Tudomány bbc history

Arcátlanul vesztegetett az egyik legnagyobb politikus

BBC History
BBC History

2018. 07. 10. 08:46

Julius Caesar nem volt szívbajos, ha politikai céljai eléréséről volt szó, a Britannia ellen indított invázióval talán addigi legnagyobb játszmájára vállalkozott. E hadjáratokat a legfőbb hatalomhoz vezető út dicsőséges állomásainak szánta. Ám – ahogy Guy de la Bédoyère ókortörténész a BBC History júniusi számában elbeszéli – kis híján belebukott.
Korábban a témában:

I. e. 54 augusztusának végén Cicero, az ünnepelt római szónok tűkön ült. Öccse, Quintus, a XIV. légió parancsnoka Julius Caesar oldalán Britannia második megszállásában vett részt. Quintus leveleiből – amelyek kb. négy hét alatt jutottak el a Rómában tartózkodó Ciceróhoz – az óceánról, a briton törzsekről és településekről, csatákról és Caesar briliáns vezéri képességeiről szóló történetek bontakoztak ki.

Cicero áradozott a történetek romantikáján és ragyogásán.

„Ó, micsoda gyönyörűséges levelet írtál nekem Britanniáról! Rettegéssel töltött el az óceán, megrémített a sziget tengerpartja… Micsoda csatákról tudsz írni!”

Semmi sem illusztrálhatná jobban, mi volt Caesar egyik fő oka arra, hogy egyáltalán Britanniába menjen. E kevéssé ismert és távoli sziget megszállása ragyogó lehetőséget nyújtott a hírverésre a történelem egyik legnagyobb személyiségének.

Gaius Julius Caesar (i. e. 100 k. – 44) a történelem egyik legambiciózusabb politikusa és hadvezére volt. Kezdettől fogva kockázatokat vállalt, néha egészen képteleneket is. Amikor húszas évei közepén az Égei-tengeren kalózok fogságába esett, ő maga szerezte meg a váltságdíjat. Miután kiszabadult, flottát toborzott, visszatért és elfogta a kalózokat, majd megparancsolta, hogy mielőtt keresztre feszítenék őket, vágják el a torkukat. A britanniai inváziók jellemzőek voltak arra az emberre, aki egyszerűen imádott hazardírozni.

Caesar a legfőbb hatalmat akarta. Egyszer azt mondta egy szegény alpesi falu lakóinak, hogy jobban szeretne

az első ember lenni itt, mint Rómában a második.

Rómában pedig vadállatviadalok és színházi előadások rendezésével szégyentelenül udvarolt a csőcseléknek.

Arcátlanul vesztegetett, vadul kölcsönzött, hogy már nagyon fiatalon megvásárolja magának a pontifex maximus (főpap) tisztségét. I. e. 59-ben már consul volt, Róma két legfőbb tisztségviselőjének egyike. Hamar félreállította consultársát, Bibulust, úgy törvénykezve, mintha ez a jog egyedül őt illetné meg. Aztán sikerült megszereznie Gallia helytartójának címét. Biztos volt benne, hogy ez gazdaggá teszi és – az állással járó hadvezéri rang folytán – katonai diadalokat is arathat.

„Közös” asszonyok

I. e. 61-ben a helvetiusok törzse hozzáfogott területének bővítéséhez, ami veszélyeztette a dél-galliai római birtokokat. A Gallia teljes elfoglalására irányuló háború i. e. 58-ban kezdődött meg, és fenntartásához Caesarnak érdeke fűződött.

Nem meglepő, hogy Caesar ellenségeket szerzett magának a senatusban. Hadserege politikai veszélyt jelentett a senatus egyes tagjai számára, ők pedig tisztában voltak ezzel. Azt azonban nem tudták megakadályozni, hogy Caesar – (akkori) barátai, Pompeius és Crassus segítségével – rávegye a senatust galliai helytartói megbízatásának újabb öt évre történő meghosszabbítására. Ez a három férfi olyan formában fogta össze a római világot, amelyet a mai történettudomány informálisan az első triumvirátus néven ismer. Crassus azonban i. e. 53-ban majd életét veszti a pártusok elleni csatában, Caesar pedig később, i. e. 48-ban a közép-görögországi Pharszalosznál legyőzi és szétveri Pompeius seregét. De a szövetség ekkor még ragyogóan szolgálta Caesar érdekeit.

Miután helytartói megbízatását meghosszabbították és haderejét megnövelték, tovább folytathatta galliai hódító háborúját. Ragyogó hadjárat volt, amely kilenc évig tartott, és csábító lehetőséget kínált arra, hogy hálóját kivesse és Britannia megszállásával még tovább fényezze hírnevét.

