Mindannyiunknak rögeszméje az alvás – főként annak hiánya. Mai világunkban a hosszú munkaidő, a stressz és a retinánkat szinte állandóan erős fénnyel bombázó képernyők bámulása a Szent Grál kutatásához hasonlatossá tette a pihentető éjszakai alvásért folytatott küzdelmet. De mit tettek elődeink? Ők hogyan harcoltak a kialvatlanság szörnyetege ellen?
Egyik fő fegyverük az volt, hogy kijelöltek egy csak alvásra fenntartott idősávot – és ehhez minden éjszaka tartották magukat. Hittek abban, hogy az alvás idejének rögzítése az egyik alapvető feltétele az egészséges testnek, elmének és léleknek. John Wesley, a metodista mozgalom 1703-ban született alapítója is 17. századi elődeinek figyelmeztetését visszhangozta, amikor követőinek azt tanácsolta:
„tegyetek le mindent reggelig… tartsátok meg az órát, vagy vége mindennek!”
Salamon lustája
Annyira fontosnak tartotta a korabeli gondolkodás a rendszeres, pihentető alvást, hogy ezt – a levegő, a táplálkozás, a kiválasztás, a testmozgás és az elme „átmozgatása” mellett – is a négy testnedv (vér, nyálka, fekete epe, sárga epe) egyensúlyának fenntartását biztosító, hat alapvető dolog közé sorolták. Márpedig az akkoriban elfogadottnak számító úgynevezett humorálpatológiás orvoslás szerint a testnedvek egyensúlya tette lehetővé a testi és lelki egészség fennmaradását.
Az alvásidő pontos betartása a külvilág felé is jelzést küldött az illető lelki egészségéről és társadalmi helyzetéről.
II. Károly angol király feleségének, Braganzai Katalinnak a szolgálólánya, a 15 éves Elizabeth Livingston például magát nevezte a Példabeszédek könyvére utalva „Salamon lustájának”, miután meggyónta, hogy délig ágyban maradt. Elizabethet egyértelműen aggasztotta, hogy „lustaságos szokásai” károsan befolyásolhatják testi és lelki egészségét.
Jó gyomor, jó alvás
A kávé és tea alvást befolyásoló tulajdonságaival szinte azóta tisztában vagyunk, hogy fogyasztjuk őket. Az autodidakta francia gyógyszerész, Philippe Sylvestre Dufour már a 17. században kijelentette, hogy a tea és a kávé kerülendő lefekvés előtt, és csak azoknak hasznosak, akik
„okulásra használnák az éjszaka óráit”.
Újkori őseink arról is meg voltak győződve, hogy a megfelelő ételek és italok annak okozása mellett akár gyógyíthatják is a kialvatlanságot. A salátalevest altató hatásáért tartották nagy becsben, és lefekvés előtt gyakran a possetnek nevezett, tejes, alkoholos, a forralt borhoz hasonlóan elkészített és fűszerezett meleg italt kortyolgatták, amiről úgy tartották, hogy „tejes fedőt” képezve erősíti a gyomrot.
A kora újkori orvoslás erős kapcsolatot tételezett fel az egészséges alvás és az egészséges emésztés között. A humanista tudós és jogász, Thomas Elyot 1534-es, Az egészség kastélya művében kifejtette:
„Az emésztés jobbá tevődik, avagy tökélyre fejlesztődik az alvás által, a test kikeredik, az elme lecsendesül és kitisztul, a folyadékok megnyugodtatnak.”
A megfelelő testhelyzet alvás közbeni felvétele is elsősorban az emésztés megkönnyítését szolgálta. Az embereknek azt tanácsolták, hogy „alaposan felpolcolva” aludjanak, mert így
Arra is biztatták őket, hogy időnként változtassanak testhelyzetet. Ha először a jobb oldalukra fordulva aludtak, az tovább könnyítette az étel útját a gyomorba. Ezután néhány órával a hűvösebb bal oldalra fordulva segíthették kijutni a gyomor egyik oldalán felgyülemlett gőzöket, miközben a hőmérsékletet is egyenlőbben osztották el a testük minden részén.
