A partmenti vidékekre pusztulást hozott 1553 tavasza, egymást követő támadások érkeztek a tenger irányából. „A harmadik hónapban [indítottak a kalózok] nagy hadjáratot a part ellen. Együttes flottájuk több száz hadihajóból állt, melyek elborították a tengert.” Ez a forrás, amely ezután felsorolja a fosztogatók áldozatául esett településeket, jól megmutatja e támadások léptékét, hatalmas hajóhadnyi, több ezer embert szállító kontingenst említve.
Ezeket a nagy léptékű támadásokat nem spanyol telepek ellen hajtották végre a karibi kalózok, és nem is berber martalócok a Földközi-tenger partvidékén, a leírás a kínai Ming-dinasztia történetét bemutató Mingsiből származik. Témája a wakōk, más néven japán kalózok támadásai, akik vezérük, Vang Csi irányítása alatt hatalmas flottákat állítottak fel a partvidék elleni rablóhadjáratokra.
A kalózkodás mindig is globális jelenség volt, évszázadokon keresztül prédálták fel a kalózok az értékes árukat szállító hajókat, illetve a védtelen partmenti településeket. Ugyan a köztudatban – és a hollywoodi filmekben – inkább az európai kalózok élnek tovább, Kelet-Ázsia és különösen Kína és Japán történelmileg a kalózkodás fontos központjai voltak.
A kelet-ázsiai kalózkodás mind léptékében, mind földrajzi hatókörében hatalmas volt, ráadásul újra és újra fel tudott éledni, kalózok újabb hullámait küldve szét a térségben. E mellett hihetetlenül kozmopolita is volt, multietnikus legénységekkel hidalva át etnikai, kulturális határvonalakat. A 16. században hatalmas kalózflották fosztogatták a kínai partokat. Ugyan e kalózok általában félelmetes japán harcosoknak öltöztek,
Később, a 17. században egy új „kalózkirály” hozott létre egy olyan tengeri erőt, amely a holland Kelet-indiai Társaságnak is kihívást intézett, végül elfoglalta Tajvant, és kiszorította a hollandokat egyik értékes ázsiai gyarmatukról. A 19. században aztán egy kínai női vezér emelkedett fel a kantoni szexkereskedelem világából, hogy aztán kalózok tízezrei lessék parancsait.
Ciklikus bűnözés
Manapság a legtöbbeknek a kalózokról hallva olyan kép ugrik be, mint Edward Teaché, ismertebb nevén „Feketeszakállé”. Csakhogy valójában ezek a tengeri rablók, akik ma a kalózkodás aranykoraként emlegetett, a 17. század második felétől a 18. század első szakaszáig terjedő időszakban tevékenykedtek, általában nem voltak túl sikeresek. Rövid, erőszakos karriert futottak be, amelynek során egyszer-egyszer megütötték a főnyereményt egy nagy zsákmánnyal, de aztán a legtöbbször elfogás vagy kivégzés tett pontot történetükre. Ezzel szemben az ázsiai kalózok olyan szervezeteket építettek fel, amelyek hatalmuk tetőpontján leginkább államokra emlékeztettek, hatalmas erőforrásokkal és kiterjedt befolyással.
A kalózokat tanulmányozó történészek a kalózkodás ciklusairól beszélnek, ami globálisan is értelmezhető, de a kelet-ázsiai kalózkodás megértéséhez alapvető fontosságú. E modell szerint a kalózok a fejlődés négy stációján mentek keresztül, ahogyan egyre sikeresebbek lettek. Az első szakaszban kicsi, széttagolt csoportok jöttek létre, általában az elszegényedett partmenti közösségek tagjainak támogatásával. Ezek kis léptékű kalózkodásba fogtak, egy-két hajóval támadva meg védtelen hajókat vagy településeket, de kevés szervezettséggel rendelkeztek. Ebben a szakaszban a kalózok alig többek, mint egyfajta paraziták, akik a kereskedelem szervezetén élősködnek, de komolyabb károkat nem igazán tudnak okozni.
