Az északi erők kétségbeesetten támadták a déliek állásait az emelkedő tetején, egy félbehagyott vasúti építkezés töltésén. John Pope vezérőrnagy az ütközet előtt 13 hónappal lezajló, az északiak katasztrofális vereségével végződő első Bull Run-i csatában tanúsított ellenállása miatt csak „Kőfal” Jackson néven ismeretes konföderációs vezérőrnagy állásai ellen vezette csapatait, csekély eredménnyel.

Az északiak fennakadtak a déliek ellenállásán, akik védett pozíciójukat elhagyva időnként ellentámadással próbálkoztak. Az emelkedőn felfelé vívott küzdelem az északiak számára nem tűnt biztatónak, a déliek visszavonulásában reménykedő Pope azonban erőltette a támadást, és hibát hibára halmozott a csata többi színterén is.

Otthagyták, mert ott kellett hagyniuk

Végül az északi gyalogosok kénytelenek voltak menekülőre fogni. Ekkor történt, hogy egy északi katonát, miközben az ellenségnek hátat fordítva igyekezett minél távolabb kerülni a golyózáportól, deréktájon lövés érte.

A golyó először a töltényövébe csapódott, majd azon irányt változtatva a jobb oldalon, a farán hatolt be, és a csontot szétzúzva a csípő alatt, a jobb combcsontjába fúródott.

Bajtársai feltehetően tovább vonszolták, amíg el nem értek a rögtönözve felállított harctéri műtőhöz. A sebészek levágták róla a nadrágot, egyetlen pillantást vetettek rá, majd otthagyták, figyelmüket a kevésbé súlyos esetekre fordítva.

Mikor végül meghalt, egy sekély gödörbe hantolták egy másik bajtársával, valamint 11 további amputált végtaggal együtt, amelyet a sebészek az 1862. augusztus 28. és 30. között lezajlott, ismételten a déliek győzelmét hozó második Bull Run-i csatában távolítottak el a sebesültekről.

A bizarr leletek

Több mint másfél évszázaddal később az Amerikai Nemzeti Park Szolgálat munkatársai bukkantak rá a Virginia állambeli Manassastól északra a „végtagtemetőre” és benne az igen szokatlan leletre: a combcsontba fúródott golyóra, valamint a teljes csontvázak és a végtagok együttesére. A gödröt a két, félig egymás tetején fekvő teljes csontvázzal és a körülöttük gondosan elhelyezett kar- és lábcsontokkal 2014-ben találták meg, majd a rákövetkező évben kezdődtek meg az ásatások. Ezt részletes antropológiai és izotópelemzések követtek a végső eredmény néhány héttel ezelőtt történő bejelentéséig.

A feltárás különlegessége, hogy segítségével összetettebb képet kaphatunk arról, mi történt a csatamezőn a harcok befejeztével: mi lett a sérültek és halottak sorsa, és mennyire voltak felkészülve a 19. századi katonaorvosok a sérültek gyors és megfelelő ellátására?

Mindeddig elsősorban magára a csatára koncentráltunk. Most azonban bepillantást nyerhetünk abba, mi történt a csata után, amikor a sebészek odarohantak, hogy minél több életet megmentsenek. Közvetlenül láthatjuk döntéseik következményét arról, kit lehet megmenteni és kit nem. Soha nem láttunk még ehhez hasonlót

– nyilatkozta a csatateret kezelő nemzeti parkot felügyelő régész, Brandon Bies az ásatás jelentőségéről.

Brutális sérülések

Bár a csatamezőt kegyeleti okokból általában nem háborgatják, egy közműárok ásása miatt véletlenül felszínre került a „végtaggödör” tartalma. A régészek Doug Owsley, a Smithsonian Intézet Nemzeti Természettudományi Múzeumának vezető antropológusa és igazságügyi orvosszakértője, valamint munkatársa, Kari Bruwelheide segítségével a múzeum laboratóriumában végezték el a szükséges vizsgálatokat a csonttöredékeken.

A két teljes csontváz egyike egy 170 centiméter magas fehér férfié volt, aki a húszas évei végén járhatott a halálakor, és felső combcsontjába oldalvást egy .577 kaliberű Enfield puska golyója fúródott – a brit gyártmányú, elöltöltős Enfieldeket többek között a krími háborúban és a szipojlázadásnál vetették be, a polgárháborúban pedig a konföderációs hadsereg szabványfegyverei voltak. A másik elesett férfi 165 centiméter magas kora harmincas volt, és számos golyó ütötte sérülés nyomát őrizte: a vállán, az ágyékán és a jobb alsó lábszárán is eltalálták.

