Komoly fejlesztés zajlik a III. kerületben, hatalmas „barnazónás” terület kel életre, válik modern lakóövezetté.
A GoogleMaps alábbi képén még áll a gyár, nagyjából a rakpart, a Bogdáni út, a Folyamőr és a Sorompó utca által közrefogott tömbről van szó. A beruházás részeként az Aquincum Múzeum (http://www.aquincum.hu/) munkatársai hónapok óta végzik a régészeti feltárást, ami két okból bír komoly hírértékkel a tudomány és a múlt iránt érdeklődő laikus számára.
Egyrészt mert fővárosunk régebb óta zsúfoltan beépített részein ritka lehetőség, amikor a szakemberek ilyen méretű, egybefüggő területet – jelenleg ötezer négyzetméter van tervben – tárhatnak fel. Másrészt pedig a múzeum a lelőhely védelme érdekében mindeddig nem nyilatkozott a munka részleteiről. Az ásatások most jutottak abba a fázisba, hogy Havas Zoltán régész, főmuzeológus, az Aquincum Múzeum főosztályvezetője megosztja velünk eddigi eredményeiket.
Kelták éltek a Duna partján
Többkorszakos lelőhelyről van szó az őskor több időszakától egész az Árpád-korig , ami „években” kifejezve a Kr.e. III. évezred közepétől a Kr.u. XI. századig nyúlik. A terület a korai bronzkor, középső és későbronzkor, valamint a korai, és késő vaskor idején is lakott volt. A Kr.e. II-I. században itt élő kelták után a rómaiak vették használatba a területet, majd az avarok, és végül az Árpád-kor idején is település volt itt újra és újra, immáron négy és félezer éve. Nincs ezen mit csodálkozni.
A Dunához közeli, mai fogalmaink szerint magas ártéri terület kiváló helyszín a megtelepedésre, az itt élő emberek szimbiózisban éltek a folyóval, ami élelmet, olykor védelmet és egyben közlekedési, szállítási lehetőséget is biztosított. Fővárosunk Budai oldalán végig ilyen kedvezőek a terepadottságok, a Duna mentén az őskor több időszakában összefüggő településláncolatot találunk
– mondja a 24.hu-nak Havas Zoltán.
Régészetileg minden nyom, lelet fontos, ami újabb darabot tesz hozzá múltunk kirakósához, ám a laikus fantáziáját az óbudai ásatás Kr.e. II-I. századból való kelta emlékei fogják meg először. Igen, kelták, akiket legtöbben a brit szigetek misztikummal övezett őslakosaiként ismerünk.
Keltának az egykor Közép- és Nyugat-Európában élt, indoeurópai nyelvet beszélő ókori népcsoportot nevezzük. Kultúrájuk és életmódjuk mindenhol hasonló volt, mégsem tekinthetjük őket homogén etnikumnak, számos törzsük eltérő nyelvet beszélt. A kelták őshazájának a Rajna és a Felső-Duna vidékét tekinthetjük, innen árasztották el egész Európát a Brit-szigetektől az Ibériai-félszigeten át egészen Kis-Ázsiáig.
A Kárpát-medencébe a Kr.e. IV. század folyamán jutottak el, keveredtek az itt élő népekkel, egyes törzseik a római uralom alatt is fennmaradtak, megőrizték önkormányzatukat és kultúrájukat.
Temető és épületek a két város között
Jóval beszédesebb a Római Birodalom kora és bevalljuk, kívülállóként ezt tartjuk a feltárás legizgalmasabb „rétegének”. Közismert, hogy miután Augustus császár Kr.e. 9-re meghódította a későbbi provinciát, a Duna biztosította a birodalom határát, az úgynevezett limest. Ennek egyik megerősített pontja, és egyben Alsó-Pannonia fővárosa is volt Aquincum, a mostani ásatás pedig fontos új információkkal szolgálhat az ókori városról is.
Eddig is ismert volt, hogy Aquincum valójában két különálló településrészből állt. A mai Flórián teret és környékét foglalta el a 6000 legionárius állandó táborául szolgáló legiotábor, ezt övezte az úgynevezett katonaváros, amely spontán módon jött létre a katonasághoz kötődő személyek szálláshelyéből, de utóbb városias képet öltött, és hivatalos városi rangot is kapott.