Caesar korára Britannia olyan törzsek szigeteként vált ismertté, amelyek szokásai különösen érdekesek lehetnek. Az ismert világ peremén elhelyezkedő sziget úgy lapult meg a ködben és homályban, mint egy másik bolygó. Caesart elbűvölte, hogy

10–12 férfiból álló csoportok közös feleségeken osztoznak

– fivéreknek, sőt apáknak és fiúknak ugyanazon asszonyaik vannak.

Caesar azt állította, hogy a britonok támogatták a gallokat a háborúban. Ez kézenfekvő ürügy volt a megszállásra: i. e. 55 „nyarának végén” sietve összeszedett egy 38 hajóból álló flottát, amelyre két, egyenként mintegy ötezer főből álló légió és a lovasság fért fel.

Bármilyen okos volt is (vagy annak hitte magát) Caesar, őt és seregét teljesen felkészületlenül érték a helyi körülmények. A súlyos terhet cipelő csapatok számára szinte lehetetlennek bizonyult, hogy partra vontassák a hajókat. Ezt mély vízben, a britonok támadása közepette kellett végrehajtaniuk, ők pedig nem mertek kiszállni a hajóból.

A merész sasok terepe

Kihasználva a briton támadások átmeneti szünetét, a X. légió jelvényhordozója talpraesetten magához ragadta a kezdeményezést.

Ugorjatok le, katonák – kiáltotta –, ha nem akarjátok sasotokat átengedni az ellenségnek!

Azt mondta, ő legalább megteszi a kötelességét, megszégyenült bajtársainak pedig nem volt más választásuk, mint hogy kövessék. Érdemes eltűnődni azon, vajon Caesar kiszínezte-e a történetet, hogy saját vezéri képességeit kiemelje.

A britonok okosabbak voltak annál, semhogy folytassák a harcot. Azt akarták, hogy Caesar további bonyodalmak nélkül távozzon: nyilvánvaló volt, hogy a közelben sehol sincs annyi csapata, amennyivel szét tudná verni őket. Caesar ezt természetesen győzelemként írta le: hajlandó volt úgymond megkegyelmezni nekik. Az adott körülmények között nem tehetett mást.

Ily módon köttetett meg a béke

– hencegett.

Kényes helyzet

Caesar hazárdjátéka egyelőre kifizetődött – egy bizonyos pontig. Aztán a dolgok – megint – csúnyán elromlottak. Az a 18 szállítóhajó, amellyel a lovasságot próbálták átvinni Britanniába, egy hirtelen támadt vihar miatt kénytelen volt visszatérni a kontinensre, Caesar így lovasság nélkül maradt.

Hihetetlen, de azt sem vette észre, hogy a La Manche-on dagály van. A telihold egyik napról a másikra rendkívüli dagályt idézett elő, amely elöntötte a megmaradt hajókat; közülük 12 teljesen megsemmisült. Ez az egyetlen biztos adat, amit erről az eseményről tudunk. Caesar azt állította, hogy négy nappal korábban érkezett. Abban az évben augusztus 30-a körül volt telihold, így augusztus 26-a körül kellett partra szállnia.

Miközben Caesar a helyreállításokat szervezte, a VII. légiót fosztogatni küldték – csak azért, hogy rögtön megtámadják őket. Így derült fény a britonok titkos fegyverére, a harci szekérre.

„Csapataink szétzilálódtak”, állította Caesar, majd elmondta, hogyan mentette meg (természetesen ő) a helyzetet „a legalkalmasabb pillanatban”.

Bevágtatott a csetepatéba és visszavezette a megzavarodott rómaiakat a táborba. Abban a pillanatban, amikor a britonok gyilkolásra készen be akartak törni, felsorakoztatta légióit és előretörve kiűzte a támadókat. Újból békét kötöttek, Caesar pedig kétszer annyi túszt követelt, mint amennyiben előzőleg megállapodtak.

Mesterfogás vagy fiaskó?

Caesar azonnal visszahajózott Galliába. A kényes helyzetet egy látszólagos mesterfogással fordította meg, a britonokat egy kivételesen merésznek mondott hadjáratban győzte le. A valóságban majdnem egész flottája az időjárás és a hullámok áldozata lett, de könnyen elveszíthette volna összes emberét is. A vereség tönkretette volna karrierjét, jó alkalmat adva ellenségeinek, hogy maguk között örvendezzenek. Caesar nyilván tudta, hogy valószínűleg még a legnaivabb rajongói is rájöttek, milyen közel járt a fiaskóhoz.