A válla környékén számos kis fémdarabot találtak, mint az elemzésből kiderült, az unionista hadsereg egyenruhájának gombjait.

Az izotópvizsgálatok megerősítették, hogy mindketten olyan ételt és vizet fogyaszthattak életük során, amely az északi államokból származott.

„Kémiai és igazságügyi orvostani módszerekkel tudjuk megmondani a nemüket, korukat, hogy honnan származtak és mi történt velük. Ahogy egy könyvből, úgy olvasunk a csontvázakból”

– magyarázta Douglas Owsley.

Tízperces műtét

A csontvázak mellett feltárt végtagcsontokból a korabeli sebésztechnika is pontosabban kirajzolódik a szakértők előtt. Az alsó végtagoknál a combcsonton ejtett tiszta vágás jelzi, miként kezelték a súlyos lábsérüléseket a harctéri sebészek. A tudósok azt is megállapították, hogy technikájuk alapján igen képzett orvosok láthatták el a második Bull Run-i csata északi seregének sérültjeit. A mikroszkóp alatt megvizsgált csont precíz vágásaiból úgy tűnik,

a sebészek először szikével metszették végig egy kiválasztott helyen a láb kerületét, az ínakat egészen a csontig átvágva, majd lehántották az útban lévő szöveteket, végül csontfűrésszel vágták ketté a combcsontot.

Az események rekonstruálását azonban itt nem fejezték be a szakértők: a látottakat összevetették a korabeli katonaorvosi naplókkal és más elsődleges forrásokkal, melyekből kiderült, hogy a csatamezőt uraló konföderációsok az unionista sebészeknél csak a legszükségesebb eszközeiket hagyták meg, amikor a sebesültekhez engedték őket, akik akár napokon keresztül étlen-szomjan aszalódhattak a napon, amíg valaki ellátta őket vagy meghaltak.

Gyors és szakavatott döntést kellett hozniuk az orvosoknak tehát, hogy a rendelkezésükre álló kevés eszközzel és idővel gazdálkodva kiről, hogyan tudnak a túlélés esélyével gondoskodni – mint a két, sebtében eltemetett csontváznál látjuk, őket menthetetlennek ítélték.

A legtöbb súlyos végtagsérülésnél amputációt alkalmaztak, erre személyenként általában kevesebb mint tíz perc kellett nekik.

A kutatások szerint a harctéren megforduló egyik sebész egy sokat próbált katonaorvos, Benjamin Howard lehetett, aki később az antietami (1862. szeptember) és a wildernessi csatamezőn (1864. május) is dolgozott.

Mivel a hadseregekben rendszeresített dögcédulákat akkor még nem alkalmazták, az elesettek azonosítására kevés esély van. A viszonylag részletes katonaorvosi feljegyzések miatt meglepő módon jóval nagyobb az esélye annak, hogy az amputáltak további sorsát kiderítsék. A két csontvázat még idén újra nyugalomra helyezik az Arlingtoni Nemzeti Temetőben, a végtagcsontokról egyelőre nem született döntés.

Megcsókolta, és nem látta többé

A második Bull Run-i csata a korábbi csatákhoz képest a legnépesebb összecsapás volt az újkorban a nyugati féltekén a maga mintegy 125 ezer harcoló katonájával. A konföderációsok közül körülbelül 1200-an, az unionisták közül 1700-an haltak meg, és összesen 14 ezren szenvedtek sérülést. Az amerikai polgárháborúban legalább 620 ezer ember vesztette életét a csatákban, betegségek, illetve fertőzések következtében, és a hivatalos feljegyzések 253 ezer 142 sérülésről tanúskodnak.

Ötvenezerre tehető azoknak a sebészi beavatkozásoknak a száma, amelyek amputációval végződtek.

A csata egyik túlélője, a 18 éves John S. Slater unionista tizedes a vasúti töltésnél vezetett támadásban sérült meg a torkán és az oldalán. Napokkal később sikerült csak elvonszolnia magát az ideiglenes tábori kórházhoz, ahol visszaemlékezése szerint vágóhídhoz hasonló látvány fogadta. Szemtanúja volt, amint a sebészek műtőasztalként egy ajtót használva levágják egy északi katona ágyúgolyó által szétzúzott jobb könyöke felett a kart. Az érzéstelenítést visszautasító katona amputált karját egy

„szörnyű, formátlan végtaghalomba”

helyezték, ám a katona kérte, hadd vehessen tőle búcsút.

„A szájához… emelte, megcsókolta – írja Slater –, és soha többé nem látta.”