A huszadik század első harmadának egészen különleges nőalakja az 1904–1905-ös, orosz–japán háború katonai egészségügyi aspektusainak vizsgálata révén került érdeklődésem előterébe. A szinte bulgakovi élettörténet a hasi lőtt sérülések kezelésének történeti kutatása során került elő a méltatlan elfeledettség félhomályából.
Vera Ignatyevna Gedroitz hercegnő a Radziwiłł család rokonaként, eloroszosodott litván arisztokrata családban született Kijevben, vélhetően 1870-ben. Szüleinek az orjoli kormányzóság brjanszki kerületében lévő Szlobodisében volt jelentős birtoka.
Anarchista hercegnő
Szentpétervári gimnazista korában, 1892-ben keveredett a V. A. Vejnstok vezette anarchista szervezkedésbe. Az Ohrana látókörébe kerülve csak származása és társadalmi rangja védte meg a nagyobb bajtól, de így is rendőri felügyelet alá helyezték.
A hazai egyetemi tanulmányok kapuja bezárulván előtte, az eminens és nyugtalan orosz nők útját választva Svájcba, a radikális orosz értelmiség fellegvárába ment, s a Lausanne-i Egyetemre iratkozott be. Orvosi tanulmányait 1898-ban, 28 évesen fejezte be. Gyakorlatait César Roux, kora egyik legnagyobb sebészének klinikáján végezte, és egyes források szerint állásajánlatot is kapott.
Feltehetően nővérének halála után, betegeskedő szülei támaszaként tért haza 1900-ban Oroszországba. Orvosi gyakorlatba fogott, miközben élénken foglalkoztatták a társadalmi kérdések is. Arisztokrata pozícióját, kapcsolatait működtetve az orosz–japán háborúban kórházvonat parancsnoki kinevezést, sebészi beosztást nyert.
Kidobta Raszputyint
1909-ben Carszkoje Szelóban, a cári család gyerekeinek udvari sebésze lett, Ebbéli minőségében különbözött össze a mindenhez értő Raszputyinnal.
A normákat többszörösen áthágó, autonóm személyiséget az udvar egyik része mélyen megvetette, míg a másik rajongott érte.
Az 1917. februári forradalom után katonaorvosként, a szibériai 6. Szimbirszki Lövészhadosztály orvosaként megsebesült. A frontról Kijevbe evakuálták, ahol felgyógyulása után le is telepedett. Az egyetemen dolgozott tovább, miközben Maria Noerodt grófnővel élt együtt. 1921-től a sebészet tanára lett, majd 1923-ban professzorrá nevezték ki. 1930 után tanszékvezető lett, majd elkezdte publikálni az emlékiratait. Az 1904. évig jutott el emlékei lejegyzésében, amikor 56 évesen, 1932-ben meghalt.
Az első női sebész
Hogy Vera Gedroitz valóban az első női sebész lett volna, az csak terméketlen prioritási vitáknak ad tápot. Az ellenben nem kétséges, hogy elsőként szállt szembe a lőtt hasi sérülések műtéti tilalmának dogmájával.
A helyszín Mandzsúria, az időpont pedig a „nulladik világháborúnak” is nevezett orosz–japán háború. A társadalmi szolidaritás kifejezését az orosz arisztokrácia a hadisérültek önkéntes szolgálatában találta meg. Ez az időszak a genfi konvenciók és a vöröskeresztes mozgalom fénykora volt, egyszerre nyújtva keretet az emberbarátságnak és a hazaszeretetnek.
Számos kórházvonatot adományoztak a frontnak. Alekszandra Fjodorovna, II. Miklós cár felesége maga állta az egyik költségét. Vera Gedroitz Olga vagy Tatyjana Nyikolajevna Romanova nagyhercegnő, az uralkodó lányai által kiállított két szerelvény egyikén teljesített szolgálatot.
További huszonegy szerelvényt az udvari arisztokrácia tagjai, illetve az egyes kormányzóságok állítottak fel.
