A Képes Krónika tudósítása szerint az Úr 373. esztendejében egymillió hun harcos hagyta el Szittyaországot: nyugat felé vándorolva legyőzték mind az ellenálló népeket, végül a Tisza partján telepedtek le családjukkal együtt. Persze nem tetszett ez Pannónia urának, a longobard Macrinusnak és római segítséggel a hun-magyarok ellen vonult. Több összecsapásban végül a Cezumórnál a rómaiak döntő vereséget szenvedtek olyannyira, hogy lemondtak Pannóniáról, és évekig nem tudtak újra a hunok ellen hadba gyűlni.
A hun harcosok ekkor összegyűltek, és római szokás szerint királyukká választották Attilát – korábbi cikkünkben innen ígértük a folytatást. Félretéve a történettudományt, továbbra is a magyar krónikás hagyomány alapján írunk őstörténetünkről úgy, ahogy azt elődeink ránk hagyták, ahogy ők hitték és tudták. Válogatásunk önkényes, a teljesség igényére sem törekszik, csupán mesélünk.
Isten ostora
Attila (vagy Etele) Bendegúz fia volt, egyike a Szittyaországból útra kelt nép hat kapitányának, vagy vezérének, fejedelmének, ha úgy jobban tetszik. Négy vezér elesett a rómaiak elleni csatákban, és ahogy már említettük, Attilát római szokás szerint, egyetértő akarattal választották királlyá, minden hun urává. A krónikás úgy tudja, ez 401-ben történt.
Első rendelkezéseként öccsét, Budát rendelte a Tiszától a Donig minden nemzetek fejedelmévé és bírájává, majd
magát a magyarok királyának, a földkerekség rémének, Isten ostorának neveztette: Attila, Isten kegyelméből Bendegúz fia, a nagy Magor unokája, ki Engadiban nevelkedett, a hunok, médek, gótok, dánok királya, a földkerekség ijedelme, Isten ostora stb.
A király leírása annyira tökéletes a Képes Krónikában, hogy alább szó szerint idézzük.
Módfelett szerelmes természet
Attila sötétbarna bőrű, fekete, haragos szemű, hivalkodó járású, széles mellű volt, hosszú szakállt hordott, és módfelett szerelmes természetű volt. Megvetendőnek tartotta, hogy ládában őrizze a pénzét; a merészségben mértéket tartott, a harcban ravasz és körültekintő volt; úgy mondták, testében meglehetős erő lakozott. Elhatározásában nagylelkű, fegyvere fényesített, sátra, holmija tiszta volt.
A földkerekség végéről is özönlöttek hozzá a különböző nyelvű nemzetek, ezeket tőle telhetően bőkezűségével árasztotta el. Seregével tízezer kaszás szekeret járatott, mindenféle gépezeteket és szerszámokat; ezekkel rombolta a városokat, táborokat.
Arany és bársony még az istállóban is
Sátrait különböző országok módja szerint szokta elkészíttetni; az egyik oly nevezetes, oly pompás volt, hogy csodálatos módon aranylemezekből állította össze; ezt tetszés szerint szétszedhették és ismét összerakhatták. Ennek oszlopai aranyból készültek, belül üresek voltak, aranykapcsokkal ellátva, és hajlataikba drágaköveket helyeztek mesterséggel.
Amikor hadba indult, istállója telve volt mindenféle országokbeli lóval; igen szerette ezeket, de könnyen el is ajándékozta, ha valakinek ló kellett, úgyhogy olykor lovaglásra magának is alig maradt egy-kettő. Istállói patyolattal és bársonnyal ékesültek, királyi nyergei pedig arannyal és drágakövekkel voltak kirakva. Asztala teljességből aranyból készült.
Konyhaedényei szintén aranyból voltak. Csodálatos művű, színaranyból készült ágyát a táborba is magával hozatta. Ezekben és más evilági pompákban dicsőséges volt Attila, a hunok királya. Az idegen nemzetségeken kívül serege tízszer százezer fegyveresből állott, úgyhogy mihelyt egy szittya elesett, nyomban másikat állíthatott helyére.
Turul a pajzsán
Népének védőfegyverei főképpen bőrből készültek, de különféleképpen feldolgozott ércekből is. Íjat, éles kopját és derekukra kötött kardot hordtak. Attila király pajzsán címert viselt, ez koronás fejű madárhoz hasonlított. Ezt a címert a magyarok mindaddig, amíg a községek önmagukat kormányozták, Géza fejedelem, Taksony fia idejéig, a községek hadaiban mindenkor hordozták.
Kézai Simon hozzáteszi, hogy pompa dolgában Etele király minden korabeli uralkodónál dicsőségesebb volt. Megtudhatjuk azt is, hogy bár minden vágya volt várakat és városokat uralni, azokban lakni nem szeretett: nemzetével együtt a mezőn, sátrakban lakott, csak idegen népekből származó kísérete húzódott falvakba és városokba.
Egyszerű, de tiszta
Priszkosz rétor a bizánci császár, II. Theodosius követségének tagjaként 448-ban járt Attila udvarában, vagyis személyesen találkozott a királlyal. Ő pont az uralkodó szerénységét emelte ki:
Fenséges étkeket szolgáltak fel nekünk és a barbár vendégeknek ezüst tálakon, de Attila nem evett mást, csak sültet, egyszerű, fa tálcáról. Minden másban hasonlóan mértékletes volt; fakupából ivott, míg vendégei arany és ezüst serlegből. Ruházata is egyszerű volt, csupán a tisztaságát igényelte. Sem az oldalán viselt kard, sem szkíta lábbelije, sem lova kantárja nem volt díszített, eltérően más szkítákétól, akik arannyal, ékkővel vagy bármi értékessel ékesítették azokat. A földet gyapjú szőnyegek borították.
Egy évszázaddal később, az itáliai Iordanes szövegében tetten érhető a lenézés és harag, ám Attila rátermettségét, könyörületességét ő sem tagadja:
A népek megrendítésére, a földkerekség réméül jött a világra. … Dölyfösen járt, szemeit ide-oda járatta, hogy ily módon büszke testének ereje már mozgásán szembetűnjék. Noha a harcot igen kedvelte mégis megfontoltan cselekedett és a legtöbbet az eszével érte el. Az esdeklőkkel szemben könyörületesnek mutatkozott és kegyesen bánt azokkal akik neki meghódoltak. Alacsony termetű, melle széles. Nagy fejéhez képest szemei aprónak látszottak. Ritkás szakálla már őszbe vegyült, lapos orra, ocsmány arcszíne származásának bélyegét viselte magán.
Nem csoda, hogy magát Isten ostorának nevezte, az utókor szerint pedig a „földkerekség réméül jött a világra”, néhány év alatt egész Nyugat-Európát térdre kényszerítette. Még Strassburg városának is ő adott nevet, de ez már cikkünk folytatásának témája lesz.
Illusztráció: Attila a Képes Krónikában/Wikipedia