Őrizzük meg hidegvérünket
A mai alvásszakértők többsége szerint valahol 18,5 °C fok körül van a jó alváshoz szükséges ideális hőmérséklet. Ugyan újkori őseink nem fértek hozzá ilyen pontos adatokhoz, de azt jól tudták, hogy a túlzott meleg nem segít a jó alvásban.
Mit tettek tehát azért, hogy hűvösen és frissen tartsák hálószobáik levegőjét? Kinyitották az ajtókat és az ablakokat, hogy huzatot csináljanak, a levegőt pedig főként rózsával és majoránnával varázsolták illatosabbá. Előnyben részesítették a vászonból készült lepedőket, mert ezek hűvös és felfrissítő érzést keltettek.
A vászon további előnye volt, hogy valamennyi védelmet nyújtott az alvóknak a leghatékonyabb áloműzők, a poloska, a bolha és a légy ellen. Márpedig ezek a 18. századi ír szerző, Oliver Goldsmith szerint is akkora veszélyt jelentettek a nyugodt alvásra, amit
„még a szomorúság és a nyugtalanság is csak megközelíteni merészelhetett”.
Ha a vászonlepedők kudarcot vallottak e küldetésükben, az elkeseredett emberek számos módszert kipróbálhattak az ágykeretek megtisztítására és a matracok kifüstölésére, de egyéb, kétséges hatékonyságú praktikákat is bevethettek. Hannah Glasse, egy 1760-ban megjelent, háziszolgáknak szóló tudnivalókat összefoglaló könyvében például azt javasolta, hogy a mocsaras vidékek közelében, vagy párás levegőjű környéken élők
Isteni segítség
A 16-17. század tájékán az imádkozás még a legtöbb európai esti rutinjának szerves része volt. Az elalvás előtti fohászkodásnak pedig nem is annyira a lélek megnyugtatása, hanem inkább egyenesen a megvédése volt a célja.
Az újkori emberek számára az éjszaka tele volt kiszámíthatatlan veszélyekkel, miközben testük veszélyesen közel került a halál állapotához. Ahogy Thomas Browne orvos és klerikus 1643-as, Religio Medici című munkájában megfogalmazta, az alvás
„az a halál, amely által mi naponta meghalunk mondhatni… így a halálhoz hasonlóan nem merészelném bizodalmamat belé vetni imádság nélkül”.
Browne azért féltette különösen testét és lelkét az alvás idején, mert az éjszaka számított annak az időnek, amikor a Sátán hatalma a legerősebb. Ahogy az Erzsébet-kori szerző, Thomas Nashe Az éjszaka rémségei című művében megírta:
„Az éjszaka a Sátán fekete könyve, amiben Ő lejegyzi minden vétkünket.”
Az ördög és csatlósai éjszaka a legkülönfélébb borzalmakat szabadíthatták az emberekre, a lelkük hatalmába kerítésétől a rémálmokon át a fizikai sérülésekig. A Sátán – a korabeli elterjedt hiedelem szerint – még arra is képes volt éjszaka, hogy
A lefekvés előtti imádság ugyan talán a legjobb módszer volt e rémségek ellen, de nem az egyetlen. Az emberek olyan amulettekkel és talizmánokkal vették körül ágyaikat, amelyeknek varázsos erőket tulajdonítottak. Ha a gyerekek védelméről volt szó, gyakran ennél egyértelműbb jelentéssel bíró eszközöket választottak: farkasfogat akasztottak a nyakukba, illetve késeket, ollókat akasztottak bölcsőik fölé.
A teljes cikk a BBC History magazin 2018. augusztusi számában olvasható.
Illusztráció: Lucifer Franz Stuck 1890-es festményén/Wikipedia