A következő évben elhatározta, hogy most tökéletesen hajtja végre a feladatot. Ezúttal öt légióval és a lovassággal, továbbá Quintus Ciceróval kelt át a csatornán. Hajóit egy lágyabb, homokos tengerparton mélyebben bevontatta a szárazföldre. A britonok ritkásabban helyezkedtek el, Caesar elmondása szerint megrémítette őket seregeinek mérete – nyilván ezt kellett mondania. Valószínűbb, hogy a britonok átgondolták: ha visszahúzódnak a sziget belsejébe, akkor Caesar kénytelen lesz flottáját hátrahagyni.            Caesar besétált a csapdába.

A parttól 19 kilométerre érte utol a britonokat és csalogatta ki őket egy megerődített táborból a VII. légióval, amelynek katonái pajzsukkal „teknősbéka alakzatba” rendeződtek. Másnap megint katasztrófa fenyegetett. Az éjszakai vihar negyven hajót megsemmisített, a megmaradtak pedig komolyabb javításra szorultak. Caesarnak vissza kellett térnie a tengerpartra, a javítási munkálatokra 10 értékes nap ment rá.

A rómaiak szétzilálódnak

A britonok bölcsen kihasználták az időt. A catuvellauni törzsfő, Cassivellaunus parancsnoksága alá gyűltek, aki a Temze északnyugati partján elterülő földeket uralta. Caesar ismét Britanniába indult, a Temze felé. A britonok a gerillahadviselést alkalmazták, vagyis kis egységekkel állandóan támadtak, majd visszavonultak, hogy friss csapatokkal cseréljék fel a korábbiakat. A briton harci szekerek és a lovasság szétzilálta a rómaiakat, a harcok egészen a Temzéig folytatódtak, ahol Caesar talált egy átkelésre alkalmas gázlót.

Caesart egy ostoba hiba mentette meg, olyan klasszikus baklövés, amely egy évszázaddal később Claudiusnak (ur. i. sz. 41–54) segítségére volt Britannia legyőzésében: a briton törzsek összezördültek egymással. Miután a trinovantes törzs Caesar oldalára állt, néhány más törzs is átállt hozzá.

Caesar támadásba lendült, miközben Cassivellaunus elterelő hadművelettel próbálkozott, megparancsolva több kenti törzsnek, hogy támadják meg Caesar haditengerészeti bázisát. A rómaiak azonban visszaverték őket. Cassivellaunus kapitulált – vagy emiatt, vagy mert felismerte, hogy érdekeinek az felelne meg a legjobban, ha a lehető leggyorsabban megszabadulnának Caesartól.

Caesar békére, túszokra és sarcra vonatkozó „ígéretet” csikart ki belőlük, majd visszahajózott Galliába. Már szeptember közepe volt, ezért fel kellett készülnie a télre és a római politikai életben való részvételre.

Diadal a sorscsapás fölött?

Caesar, amikor A gall háborúról írott művében (Commentarii de bello gallico) felnagyította saját britanniai hőstetteit, nem volt olyan ostoba, hogy úgy tegyen, mintha az egész sétagalopp lett volna. A britonok megtörésének nehézségeiről szóló híreknek vissza kellett szivárogniuk Rómába. Caesarnak azonban volt annyi esze, hogy ezt egy sorscsapás fölötti diadalként tálalja. Valószínűleg tényleg eltúlozta a nehézségeket, hogy felnagyítsa saját fegyvertényeit. Ám az a tény, hogy Quintusnak volt ideje sátrában verseket és egy tragédiát írni, sok mindent elárul.

Caesar nemigen emlegette többet Britanniát. Visszatért Galliába, hogy meggyászolja lányát, Júliát, aki szülés közben halt meg, mialatt Caesar Britanniában tartózkodott. Júlia Pompeius felesége volt, és ez a fordulat Pompeiusszal kötött szövetségük végének kezdetét jelezte.

A brit ókortörténész teljes cikke a hadjáratok részleteivel és Caesar karrierjének további állomásaival a BBC History magazin legújabb, júniusi számában olvasható.

(Kiemelt képünk illusztráció: a gall Vercingetorix leteszi a fegyvert Caesar előtt – wikipedia)

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Budapest, 2016. november 18.
Orbán Viktor miniszterelnök (j) fogadja Nikola Gruevszkit, Macedónia korábbi miniszterelnökét a Parlament Nándorfehérvári termében 2016. november 18-án.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.