Köztudott, hogy a középkori szerb állam sorsa a rigómezei csatában, 1389 júniusában pecsételődött meg. Néhány évtizeddel később megvívták a második rigómezei csatát is, ami újabb szakaszt indított az Oszmán Birodalom terjeszkedésében, Hunyadi János 1448-as veresége ugyanis világossá tette, hogy a keresztény erők jó időre defenzívába szorulnak a Balkán térségében.
Rablók lepték el a horvátokat
Nem nehéz azonban egy történelmi ívben elhelyezni a két korábbi ütközettel: a Balkán-félsziget nagy részének meghódítása után, és különösen Bosznia 1463-as végleges bekebelezését követően az Oszmán Birodalom érdeklődésének homlokterébe újra a Magyar Királyság és a további nyugati terjeszkedés került.
A korábban kiépített végvárrendszer ugyan egész sokáig tartotta magát, ez azonban csak a reguláris, hódító céllal érkező hadseregek ellen jelentett védelmet, az ellenség erejének kipuhatolását, a zsákmányszerzést és a célba vett területek meggyengítését szolgáló rablóhadjáratok ellen nem igazán.
A török betörések már a 15. század közepétől gondot jelentettek a horvát bánoknak, és persze rajtuk keresztül a magyar uralkodóknak, ám a helyzet igazán Mátyás halála, illetve az ezután kitörő trónutódlási harcok következtében vált kritikussá. A Boszniát kormányzó török szandzsákbég, Jakub pasa élt a magyar központi hatalom gyengülése adta lehetőséggel, és 1491-ben, illetve 1493-ban is rászabadította akindzsijeit (könnyűlovasait) Horvátországra, illetve a mögötte fekvő Habsburg tartományokra. Első hadjárata ugyan súlyos vereséggel végződött, a második támadás azonban egész máshogy zárult.
Összefogtak a török ellen
A bánságot ekkoriban belháború is sújtotta, ugyanis a II. Ulászló hatalmát megtestesítő bánnak, Derencsényi Imrének meg kellett küzdenie a Horvátország területén hatalmas birtokok felett rendelkező, és a trónviszályban Corvin János, illetve Miksa oldalára álló (vagy legalábbis a zűrzavart saját pozícióinak erősítésére kihasználni igyekvő) főúri családokkal, elsősorban a Frangepánokkal, a Zrínyiekkel és a Blaskovicsokkal is.
Amikor Jakub pasa nagyjából 8 ezer főt számláló serege betört az országba, Derencsényi akkor is éppen a Frangepánok egyik várát ostromolta, így a törökök akadálytalanul érhették el az osztrák tartományokat, ahol rengeteg foglyot ejtettek, majd zsákmánnyal felpakolva indultak vissza Bosznia felé.
Holtan maradt a főnemesség színe-java
A bán vezette és a horvát nemesség színe-javát felvonultató, ám zömében parasztfelkelőkből álló 13 ezres sereg egy szurdokban próbálta útját állni Jakub pasa hadának. Derencsényi a foglyaik szabadon bocsátását és a zsákmány átadását jelölte meg az elvonulás feltételének, ám a pasa inkább lemészároltatta a keresztény foglyokat, nehogy azok a csatában az ellenség mellé álljanak, majd Korbávmezőre vonulva hívta ki nyílt csatára a horvát sereget.
Az ütközetre 525 éve, 1493. szeptember 9-én került sor. A törökök ügyesen használták ki mozgékonyságukat és katonáik tapasztaltságát, és miután tőrbe csalták, megfutamították a Frangepán Bernardin vezette horvát balszárnyat, és az fővezérével együtt megfutott, a keresztény sereg maradékát bekerítették.
Meghatározó vereség
Ennek ellenére a csata nem járt olyan azonnali, nyilvánvaló következményekkel, mint az első rigómezei vagy éppen a mohácsi csata, a horvát területek török meghódítása csak az 1520-as évek végén kezdődött meg igazán.
Viszont az addig is tartó betörések, illetve a védelem szervezettségének a csata utáni meggyengülése miatt a történelmi horvát területek lakossága nagy számban menekült a biztonságosabb part menti vidékekre, valamint az Adria szigeteire, az ütközet tehát ilyen értelemben is nagyban befolyásolta a későbbi horvát történelmet.
Ugyan a Korbávmezőn holtan maradtak etnikai összetétele igen vegyes volt, a csata mégis a horvát történelem jelképes eseménye lett a következő évszázadokban. Népdalok, hősköltemények, krónikák és szakkönyvek tucatjai dolgozták fel, természetesen mindig az aktuális politikai viszonyokhoz igazodva, és ezáltal az ütközet a horvát nemzeti identitás, majd a 20. századi szélsőséges nacionalista mozgalmak kialakulásában is fontos szerepet játszott.
Illusztráció: I. rigómezei csata – Wikipedia
