Az 1360-as években a Sziénai Katalin néven ismert ifjú hölgynek isteni látomása támadt, melyben – életrajzírója, Capuai Rajmund szerint – a Krisztus oldalán tátongó sebből szivárgó folyadékból ivott.
Sziénai Katalin gennyes eksztázisa
A vízió megváltoztatta Katalin életét, attól a naptól fogva szinte megszakítás nélkül elmélkedéssel töltötte idejét, nem menstruált, nem ürített. Rendes ételt, italt sem vett magához, ezeket ugyanis valami jóval visszataszítóbbra cserélte: Rajmund azt írja,
egy apáca burjánzó sebének gennyét szívta ki, azt képzelvén, hogy krisztusi nedűt fogyaszt.
21. századi szemmel bizarr – és meglehetősen undorító – formája ez az isteni elhivatottság kinyilvánításának. De a maga korában messze nem számított kirívónak, Katalin egyike volt azon középkori nők sorának, akik az anyagi világ mindennapi kísértéseit félretéve a miszticizmusnak ajánlották fel magukat. Eltökélték, hogy közvetlen kapcsolatba kerülnek Istennel, s meggyőzték magukat, hogy előtte megalázkodva, önmagukat eksztázisba hajszolva érhetik ezt el.
A 33 éves korában, 1380-ban elhunyt Sziéniai Katalin az isteni kapcsolat ilyetén ápolásával kétségkívül beteljesítette vágyát. Gyóntatóatyjának, Rajmundnak azt mondta,
Forrás Wikipedia / Kunsthistorisches Museum Wien
Természetesen férfiak is hódoltak a miszticizmusnak, de a többségük nő volt, s ez a folyadékokra – a Krisztus sebéből folyó vízre és vérre, az apáca sebének váladékára – hagyatkozástól sem volt független jelenség. A középkori világképben a férfiakat forró és száraz, a nőket a hideg és nedves princípiummal hozták összefüggésbe, a férfitestet erősnek és épnek, a nőit a külső behatásokra sérülékenyebbnek, szivárgásra és a túlzásokra hajlamosabbnak vélték.
Azzal, hogy sebfolyadékot vettek magukhoz, fluiditásukat az istenivel való összekapcsolódásra használva a testükről alkotott negatív nézetet új perspektívába helyezhették e nők.
Folignói Szent Angéla és a leprások fürdővize
A közép-itáliai Folignóban élő Angéláról senki nem képzelte volna, hogy misztikus válik belőle. Mielőtt Istennek szentelte magát, többgyermekes nemesasszony, a társasági hívságok rabja, a vagyon és státusz megszállottja volt. Negyvenévesen azonban minden megváltozott: miután férje és gyermekei meghaltak a 13. század végén, Krisztust követve és utánozva a szegény, nélkülöző életvitel felé fordult.
Vízióiból tudjuk, misztikus élményei közül nem egy közvetlenül abból fakadt, hogy a betegekkel, elesettekkel foglalkozott. Az egyik leghíresebb eset a helyi leprásokról szól: bűnbánatot gyakorolva megfürdette meggyötört testüket, majd megitta a fürdővizüket. Ha egy bőrdarabka került a szájába,
nagy nehezen lenyelte, s közben misztikusan egyesült Krisztussal. Azzal, hogy a beteg szövetet Krisztus húsának gondolta, akaratának ellenálló testét vallásos eksztázisba kergette.
Ez az érzékszervi élmény újabb bepillantást enged abba, miért számított vonzónak a miszticizmus a nők körében. A középkori Európában az ész és intellektus a férfiak territóriumához tartozott, a nőket a hússal hozták összefüggésbe, s nem hittek abban, hogy képesek lennének magas röptű elmélkedésre.
Ugyanakkor mind több figyelmet fordítottak Krisztus szenvedő testére, valamint a fizikai aktivitásokra, amelyek misztikus állapotot idézhetnek elő – mindez lehetővé tette a nőknek, hogy a fizikai szférához való kötődésükkel olyan területre lépjenek, amit korábban megtagadtak tőlük. Most már a testüket, érzékszerveiket s elméjüket is megnyitva tudtak társalogni Istennel.
A cellába zárt Norwichi Julianna
Míg Folignói Angéla és a hozzá hasonló misztikusok az Istenhez közelítést közösségük kiemelkedő, aktív tagjaként képzelték el, mások éppen ellenkezőleg: kivonultak a közösségből. A görög anachoreo, azaz visszavonulni, elkülönülni kifejezésből anakorétáknak nevezett ókori remeték követőiként e remetenők szélsőséges miszticizmusukat halálig tartó, önként vállalt fogságban élték át.
Ahhoz, hogy valaki egy legyen közülük, elegendő vagyon és megfelelő társadalmi helyzet szükségeltetett, hogy elnyerje egy püspök támogatását. Ha ez rendelkezésre állt, egy általában a templomhoz tartozó kis cellába vonulhatott vissza az illető, majd egy pap elvégezte a halotti szertartást, azaz metaforikus értelemben halottnak nyilvánították, s haláláig egy cellába zárva pergette napjait.
Ezt követően szigorú időbeosztást követve imádkozással és vezekléssel töltötte ki idejét.
Megnyílt egy másik világ
A mai ember számára ez maga lenne a pokol, de a 14–15. században sokakat vonzott – részben, mert kiutat jelentett a házasság és gyermekszülés veszedelmes mókuskerekéből.
S miközben teljes izolációra ítélték magukat, a remetenők utat találtak egy másik világba: a misztikus élmény birodalmába. Jó pár remetenő élénk látomásokról tett említést, apró cellájukban mindezek sokkal valóságosabbnak érződtek, mint korábbi hétköznapjaik.
Az egyik legismertebb középkori remetenő, Norwichi Julianna (1342 körül – 1416) életének nagy részét a Szent Juliánról elnevezett norwichi templom kertjében lévő cellában töltötte, feljegyezve és értelmezve az itt átélt látomásait, melyekben látta a vérző Krisztust a kereszten, sőt teológiai társalgást is folytatott vele (könyve, Az isteni szeretet kinyilatkoztatásai magyarul is megjelent). Az egyik legemlékezetesebb víziójában Krisztust látjuk, amint felnyitja az oldalán lévő sebet, s megmutatja, mi van belül:
A BBC History teljes cikke – benne a hisztérikus sírásrohamokkal küszködő, a testüket életmegvonással sanyargató és Krisztus kereszthalálát maguk elé idéző misztikusok szenvedéseivel – a magyar nyelvű magazin legfrissebb, júniusi számában olvasható.
