Épp e napokban fejeződik be a NATO a hidegháború óta tartott legnagyobb szabású hadgyakorlata Norvégiában. Az erődemonstráció az elemzők szerint egyértelműen válasznak tekinthető Oroszország fenyegető fellépésére, amelyet egy szeptemberben, az orosz források szerint 300 ezer katona részvételével zajlott hadgyakorlat is hangsúlyozott.
E légkörben talán különösen érdemes felidézni, hogyan is vezetett 1983-ban az akkori két szuperhatalom között az éleződő feszültség, néhány félreértés és egy nagyszabású hadgyakorlat kis híján az egész emberiség létét veszélyeztető összecsapáshoz.
Mindkét fél felelőssége
Az azóta eltelt 35 év alatt sem változott a mérlegelés: 1983 novemberének elején – 21 évvel a kubai rakétaválság után ismét – mai fejjel szinte felfoghatatlanul közel volt a világ egy nukleáris világháborúhoz. Megszámlálhatatlan elemzés és cikk jelent meg azóta, hogy egy hadgyakorlat miként állíthatott elő ilyen kritikus állapotot, és a közelmúltban nyilvánosságra hozott amerikai nemzetbiztonsági dokumentumok egyértelműsítik mindkét szembenálló fél felelősségét.
Nézzük az eseménytörténetet. 1983. november 2-án megkezdődött a NATO Able Archer ’83-nak nevezett, tíznaposra tervezett hadgyakorlata. Az egész Nyugat-Európát átfogó, 40 ezer katonával végrehajtott hadgyakorlat központja a belgiumi Mons-tól északra található NATO-főhadiszállás volt.
Több új, korábban nem gyakorolt elemet is tartalmazott. A Szovjetunióban úgy gondolták, hogy a hadgyakorlat csupán álca, valójában az első atomcsapást készítik elő – válaszlépésként készültséget rendeltek el nukleáris haderőiknél, valamint az NDK-ban és Lengyelországban állomásozó légi egységeiknél. A robbanás határáig élesedett feszültség, a másik fél nukleáris csapásával számoló bizonytalanság november 11-ig, a hadgyakorlat végéig fenyegette a békét.
Összemosódott propaganda és valóság
A válsághelyzetet okozó kölcsönös gyanakvás légkörét alaposan indokolják az előzmények. A hetvenes évek végére – s különösen a Szovjetunió 1979 karácsonyán megindított afganisztáni inváziója után – a hidegháború utáni kor mélypontjára hűlt a szovjet–amerikai viszony. Ebben szubjektív és objektív okok és ráadásul véletlen technikai zavarok egyaránt közrejátszottak. E három feszültségforrás-típus együttesen olyan spirált indított el, amelyben egyre nehezebb volt szétválasztani, mi a hidegháborús propagandatoposz s a tényleges titkosszolgálati és védelmi helyzetelemzés.
A Szovjetunióban Brezsnyev pártfőtitkár és Jurij Andropov, a KGB vezetője meg volt győződve az Egyesült Államok háborús szándékairól, s az elnöksége vége felé egyre élesebben nyilatkozó Carter elnök, majd az 1981-ben a Fehér Házba költöző Reagan valóban konfrontatív felfogásnak adott hangot.
A szavaknál is nyomatékosabbak voltak a tettek, nevezetesen az amerikai közepes hatótávolságú nukleáris csapásmérő rendszerek európai telepítése. Mivel az amerikai Pershing II-es rakéták Nyugat-Európából jóval rövidebb idő alatt elérték volna a moszkvai vezetési központokat, mint az amerikai területről indított interkontinentális rakéták, Moszkva ezt a stratégiát az első csapás előkészítéseként ítélte meg, s úgy értelmezte, hogy figyelmeztetési idő hiányában már nem rendelhető el az ellencsapás, azaz felborul a kölcsönös elrettentés több évtizeden át kitartó rendszere.
