Február végén tér vissza Budapestre a ZAKA nevű izraeli szervezet kutatócsapata, hogy folytassa a II. világháborúban a Dunába lőtt zsidók maradványainak felkutatását. A főként ultraortodox önkéntesekből álló szervezet célja, hogy az áldozatokat Izraelben helyezzék méltó módon örök nyugalomra.
A Mazsihisz nem támogatja a tervet, a Szombat.hu-n Balla Zsolt ortodox rabbi írt a kérdésről a zsidó vallásjog szempontjából: az elhunytak eltemetésének kötelezettsége évek múltával is fennáll. Ha sikerül a maradványokat felkutatni, azoknak zsidó sírhelyen, zsidó temetéssel kell megadni a végtisztességet – nem kötelező Izraelben, de nem is tiltott.
Nem célunk a vita bemutatása, e mindenképpen tiszteletre méltó törekvés kapcsán arra voltunk kíváncsiak, a kereszténység hogyan áll erkölcsi értelemben saját „temetetlen” halottaihoz, egyáltalán mit jelent „megszentelt földben nyugodni”? Dr. Nagypál Szabolcs római katolikus teológust, egyetemi adjunktust kérdeztük, írásbeli válaszát idézzük.
Szent föld
A temetőt általában megszentelt földnek, szent helynek is mondjuk. Ennek oka nem pusztán az, hogy az egyház ténylegesen ünnepélyesen megáldja a közösség által a temetkezés céljára kijelölt területet, hanem a valódi ok sokkal inkább a földdarabnak a rendeltetése. Vagyis az, hogy a Szentlélek templomaként tisztelt és az egész ember, a teljes ember egy lényeges részének tekintett test ideiglenesen e területen várja majd a holtaknak a föltámadását – írja Nagypál Szabolcs.
A halál egy olyan dolog, amelyet még Jézus Krisztus is olyannyira az emberi életpálya szerves részének tartott, hogy ő maga is osztozott benne, és ezáltal végérvényesen megszentelte azt.
Hacsak lehetségesnek tűnik tehát, a hívő embert a hátramaradt szerettei, illetve azon közösség, ahová tartozott, igyekeznek megszentelt földben elhelyezni. Az irgalmasság e cselekedetével adják meg neki valójában az utolsó tiszteletet, vagyis a végtisztességet. Erre utal az is, miszerint a temetőknek az alapformája a keresztény vidékeken az volt, hogy a hívőket még a holtukban is a templom köré gyűjtötték. Mégpedig azon templom köré, amely a még vagy most éppen életben lévő hívők lelkiségi életének is a középpontja.
Nagyon tág értelemben – természetesen – az egész lakott bolygónk szent föld. Szűk értelemben pedig a keresztény, egyházi temetés során (még amennyiben az nem is a keresztény temetőben, vagy a világi köztemetőnek a keresztény részében történik), az adott sírt megáldják, tehát a kérdéses földterület mindenféleképpen megszentelt földdé válik.
Erkölcsi kötelesség
Nincsen olyasfajta írott vagy íratlan szabály, hogy kivételes esetben mikor milyen határig kell elmenni, hogy a keresztény embert megszentelt földbe temessük. De nyilvánvalóan minden tőlünk telhetőt (vagy tőlünk az adott helyzetben általában elvárhatót) meg kell tennünk azért, hogy ez így legyen.
A hátramaradottaknak az erkölcsi életében viszont igenis számíthat, hogy tisztelettel bántak-e őseiknek vagy embertársaiknak a földi maradványival.
Tudunk olyan esetekről is, amikor csupán keresztényi kötelességből hívők névtelen emberekért mozdultak, pusztán azért, hogy keresztény módon eltemethessék őket. A korai évszázadokban, még kialakult államhatalom híján, vagy a külön erre szakosodott szervek megalapítása előtt a keresztények rendszeresen kijártak például a tengerhez, hogy összeszedjék a partra sodródott hajótörötteknek a tetemeit, és méltó módon eltemessék őket.
Isten előkeríti
Különösen háború idején jelenthet gondot a saját halottak illő eltemetése, de azért a civilizáltabb összecsapások során ennek kialakultak a kölcsönös megállapodáson alapuló (részben diplomáciai) szabályai.
Akiknek a maradványai soha nem kerülnek elő, azokról gyászmisében emlékezik meg a hívő közösség, esetleg évenként újra meg újra. Ha a családja vagy a közössége úgy gondolja, neki emlékhely állítható: például szobor, vagy fölirat. Isten majd előkeríti a maradványait, ha itt lesz az ideje.
Sőt, a szentek tiszteletének körébe tartozó ereklyetisztelet során pontosan erre kerül sor: a boldoggá vagy szentté avatott személy maradványait kihantolják, és a testrészeket ereklyeként tisztelik, mintegy kiemelt helyszíneken (például egy oltár talapzatában) „újratemetik”.
A föld befogadja
A római katolikus hívőknek (még akkor is, ha csak készültek megkeresztelni őket) joga a megszentelt földbe temetkezés. Más felekezetű keresztényt is el lehet temetni római katolikus szertartás szerint, ha a saját lelkésze nem érhető el; kivéve, ha egészen biztos, hogy ezt egyáltalán nem akarta volna.
De még ekkor is kivételt lehet tenni, ha a halála előtt a bűnbánatnak valamilyen jelét mutatta.
Öngyilkosság és hamvasztás
Az öngyilkosokat sokáig úgy tekintette az Egyház, hogy ők eljátszották az Istentől kapott ajándékot, az életet, Isten helyébe rakták magukat, amikor az élet és a halál fölött döntöttek. Az erkölcstan ma is minden eszközzel igyekszik eltántorítani az öngyilkosságra készülőket (és most nagyon kitágítva ideértjük az eutanázia bizonyos eseteit is), a már elkövetett öngyilkosság után azonban ma már a lelkek ápolása áll a középpontban.
Sikertelenség, vagy kísérlet esetén az Egyház a megbocsátását kínálja, és a lelki és a lelkiségi támogatás minden eszközét. Halál esetén pedig a kortárs lélektan, lélekgyógyászat és idegtudomány meglátásait követve inkább az elme vagy a testi-lelki jóllét ideiglenes vagy tartós zavarának igyekszik tulajdonítani a borzalmas tettet, és nem fut bele esetleg megalapozatlan ítélkezésbe. A búcsúzás egyházi módja ilyenkor ugyanaz lehet, mint minden más hívő esetében.
Az egyik, hogy a földközi kultúrkörben nem ez volt a szokás, és idegennek tűnt, akkori szóhasználattal „pogánynak”. A másik, hogy miután az utolsó ítéletre testben támadunk föl (vagyis, az egész ember áll ítélet előtt és alatt, nemcsak a lelke), igyekeztek e testet a maga természetes bomlási folyamatába illeszteni, és abba nem beleavatkozni.
A II. vatikáni zsinat (1962–1965) óta a hamvasztás is egy teljes mértékben engedélyezett és bevett temetkezési forma, részben mert már természetessé vált a kultúrkörünkben, részben pedig azért, mert megszűntek a megdicsőült testtel kapcsolatos aggályaink: Isten bármilyen állapotból össze tudja gyűjteni az embert az utolsó, végső ítéletre.