Bevállalta a hasi sérülteket is
A Vöröskereszt vonatai a Bajkál-tótól keletre és nyugatra egyaránt működtek, és Mandzsúriában, tehát hadműveleti területen is tevékenykedtek. Az egységesen 20 vagonból álló szerelvényeket az evakuáción kívül mozgó kórházként is alkalmazták. Felszerelésük az orosz hadsereghez akkreditált angol és amerikai megfigyelőtisztek szerint is első osztályú volt, műtőiket a kor legmodernebb sebészeti felszerelésével látták el.
Két orvos, öt orvostanhallgató, kilenc nővér, három szakács és 35 főnyi segédszemélyzet szolgált a vonaton. Volt egy külön műtővagon is, önálló világítással, sterilizáló alkalmatossággal. Egy másik kocsi egyik felében a gyógyszertárt, a másikban pedig a kötöző/kisműtőt helyezték el. Egy vonat kapacitása 72 súlyos és 160 könnyű sérült volt, de volt, hogy 500 sebesültet szállítottak.
Vera Gedroitz egy ilyen kórházvonatban szolgált és operált. Az orosz–japán háborúban a hasi sérülések összhalálozása 53,2 százalék volt, ám azok közül, akiket meg is operáltak, 78 százalék halt meg. Műtétre persze a legsúlyosabb esetekben vállalkoztak csak, így a számok eleve torzítottak, a fő ok azonban a sebesülés és az operáció közötti hosszú idő – gyakran 12–24 óra, vagy több – és az időközi fertőzés volt.
Vera Gedroitz a peremvonalhoz közeli kórházszerelvénnyel a műtétet hozta a sebesülthöz. Szemben az egyébként érthető várakozó magatartással, műtétet végzett, ha a sérülés elszenvedésétől számított három órán belül asztalra tudta tenni a katonát.
Más kérdés, hogy az ellátást és kiürítést egyszerre biztosító kórházvonat kockázata a tüzérségi hatókörhöz közel, vagy éppen azon belül nehezen fogadható el.
Ami pedig a hasi áthatoló sérülések műtétpárti kezelési algoritmusát illeti, a német, angol és francia hadisebészek, akárcsak az Osztrák–Magyar Monarchia katonaorvosai között ez csak 1915-ben kezdett széles körben alkalmazást nyerni. Orosz kollégáik Vera Gedroitz kézikönyve nyomán már tíz éve, 1905 óta ezt az elvet követték.
Szerepátlépések
Nem volt számára elegendő, hogy nő létére orvos lett, választása, a sebészet egyenesen kirívó.
Az első angol női sebész, Eleanor Davies-Colley 1910-ben kapott diplomát és 1911-ben lett a Royal College of Surgeons tagja. Az Amerikai Sebésztársaságba (American College of Surgeons) az első nő, Florence Duckering 1913-ban került be, míg Kanadában erre 1941-ig kellett várni. Az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma (1847–1922) 1879-ben Zürichben szerzett orvosi diplomát, ahol az egyetem sebészeti klinikáján dolgozott rövid ideig.
Magyarországon 1895 óta folytathatnak orvosi tanulmányokat nők, míg Németországban erre 1908-ig kellett várni. A sebészet mint specialitás azonban az első világháborúig nem nyílt meg számukra.
Ez a nemi identitásának fittyet hányó, társadalmi osztályát elhagyó, a privilégiumait felszámoló rendszert mindenben támogató nő előbb fel akarta forgatni Oroszországot, ám helyette a választott hivatása szabályait változtatta meg, miközben szüntelen szervező munkával egy akadémiai kutató/oktató/gyógyító centrumot működtetett a huszadik század egyik legautokratikusabb államában, mely az emberi érzéseket programszerűen tagadta meg.
Az életút kiköveteli, hogy Vera Gedroitz példáját jobban befogadja a szélesebb európai történeti tudat, ideértve az orvostörténeti közvéleményt is. Olyan alaknak tűnik, aki sokszínűsége miatt képes ellenállni a hősgyártásnak, a hagiográfia kísértésének. Éppen gyengéi, sokféleképp értelmezhető vonásai, tettei teszik emberközelivé, sMolnár F. Tamás teljes cikke a BBC History legújabb, júniusi számában olvasható.
(Kiemelt képünkön: Vera Ignatyevna Gedroitz műtét közben, miközben Alexandra cárné, illet ve két lánya Olga és Tatyjana asszisztál. Wikipedia)