Ugyan a legtöbb kelet-ázsiai kalóz soha nem jutott túl ezen a szakaszon, a sikeresebbek átléptek a ciklus második szakaszába, amelyet a szervezettség és a méret jelentős növekedése jellemzett. A zsákmányt felhasználva a kalózvezérek kisebb flottákat állítottak fel, amelyek már képesek voltak vonzóbb célpontokat megtámadni, ez aztán még több zsákmányt hozott, további növekedést téve lehetővé.
E csoportok világos szabályokat, szervezeti felépítést, sőt kiterjedt bürokráciát igényeltek a bevételek és az erőforrások elosztásához. E szakaszban a kalózok egy nagy kihívással szembesültek: a környező államok felismerték, hogy az erős flottával és több tízezer harcossal rendelkező csoportok olyan fenyegetést jelentenek, amelyet vagy le kell győzni, vagy ki kell velük egyezni. A kalózciklus negyedik szakaszában a kalózok tehát választhatták azt az utat, hogy gyakorlatilag saját államot hoznak létre – és néhány sikeres kelet-ázsiai kalóz pontosan ezt tette. A másik választás az volt, hogy megpróbálják elismertetni magukat a környék hatalmaival, esetleg betagozódnak egy létező, erős ázsiai államba.
Ha ezt a váltást sikeresen le tudták vezényelni, a kalózvezérek admirálisokká, flottájuk haditengerészetté alakulhatott, de ez a végső ugrás még a legsikeresebb kalózok számára is végzetes veszélyeket tartogatott.
A „törpe rablók” felemelkedése
A kelet-ázsiai kalózkodásnak hosszú története van, szórványos források évezredekkel ezelőttig nyúlnak vissza. De valami megváltozott a 14. században, amikor hatalmas kalózhajó-flották támadták meg a Koreai-félszigetet, messze a szárazföld belsejébe eljutva és magát az államot is veszélyeztetve. Ezeket a kalózokat két kínai írásjellel határozták meg (倭 寇), amelyeket kínaiul vokouként, koreaiul vaeguként, japánul pedig wakōként mondanak. Ez egy dehonesztáló kifejezés, amelyet sokszor „törpe rabló”-nak fordítanak.
E wakō rajtaütések, hogy a japán formát használjuk, kicsiben kezdődtek, és könnyen visszaverték őket, de gyorsan növekedni kezdett a léptékük, ahogy a kalózok a ciklus második és harmadik szakaszába léptek. A wakō kalózok 1370 körül megtámadtak egy koreai tartományt, 30 hadihajót semmisítettek meg, és magukkal vitték az állam által beszedett gabonaadót. 1374-ben aztán egy 350 hajóból álló wakō-flotta rohanta le a koreai partokat, leégették a hadsereg barakkjait, és több ezer katonát öltek meg.
Kik voltak ezek a „törpe” támadók? Támaszpontjaik Japán nyugati részén voltak, e régiót sorozatban sújtották természeti csapások, köztük éhínségek és járványok is. De Sószuke Muraj japán középkortörténész szerint túl kell lépni azon, amit ő „nemzeti alapú megközelítésnek” nevez, ha a wakōkról van szó. Muraj úgy érvel, hogy ezekre a kalózokra marginalizált tengeri közösségek tagjaiként kell gondolnunk, amelyek átíveltek a népek közötti határokon, és nem igazán illeszthetők be modern kategóriákba.
A 16. századra Japán világszerte híres központja lett a kalózkodásnak olyannyira, hogy Japán és Korea a kor egyes európai térképein az Ilhas dos Ladrones (Ilhas dos Ladrões), azaz portugálul a „Kalózok szigetei” néven szerepelnek. Az 1520-as évektől fogva a Japánban megtelepedő kalózvezérek nagy flottákat állítottak össze, hogy elsősorban kínai célpontok ellen vezessék azokat. A rablóhadjáratok 1550 és 1560 között tetőztek, amikor összesen 467 rajtaütést jegyeztek fel – köztük azzal a hatalmas támadással, amelyről Vang Csi leírását idéztük cikkünk elején –, hogy aztán a következő három évtizedben szép lassan lecsendesedjenek.
