A második világháborúban Norvégia volt az az ország, amelynek hadereje a Szovjetunió után a legtovább dacolt a területére lépő náci hadakkal. Ugyan végül két hónapnyi elkeseredett, brit segítséggel vívott harc után 1940 júniusában letette a fegyvert, az ellenállás ezután is folytatódott.
A földalatti ellenállás fegyveresei és szabotőrei rengeteg vakmerő és sikeres akciót hajtottak végre a megszállók ellen, ám a lakosság jóval szélesebb rétegei is tettek arról, hogy a nácik és a velük kollaborálók ne érezzék túlságosan jól magukat az országban.
Csak a humor segít
Pedig a németek mindent megtettek, hogy megszilárdítsák helyzetüket Norvégiában, Quisling személyében találtak egy megfelelőnek látszó kollaboráns vezetőt, a közös árja mivoltot hangsúlyozó propagandával árasztották el a lakosságot, a nyílt ellenállást pedig kíméletlen brutalitással torolták meg. A norvégok többsége azonban nem adta be a derekát.
Nem újdonság, hogy a humor az egyik legjobb – és néha egyetlen – eszköze az elnyomottaknak a hatalommal való szembeszállásra. A témáról könyvet is megjelentető norvég kutató, Kathleen Stokker rengeteg korabeli naplót, feljegyzést átolvasva jutott arra a következtetésre, hogy a náci megszállást átélő honfitársai szinte sportot űztek a nácikat és a kollaboránsokat gúnyoló viccek, anekdoták terjesztéséből.
Egy német megkérdez egy kisfiút:
– Nem láttál egy majmokkal teli autót elmenni itt?
– Miért, mi a baj, le tetszett esni róla?
– így szólt az egyik vicc.
Kedvelt célpont volt Quisling is:
A vezér egy elmegyógyintézetbe látogat. Megelégedve látja, hogy az emberek katonás sorban, karlendítéssel és hangos »Heil og sæl!« [a Sieg Heil! norvég változata] köszöntik. Kivéve a sor végén álló férfit. – Te miért nem tisztelegsz? – kérdi. – Ja, én nem vagyok őrült, én csak egy őr vagyok itt.
Egy másik vicc arról szólt, hogy a Quisling képmásával ellátott új bélyegek bevezetését el kellett halasztani, mert senki nem tudta, melyik oldalára kéne köpni.
A jégfal jelenség
Persze az ilyen viccek meséléséért vagy a rajtuk való nevetésért akár komoly bajba is lehetett kerülni, de olyan elterjedtek voltak, hogy egy-egy példastatuáláson kívül a hatóságok sem tudtak velük mit kezdeni. Persze a lehetséges büntetést sem mulasztották el kifigurázni a norvégok.
Amikor 1941-ben bevezettek a statáriumot Oslóban, falragaszok fenyegették a lakosságot, hogy agyonlövés jár ezért, agyonlövés jár azért, agyonlövés jár amazért – valaki pedig odaírta a végére, hogy „agyonlövés jár, ha még nem voltál agyonlőve!”. A suttogva terjesztett, eldugott naplókba leírt viccek is hozzájárultak ahhoz, hogy a norvég társadalom széles köreinek tagjai között egyfajta cinkos, összekacsintós egységfront alakult ki a megszállók ellen.
Annyira zavarta a megszállókat, hogy még a közlekedési szabályzatba is beleíratták, hogy szabad ülések esetén tilos állva utazni – ám betartatni ezt is nehéz feladat lett volna.
Isten verje Hitlert
Az ellenállás egy sajátos, véletlen hibaként beállítható változatát űzték a bátrabb lapszerkesztők. Egy újságcikk például ahelyett, hogy arról tudósította volna olvasóit, a németek fölénye mind az emberek, mind az ágyúk (menn og kanoner) területén megmutatkozik, menn og kaninert (emberek és nyulak) írt.
Az utca népe a háború előrehaladtával, az első német kudarcok után már a hadi helyzeten is előszeretettel viccelődött: Egy német elmegy megnézni a viking hajókat, de nincs túlzottan elragadtatva. – Lehet, hogy magát nem nyűgözik le annyira – mondja neki az őr –, de a norvégoknak még ezekkel is csak sikerült eljutniuk Angliába.
Felrázta az embereket
A nélkülözéseket is fel lehetett fogni humorosan. Amikor egy moziban egy német propagandafilmen egy norvég kikötőben sajtot és más finomságokat kipakoló német hajót mutattak, valaki elkiabálta magát a sötétben: „Hé, véletlenül fordítva fűzték be a filmet!”
Stokker szerint a viccelődés nem csak a gőz levezetésére, a helyzet elviselhetőbbé tételére volt jó. A fegyverletétel után a norvégok többsége apátiába zuhant, a náci eszmék pedig sokak számára tűntek vonzónak. A terjedni kezdő viccek egyrészt felrázták az embereket, társadalmi helyzetre, nemre és korra tekintet nélkül közösséget teremtettek, miközben elszigetelték azokat, akik előtt nem volt szabad elmondani őket.
A viccek még arra is jók voltak, hogy az emberek viszonylag kockázatmentesen letesztelhessék a másik nézeteit, így segítették a hasonló nézeteket vallók egymásra találását, miközben az állandó félelem és a nélkülözések elviselését is enyhítették.
Nem tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy itt lejegyezzük: a skandináv hadjárat idején Hacsek és Sajó egy budapesti színpadon a következő párbeszédet folytatta le: – Hallotta, hogy a németek már Koppenhágában vannak? – Persze Sajókám, bárcsak már Oslóban lennének…
Illusztráció: német katonák Oslóban/Bundesarchiv
