ben meghatározott fizetési ütemezésen.

„Minden politikai lépésünk legfőbb célja a londoni ultimátum szétrombolása kell legyen” – jelentette ki 1922-ben Joseph

A békeszerződés aláírása. Forrás: Wikipedia

Wirth német kancellár. Ő azokat a lépéseket – például az ingatlanadó bevezetését – is ellenezte, amelyek a költségvetés egyensúlyba hozását szolgálták volna, arra figyelmeztetve, hogy ez megmutatná, az ország pénzügyi helyzete nem kilátástalan, és elő lehetne teremteni a jóvátétel fizetéséhez szükséges összeget, ha a németek is akarnák.

Infláció és országos ellenállás

A költségvetésen tátongó lyuk betöméséhez viszont pénzt kellett nyomtatni, ami aztán felpörgette az inflációt, de ahogy a német elit túlnyomó részének véleményét 1922-ben megfogalmazó Hugo Stinnes, a jelentős politikai befolyással is rendelkező iparmágnás mondta: „infláció vagy forradalom, ezek voltak a választási lehetőségeink”. A kérdés szerinte egyszerű volt: „a pénzed vagy az életed”. Az infláció azonban mégiscsak egyfajta forradalomhoz vezetett. 1922 őszétől az árak meredeken emelkedni kezdtek, a folyamat vége pedig egy olyan léptékű hiperinfláció volt, amely mellett eltörpült a többi európai ország inflációs rátája.

Németország nem fizette meg a jóvátétel esedékes részletét, így januárban a franciák és a belgák – maradva a „háború más eszközökkel” logikájánál – katonai erővel szállták meg a Ruhr-vidéket, Németország iparának szívét, hogy erőszakkal vegyék el, ami jár nekik. A spontán kialakuló helyi tiltakozásokból hamar egy átfogó, passzív ellenállást hirdető mozgalom alakult ki, ami a német kormány támogatásával országos méretűvé duzzadt.

Mire 1923 augusztusában az új, Gustav Stresemann vezette koalíciós kormány véget vetett a passzív ellenállásnak, a német valuta gyakorlatilag megsemmisült, a Ruhr-vidék pedig az éhínség szélére sodródott. 1914 januárjában 4,2 márkáért lehetett egy amerikai dollárt venni, egy évtizeddel később az árfolyam (papíron, hiszen senki nem adott volna el dollárt márkáért) 4,2 billió volt. 1923-ban a dolgozók napi bérüket kosarakban vagy talicskákban kimérve kapták meg, és rögtön rohantak is számlákat fizetni vagy a piacra, mert a pénz értéke óráról órára csökkent.

Az országot a teljes összeomlástól a londoni és New York-i bankárok beavatkozása mentette meg. 1924-ben ők teremtették elő az új német pénz (a háborús időkben papírmárkára cserélt aranymárka utódja a birodalmi márka, azaz a Reichsmark lett) bevezetéséhez szükséges forrásokat, illetve a jóvátétel fizetési ütemezését is segítettek átalakítani úgy, hogy az kevesebb terhet rójon a német költségvetésre; mindennek fedezeteként pedig egy nemzetközi kölcsön szolgált.

Összeomlás

A Ruhr-vidék kiürítését és a német nemzeti bank újjászervezését is magában foglaló intézkedéscsomag a Dawes-terv nevet kapta, és ez nemcsak a csomagot kidolgozó bizottság elnöki tisztét betöltő chicagói bankárnak, későbbi amerikai alelnöknek, Charles G. Dawes-nak szólt, hanem a források biztosításában játszott amerikai vezető szerepnek is.

A megegyezés értelmében a németek kiebrudalhatták a franciákat a Ruhr-vidékről, a franciák viszont újra számolhattak a jóvátétel beérkező törlesztőrészleteivel.