Flottáik mérete ellenére a wakōk alapvetően szárazföldi haramiák voltak, akik hajóikat elsősorban szállításra használták. Partraszállás után a harcosok szétszóródtak, hogy megtámadják a rosszul védett településeket, majd a zsákmánnyal visszatértek hajóikhoz.
Hatalmas urak
A gyakran a kalózok egyik nagy vezéreként emlegetett Vang Csi Kína Anhuj tartományában született, valamikor a 16. század elején. Egy darabig csempészként tevékenykedett, lefölözve a zsíros japán piacot, a wakō kalózokról szóló egyik részletes beszámoló szerint Vang Csi 1540 körül kezdett Japánba utazgatni, és gyorsan ismert figura lett Hirado kikötőjében, ahol „a barbárok bíztak benne, követték őt és Vu Feng kapitánynak nevezték”. Az 1550-es évekre a kalózkodás láthatóan jobb lehetőségeket tartogatott, mint a csempészet, Vang Csi pedig harcosokat toborzott nagyszabású, kínai célpontok elleni rablóhadjáratokra.
Lehengerlően sikeresnek bizonyult ebben a szerepben, gyorsan végigjárta a kalózciklus stációit, nagy flottákat gyűjtött és erős kapcsolatokat épített ki a helyi uraságokkal. Fontos szerepet játszott az európai lőfegyverek Japánba történő bevezetésében is. Amikor portugál kereskedők az 1540-es években kanócos puskáikkal megérkeztek a szigetországba, egy a Ming-dinasztia uralta Kínából származó „Gohó [Vu Feng] nevű konfuciánus tudós” volt a társaságukban. Ez Vang Csi volt, számos álcájának egyikét magára öltve. A következő évtizedekben a lőfegyverek forradalmasították a japán hadviselést, egy olyan új érát indítva útjára, amelyet a sorokban felálló, pusztító muskétasortüzeket leadó katonák jellemeztek.
Minden vagyona és hatalma ellenére Vang Csi végül elbukott a kalózciklus utolsó stációjában, amikor megpróbálta magát elismertetni a kínai államhatalommal. Egy sor pusztító támadás megszervezése után 1557-ben amnesztia ígéretével Kínába csalták, megérkezése után aztán letartóztatták és kivégezték.
A 17. század elején aztán Cseng Csilong – egy másik lenyűgözően kozmopolita figura – folytatta ott, ahol Vang Csi abbahagyta. A fucsieni születésű férfi a makaói portugál kereskedelmi bázison dolgozott, hogy aztán Hiradóba, a Vang Csi bázisául is szolgáló nyugati japán kikötővárosba költözött. Ott jó kapcsolatokat épített ki a Holland Kelet-indiai Társaság kereskedőivel és elvett egy helyi japán nőt. Az 1620-as évekre áttette tevékenységének súlypontját a délkelet-kínai Fucsien körüli vizekre, ahol az egyik fő kalózkapitány lett, aki a Kína hagyományos tengeri kereskedelmi központjának számító régió élénk hajóforgalmát fosztogatta. Olyan hatalomra tett szert, hogy a Ming kormányzat úgy döntött: inkább együttműködik vele,
Ezzel a hivatalos felhatalmazással felvértezve hamar leszámolt riválisaival, és a Cseng tengeri hálózat fejeként űzte tovább üzelmeit, hatékonyan egyesítve az erőszakot a távolsági kereskedelemmel. A hálózat vezetését később híres fia, Kocsinga vette át, aki arra használta erejét, hogy kihívást intézzen a Holland Kelet-indiai Társaság ellen. A két nagy tengeri hatalom közötti küzdelem 1662-ben érte el tetőpontját, amikor Kocsinga sikeres támadást intézett Tajvan ellen, kiszorítva a hollandokat értékes gyarmatukról.