Pár kilométerrel északra, a ma is Aquincumként ismert városrészben, többek között a múzeum területén feküdt a polgárváros, mely hivatalos alapításától városnak számított, és városfalakkal is rendelkezett. E városrész lakói közvetettebb módon, de szintén kapcsolódtak a katonasághoz, iparosként, kereskedőként, vagy egykor katonaként szolgáló földbirtokosként.
Az egykori szeszgyár területe a két városrész közé esik, de a katonaváros északi peremének egy részletét is magába foglalja
– emeli ki a szakember.
Kizárhatták a tüzet, és valakit megöltek
Az ilyen átmeneti zónák, külvárosok rendeltetése, használata általánosságban jól ismert a régészek számára, de sokszínűségük, változatosságuk miatt mindig rejtegetnek meglepetéseket is. Bár a konkrét ásatási területen ennek nyomai egyelőre nem láthatóak, érdemes tudni, hogy a különféle, jelentősebb hely- és nyersanyagigénnyel rendelkező, valamint a város egészére veszélyes ipari tevékenységek ehhez hasonló területeken folytak.
Például a mészégetők, téglaégetők, fazekasok, fém- vagy üvegművesek munkája jelentős tűzveszélyt hordozott. Valahol nagyon életszerű és logikus, félmondatos példaként álljon itt a Tabánt 1810-ben porig égető tűzvész, amit egy iparoslegény pillanatnyi figyelmetlensége okozott.
A temető „felbukkanása” szintén nem meglepő a város határában, a kivezető utak mentén, de mindenképp szerencse. Eddig több mint negyven, a késő római korra – a IV., korai V. századra – datálható sírt tártak fel, ezek összefoglaló értékelése is korai még. A régész szerint első látásra is feltűnő viszont, hogy a korszak átlagához képest is kevés, illetve szegényes a melléklet, és ez nem a sírok egykori fosztogatásának köszönhető. Inkább azt lehet mondani, hogy nem túl tehetős emberekről lehet szó.
Több indoka is lehet ennek, az egyik például, hogy ez a temető széle, a várostól legtávolabbi fele, ahol a szegényebbek is sírhelyhez tudtak jutni. A régészek által feltárt, és elszállított csontvázak közt találni olyat is, amelynek koponyáján nagyon erős fizikai behatás nyomai látszanak már a feltárás során is.
Utóbbi sem áll távol a valóságtól, ebben az időben Róma hatalma igencsak megrendült a peremvidékeken, a közigazgatás és a katonaság gyengülése egyre bátrabb támadásokra sarkallta a külső „barbár” népeket.
Ahogy a feltárás előrehalad, nem csak az egykori települések, de a római sírok leletei is a múzeumba jutnak, és eredeti helyükön immár semmi sem emlékeztet az egykori területhasználatra. Így van ez a város számos szegletében, szinte nincs olyan kerület, városrész, ahol az eltelt évezredek valamelyikében ne működött volna temető, vagy nem került volna sor alkalmi temetkezésekre.
Páratlan lehetőség
Rómával sincs vége, a régészek újabb települést is feltártak, a félig földbe mélytett házak lakói az Avar Birodalom vagy a Magyar Királyság lakói lehettek. A környező ásatások, korábbi adatok, és az eddig a helyszínen előkerült leletek együttesen azt mutatják, hogy mind az avar kor, mind pedig az Árpád-kor képviselteti magát a területen, izgalmas kérdés lesz tehát az is, hogy az eddig nagyon leletszegény házakat végül melyik korszakhoz köthetjük.
Itt tartunk most, ami a kronológiát illeti, ám a feltárás még koránt sem ért véget, a fellelt információk további elemzése pedig napról napra tovább színezi a képet. Sokszor hivatkozunk a „laikusra”, de tényleg elképesztő, hogy az eddig átkutatott mintegy 2200 négyzetméteren is háromezer év tanúi bukkantak elő a földből.
Olyan emberek emlékei, akik itt éltek a mai Budapesten, mélyre szívták tüdejükbe a levegőt, elnézték a lassan hömpölygő Dunát miközben kisebb és nagyobb ügyes-bajos dolgaikon elmélkedtek. Évezredeken keresztül éppen úgy, ahogy mi.
Végszónak talán annyi, hogy tényleg ritka lehetőség, amikor régészek ekkora egybefüggő területet vizsgálhatnak át, összefüggő, értelmezhető, plasztikus képet nyerve múltunkról, egy olyan sűrűn beépített, városi környezetben, ahol többnyire csak pontszerű – vagy közműfektetések kapcsán vonalszerű – betekintési lehetőség adódik.
Kiemelt kép: Aquincum Múzeum
