A zene- és színháztörténet számos olyan művet tart számon, amelynek a premierje botrányba fúlt, majd örök repertoárdarabokká lettek. E tekintetben alighanem mind a bukás mértékét, mind az azóta is tartó diadalutat nézve a legnevezetesebb darab Bartók Béla A csodálatos mandarinja. Önmagában is párját ritkító a történet, hát még azzal az aprósággal kiegészülve, hogy volt egy később világtörténelmi személyiséggé lett szereplője is. A füttykoncerttel végződő kölni bemutatót követően a további előadásokat
Fotó: Collection Roger-Viollet/AFP
Túlment az erkölcs határain
Lengyel Menyhért a művét eredetileg a Párizsban működő Orosz Balett vezetőjének, Szergej Gyagilevnek írta 1912-ben, ám – nem tudni, miért – a társulat nem kért belőle. A szövegkönyvet 1916-ban a szerző átírta – először a Nyugatban jelent meg –, s az új verziót már a háború borzalma inspirálta. Bartók 1918 őszén kezdte meg a komponálást, háromnegyed év alatt be is fejezte, de a hangszereléssel csak 1924-re végzett. A Mandarin „csodálatosan szépnek” nevezett cselekményét Bartók így foglalta össze:
„Egy apacstanyán három apacs kényszerít egy fiatal leányt, hogy csábítson fel férfiakat magához, akiket ők aztán kirabolnak. Az első egy szegény legény, a második sem különb, de a harmadik egy gazdag kínai. A fogás jó, a leány tánccal mulattatja, és a mandarinban felébred a vágy, a szerelem hevesen fellobban benne, de a leány irtózik tőle. Az apacsok megtámadják, kifosztják, a dunyhába fojtják, karddal szúrják keresztül, majd felakasztják, mindhiába, a mandarinnal nem bírnak, szerelmes és vágyakozó szemekkel néz a leányra. Az asszonyi invenció segít, a leány eleget tesz a mandarin kívánságának, mire az holtan, élettelenül terül el.”
A mű kétségtelenül túlment az akkori erkölcs határain – a nyílt színi orgazmus imitálása több volt, mint extravagancia – , s a táncjátékot nem sikerült itthon bemutattatni. Az ősbemutatóra végül 1926-ban a kölni opera vállalkozott.
Botrány minden szinten
Bartók végigülte a próbák egy részét, és ott volt a november 27-i bemutatón is, amelyről Szenkár Jenő, a társulat és az előadás karnagya a következőképpen számolt be: „Számtalan zenekari próbára volt szükség, mert a darab nagyon nehéz volt, s szokatlanul komplikált az akkori zenekarok számára. De hogyan is írjam le azt a botrányt, melyet a közönségben, s főként a sajtóban kiváltott!
A bemutató után füttykoncert és fujjozás következett. Bartók jelen volt, ahogy egyáltalán az összes próba alatt a nézőtéren ült. A botrány olyan fülsiketítő és fenyegető volt, hogy le kellett engedni a vasfüggönyt. […] Persze lehetett hallani egy-egy brávót is, de elnyelte a tumultus! Azután jött a másnap: a kritikák! Hogy mit írtak, különösen a Zentrumpárt lapjában, a katolikus Volkszeitungban, az elmondhatatlan! Az én drága barátom azonban nem hagyta, hogy megzavarják, feltétlenül be akart vezetni egy apró javítást a klarinétszólamba, s csakis az aggasztotta, hogy mielőbb bejusson az operába, és kikereshesse a szólamot a zenekari anyagból. Ilyen volt Bartók!
Forrás Wikipedia
Bartók csak a balhés darabot látta
Adenauer, aki akkor nemcsak Köln centrumpárti polgármestere, hanem a Porosz Államtanács elnökeként országos politikus is volt, feltehetően nemcsak a nyomásnak engedett, hanem saját normái szerint is döntött, amikor megtiltotta az Operaháznak a táncjáték műsoron tartását.
Másodszor a prágai német színház adta elő a pantomimjátékot, de ott is csak néhány előadást élt meg. Itthon 1931-ben, Bartók ötvenedik születésnapján akarták színre vinni a darabot, de a hatóságok éberek voltak, s felkérték Lengyel Menyhértet a librettó átdolgozására.
Ő ezt megtagadta, amelynek következménye lett: a prímabalerina hirtelen megbetegedett, s a premier elmaradt… 1941-ben ismét megkísérelték az Operaházban színre vinni a művet, ám ismét közbeszólt a kultúrpolitika, méghozzá az olcsónál is silányabb trükkel: ugyanazon balerinának a betegségére hivatkozva, aki már tíz évvel azelőtt is gyöngélkedett, lemondták a hazai bemutatót.
Itthon az influenza győzőtt
Az 1941-es elmaradt bemutatóról az ifjú Devecseri Gábor – aki majd klasszika-filológusként és számos görög remekmű, így Homérosz fordítójaként írja be a nevét örökre a magyar művelődéstörténetbe – így ironizált:
„Szomorú meglepetéssel vettük tudomásul, hogy az Operaház Bartók Béla táncjátékát, A csodálatos mandarint, az influenza miatt levette műsoráról. Utóbb szomorúságunk nőtt, meglepetésünk enyhült. Hiszen ez az influenza már hagyományos: szinte hivatalnoki pontossággal jött el, éppúgy, mint 1931-ben, közvetlenül A csodálatos mandarin jelmezes próbája után. Tíz év alatt egyébként is nagyon sokszor ütötte fel a fejét, és nem mindig az Operában. Az e fajta influenzából a legnehezebb fölépülni, mégis reméljük, hogy az Operaház megkísérli.”
Itthon az influenza győzött, a milanói Scalában pedig az alkotás: Milloss Aurél koreográfiájával és Ferencsik János dirigálásával a Mandarin nagy sikert aratott – a rendezés egymás után hódította meg Európa és az Egyesült Államok operaházainak közönségét. Az első hazai bemutatóra, 1945-re a Fővárosi Dalszínházat pofozták valamelyest helyre, 1956-ban került először méltó helyére, az Operaház színpadára.
Kiemelt kép: Lipnitzki / Roger-Viollet / AFP