Vang Csi és Cseng Csilong a semmiből építettek félelmetes tengeri birodalmakat maguknak, de pályafutásukat elhomályosítja egy női kalóz, aki nem sokkal ezelőttig nagyrészt elkerülte a történészek figyelmét. Ő Csen Ji-sao volt, aki társadalmi ranglétra legaljáról küzdötte fel magát egy kalózflotta vezetőjének.
A kalózkirálynő
A wakō kalózok sikereihez nagyban hozzájárult a tény, hogy vissza tudtak vonulni védett, japán bázisaikra. A 19. században a kínai kalózok Vietnám lázadó Tay Son államában találtak menedékre. Amikor a Tay Son csillaga kezdett leáldozni, a kínai kalózok egy új szövetségbe tömörültek, több ezer tengeri martalócot fogva össze. E folyamatban kulcsszerepet játszott Csen Ji, aki nagyjából 70 ezer harcosnak és 400 hajónak parancsolt. Amikor 1807-ben meghalt, felesége, akit mi csak Csen Ji-sao, azaz „Csen Ji felesége” néven ismerünk, vette át helyét.
Csen Ji-sao 1774 körül született, és ahogy sok más fiatal kínai lányt akkoriban, valószínűleg családja adta el prostituáltnak; annyi mindenesetre biztos, hogy Kantonban dolgozott szexmunkásként. 1801-ben ment hozzá Csen Jihez, férje halála után Csang Baót, fogadott fiukat vette először szeretőként, később férjként maga mellé, és átvette a családi vállalkozás irányítását.
Ahogy más sikeres kalózvezérek, Csen Ji-sao is jelentős erőfeszítésekkel épített ki egy olyan belső szervezetet, amely fenn tudta tartani a rendet a tengeri martalócokból álló szövetségi rendszerben. Csen Ji-sao és Csang Bao vezetése alatt kiterjedt szabályzat született, amelynek megszegőit kemény büntetésekkel fenyegették, a parancsokat megtagadókat, a vezetés átvételére törekvőket halállal büntették. A női foglyok elleni szexuális erőszakot büntették, de a kalózok maguk mellé vehettek egyes nőket feleségnek vagy ágyasnak. A szabályok szigorúan szabályozták a zsákmány elosztását is.
Mint más sikeres kalóz, ő sem elsősorban kincsekkel teli hajók elleni véres rajtaütéseken keresett sokat, hanem védelmi pénzek beszedéséből, amelyeket a kereskedők fizettek az uralma alatt álló vizeken való sértetlen áthaladásért. Flottái nemcsak a kínai állam ellen voltak képesek megállni a helyüket, de a nemzetközi kereskedelemre is komoly veszélyt jelentettek. Rövid idő leforgása alatt a Csen Ji-saóhoz tartozó kalózok öt amerikai szkúnert kényszerítettek közeli kikötőkbe való visszavonulásra, elfoglaltak egy portugál gyarmati kormányzóhoz tartozó hajót, és megakadályozták, hogy egy sziámi (thai) küldöttség eljusson rendeltetési helyére.
Az egyre súlyosbodó válsággal szembenézve a kínai Csing-dinasztia tisztviselői belátták, hogy erővel nem tudják legyőzni Csen Ji-sao szervezetét, ezért tárgyalni kezdtek vele. Csen Ji-sao Kantonba utazott, hogy a helyi kormányzóval találkozzon. Amikor Csang Baóval együtt végül 1810 áprilisában letette a fegyvert, flottája 226 hajót, 1315 ágyút és 17 318 kalózt számlált. Csang Bao ezután Csing hajókat vezetett harcba más kalózok ellen. Csen Ji-sao az állandó menekülés helyett letárgyalta saját fegyverletételét, és vagyonos nőként halt meg 69 évesen – egy valóban sikeres kalózkarrier végén.
A cikket Litván Dániel fordította.
