A Szovjetunió gigászi területének energiaellátását nem volt egyszerű megoldani. A szovjetek éppen ezért fordultak az atomenergiához, és azonnal úgy gondolták, hogy a legprofibbak a műfajban: 1954-ben megépítették az első atomerőművet, és úgy hitték,
Szerencsére ez igaz is: úgy biztosan senki nem építi a reaktorait, mint ők, mert a szovjet mérnökök munkája finoman szólva is hanyag és veszélyes volt. A világ legsúlyosabb atomkatasztrófájának helyszíne, a csernobili erőmű is hagyott némi kívánni valót valót maga után: már 1977-ben, amikor az első reaktort beindították, érkeztek jelentések az építési szabálytalanságokról. A betonozás igencsak gyenge minőségű volt, komoly esély látszott a talajvíz szennyezésére, ráadásul a falpanelek között túl nagy eltérés volt, ami mind súlyosan veszélyeztette a reaktorok biztonságát. Mégsem ez a hanyag tervezés és kivitelezés volt az, ami a csernobili katasztrófát okozta.
Senki nem értett az atomreaktorokhoz
A négyes blokk robbanását ugyanis emberi hiba okozta. A Csernobil működését felügyelő igazgató korábban széntüzelésű erőművekkel foglalkozott, a reaktor főmérnökhelyettese, Anatolij Gyatlov tengeralattjárók atomreaktoraihoz értett, vagyis senki nem tudta, pontosan hogyan is működik egy ilyen rendszer – egyiknek az erőművekben, másiknak az atomenergiában volt csak tapasztalata. Rosszabbította a helyzetet, hogy
A teljesen más rendszerekhez szokott vezetők nem tudták, hogy az atomerőművek esetében az alacsony teljesítmény hordozza valójában a veszélyeket, hiszen a magreakció instabillá válik, ráadásul a felszabaduló xenongáz mérgezi is a reaktort. Az 1986. április 25-én éjjel egy órakor indított teszt ezért végzetes eredménnyel zárult: az üzemeltetők arról akartak meggyőződni, hogy egy esetleges meghibásodás esetén a reaktor turbinagenerátora képes-e elegendő energiával ellátni a hűtőrendszert, de mivel túlságosan lecsökkentették a teljesítményt, a katasztrófa elkerülhetetlenné vált.
Az atomreaktor egyébként sem működött a legbiztonságosabban: a rossz tervezésen túl a berendezések elavultak, a dolgozókat túlhajtották, a termelési kvóták teljesíthetetlenek voltak, a szabályokat gyakran nem tartották be. Azok a tudósok, akik tudták, hogy ez így balesetveszélyes, mélyen hallgattak, mert nem akarták elveszíteni az állásukat. A Szovjetunió munkacentrikus közegében az atomreaktor működése egy hajszálon függött – és végül ez a hajszál elszakadt.
A szovjetek mindent tagadtak
Nem ez volt azonban az első baleset Csernobilban: 1982-ben volt már egy kisebb gikszer, amit a szovjet államvezetés eltitkolt. A négyes reaktor katasztrófája után is mindent megtettek, hogy sem a Szovjetunión belül, sem azon kívül ne tudják meg, mekkora a baj. A vezetők először tagadták a balesetet, aztán nagyon lassan reagáltak, így eleinte csak találgatások kaptak szárnyra, senki nem tudta, pontosan mi történt a reaktorral. A pánikot fokozta, hogy abnormálisan magas radioaktivitást mértek azokban az országokban, amerre a robbanás után a sugárzó felhő haladt – csak akkor még senki nem tudta, hogy pontosan mi is lehet a forrása.
Az első robbanás Csernobilban nem sokkal hajnali fél kettő előtt történt, amit hamarosan legalább egy másik követett. Az ide érkező tűzoltók mindenféle védőfelszerelés nélkül kezdték el oltani a tüzet, nem kaptak tájékoztatást arról, hogy ez az életükbe is kerülhet. A robbanásban
Ugyanígy nem tájékoztatták a veszélyről azokat a rendőröket, akik a robbanás után mindenféle védőfelszerelés nélkül érkeztek, és lezárták Pripjaty városát. A lakók nagyjából 36 órán keresztül semmit nem tudtak arról, mi történt pontosan, és arról sem, hogy a radioaktivitás miatt veszélyben van az életük. Végül április 27-én, délután két órakor kezdtek evakuálni a helyszínről mintegy 115 ezer embert, akik csak a legszükségesebb dolgaikat vihették magukkal. Úgy tudták, hogy visszatérhetnek később, de a körzetet azonnal tilalmi zónának minősítették, és senki nem léphetett be többé.
Április 28-án érzékelték először svéd műszerek, hogy a Szovjetunió felől radioaktív felhő érkezett az országba. A hatóságok ekkor ismerték el először hivatalosan is, hogy valóban robbanás történt egy atomreaktorban, de azt is mondták, hogy urai a helyzetnek – ami egyáltalán nem volt igaz. Az Egyesült Államok hamarosan műholdfotókon látja, hogy mekkora pusztítást végzett a robbanás Csernobilban.
Május 6-ig kellett várni arra, hogy a szovjetek bezárják a helyi iskolákat, azt tanácsolják a lakóknak, hogy ne menjenek utcára, ha nem muszáj, és ne egyenek leveles zöldségeket.
Mihail Gorbacsov először május 14-én nyilatkozott a helyzetről, amikor azt mondta a tévében, hogy a legrosszabbon már túl vannak. Persze ez valamilyen szempontból igaz is volt, csakhogy a katasztrófa a későbbiekben is szedte az áldozatait: összesen 600 ezer ember dolgozott ugyanis azon, hogy a négyes blokkot minél jobban lezárják, és eltüntessék a katasztrófa nyomait, közülük sokan védőfelszerelés nélkül. Az úgynevezett csernobili likvidátorok még a mai napig küzdenek azért, hogy több támogatást kapjanak az ukrán államtól az orvosi költségeik fedezésére és a trauma feldolgozására.
Ugyan a csernobili halálzóna emberek számára még mindig hivatalosan lakhatatlan, azért a terület nem marad felhasználatlanul: azon túl, hogy a vadvilág kezdi visszavenni magának a környéket, az ukrán kormány napelemeket telepített a helyszínre, és várja, hogy további hasonló befektetések érkezzenek. Az első etap már készen is van, és ha még több napelemet beindítanak, a beruházás elég lehet kétezer háztartás áramellátásához is.