Az 1920-as évek második felében az amerikai befektetők mélyen beágyazódtak a német gazdaságba. A Dawes-hitel – fedezetének nagy részét egy 400 bankot és 800 kötvényértékesítőt magába foglaló amerikai szindikátus által kibocsátott kötvény adta – következtében amerikai befektetések ömlöttek be Németországba, nyomukban brit és más tőkepénzekkel. 1924 és 1930 között Németország közel háromszor annyi pénzt vett fel hitelként, mint amennyit kifizetett jóvátételként.

A német delegáció Versailles-ban. Forrás: Bundesarchiv/Wikipedia

Ahogy azonban a devalváció hiperinflációban torkollt, a hitelektől való függőség is katasztrofális következményekkel járt, amikor 1929-ben összeomlott a New York-i tőzsde, pont akkor mérve súlyos csapást a nemzetközi bankrendszerre, amikor a német gazdaság egyébként is recesszióba süllyedt.

Hitler és a válság

Az ipari termelés 1932-ben alig érte el az 1929-es szint 60 százalékát, a munkaképes lakosság egyharmada pedig munka nélkül volt. Az állásban maradtak közül is több milliónak csökkentették a fizetését, a német bankrendszer pedig széthullott. Az Európában a legsúlyosabbnak bizonyuló német gazdasági válság nyomán egy évtizednél is kevesebb idő alatt másodszor is rémálommá vált a napi betevő előteremtése németek milliói számára.

Nem csoda tehát, hogy sokuk örömmel szegődött el egy megváltást ígérő nacionalista népvezér mozgalmába. Az 1930 szeptemberi választásokon a náci párt 18 százalékos eredményével egyik napról a másikra a második legnagyobb országos politikai erővé vált.

„Teszek róla, hogy az árak stabilak maradjanak” – jelentette be Adolf Hitler. „Kétségtelen tény – fogalmaz Jürgen von Kruedener történész – hogy Hitler felemelkedése elképzelhetetlen lett volna a gazdasági válság rettenetes hatásai nélkül.”

Okok és okozatok

A békeszerződés megalkotói számos hibát vétettek, ám a második világháború okozását nem írhatjuk a számlájukra. A versailles-i békeszerződés egy kompromisszumok szülte irat volt, és mint ilyen, két szék között a pad alá került: az új nemzetközi rend ellenségévé tette Németországot anélkül, hogy hatékonyan korlátozta volna újbóli megerősödését. A szerződés ráadásul nagyban függött az európai ügyekben történő amerikai szerepvállalástól, amely viszont 1919-től nagyon visszaesett – olyannyira, hogy az Egyesült Államok nem is ratifikálta az okmányt, nem lépett be a Népszövetségbe, és kihátrált Franciaország biztonságának szavatolásából is, ami pedig oly nagy hangsúlyt kapott a párizsi tárgyalásokon.

A problémák igazi gyökere az volt, hogy Németország nem szenvedett döntő vereséget a csatatéren. Katonáit fegyverrel a kézben, francia és belga földön érte a fegyverszünet, ezért rengeteg német volt fogékony arra a gondolatra, hogy a győzelmet valójában a hátország árulói vették el tőlük. A jóvátételt olyan mélyen gyűlölték, hogy weimari kormányok egész sora volt hajlandó inkább feláldozni az ország pénzügyi stabilitását, csak nehogy fizetniük kelljen.

Amikor pedig Hitler feltűnt a színen, a versailles-i „diktátum” eltörlésének esélye németek millióit tette vakká a náci rezsim valódi természetére.

Nem meglepő tehát, hogy amikor az első világháborús szövetségesek a következő világháborút vívták, ragaszkodtak Németország „feltétel nélküli megadásához”, megszállták az egész országot, a békeszerződést előkészítő konferenciát pedig Potsdamban tartották meg. Nem akartak még egy versailles-i békét.

A cikk eredeti változata a BBC History magazin 2019. júniusi számában olvasható.

Kiemelt kép: a „négy nagy” Versailles-ban, balról jobbra: David Lloyd George, Vittorio Orlando, Georges Clemenceau, Woodrow Wilson. Forrás: Wikipedia

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.