Ebből az értékelésből született meg az elhatározás arra, hogy beindítják a Szovjetunió történetének legnagyobb hírszerzési műveletét, a RJAN (atomrakéta-támadás) elnevezésű hadműveletet, amelynek fő célja az amerikai támadási előkészületek felderítése volt. A külföldön állomásozó ügynökök többek között megfigyelés alatt tartották azokat a kulcsszemélyeket, akik egy atomtámadás beindítását tudnák elrendelni; azokat a katonákat és azt a műszaki személyzetet, akik a támadás végrehajtásában vennének részt; valamint azokat a létesítményeket, ahonnan a támadás indulna.
A hírszerzési hadműveletet természetesen katonai mozgások is kísérték, jelentősen növelték a Varsói Szerződés tagállamainak területére előrevont és reagálni képes nukleáris erők mennyiségét és minőségét. Ebben az időszakban kerültek például nagy hatótávolságú Szu–24-es csapásmérő repülőgépek Kunmadarasra is, ahol a magyarországi szovjet erők egyik nukleáris raktára volt.
Azt hitték, félrevezetés
Hozzátartozik az eseménysorhoz, hogy ezekben az években több alkalommal is technikai és emberi hibák miatt riasztották az amerikai rakétaegységeket. Noha a téves riasztásról minden alkalommal értesítették Moszkvát, a KGB – tévesen – úgy ítélte meg, hogy ezek megtervezett riasztások voltak a szovjet reakciók tesztelésére. Ilyen légkörben következett be szeptember elején a Szahalin fölött a koreai utasszállító gép lelövése, amely igencsak fagyossá tette a nyárutót.
Így ha nem is természetes, de illogikusnak sem tetszett, hogy a szovjetek valóságosnak vélték a hadgyakorlatot, s ennek nyomán több tucat Lengyelországban és NDK-ban állomásozó gépüket atomfegyverrel szerelték fel, továbbá a legmagasabb készültségbe helyeztek 70 SS-20-as rakétát, nukleáris fegyverrel felszerelt tengeralattjárókat irányítottak az Északi-Jeges-tenger felé.
A téves értelmezésre adott választ meg az amerikaiak értették félre. A néhány évvel ezelőtt nyilvánosságra hozott nemzetbiztonsági dokumentumokból kiderült, hogy Washingtont abban terheli felelősség a krízisért, hogy a figyelmeztetések ellenére nem vette komolyan a szovjet helyzetértékelést, azt csupán a háborús légkört tovább élező propagandafogásnak vélte. Meg volt győződve arról, hogy a szovjet vezetés tisztában van azzal: Nyugat-Európában hadgyakorlat folyik.
Két emberen múlt
A válság csillapodásában két személynek volt kiemelkedő szerepe. Egyikőjük a NATO vezetési ponton szolgálatot teljesítő Leonard H. Perroots tábornok volt, aki egy igen kritikus pillanatban úgy döntött, hogy a szovjet ellenlépésekre nem adnak újabb válaszokat, és ezzel nem járulnak hozzá a további eszkalációhoz – elismerésképpen nem sokkal később kinevezték a katonai elhárítás igazgatójává.
A másik személy Oleg Gorgyijevszkij volt, aki a londoni KGB-rezidentúra vezető beosztásából állt át, és figyelmeztette a briteket s rajtuk keresztül az amerikaiakat, hogy Moszkvában megelőző csapásra készülnek – évekkel később ezért Reagan az Ovális Irodában személyesen fejezte ki köszönetét.
Az Able Archer epizód nagyon erős figyelmeztető jelzés volt a szuperhatalmak számára a háborús hisztéria visszafogására. Erre vonatkozóan Ronald Reagan visszaemlékezései nagyon is tanulságosak: évekkel később vetette papírra, milyen mértékben távolította el őt is a realitásoktól a másik fél által indítandó nukleáris háborútól való félelem.
Illusztráció: Wikipedia
