Tudomány bbc history

Az Aranycsapat hátán robbantott Németország

Amikor az 1954-es futball világbajnokságot a németek megnyerték, új korszak kezdődött számukra nemcsak a sportban, de a politikában és gazdaságban is. Az Aranycsapat elleni 1954. július 4-i berni döntő hátterét és következményeit Litván Dániel foglalta össze a BBC Historyban. Cikkéből egy hosszabb részletet közlünk.  
Korábban a témában:

Valószínűleg kevés ember van Magyarországon, aki ne hallott volna arról, mi is történt 1954. július 4-én Bernben, a labdarúgó-világbajnokság döntőjében. Jól mutatja a mérkőzés „nemzeti tragédia” jellegét, hogy nemcsak azok vannak tisztában a mérkőzés kimenetelével, akik élőben hallhatták a közvetítést, hanem még a legújabb generációk foci iránt kevésbé érdeklődő tagjai is. Abba viszont talán kevesebben gondolnak bele, hogy mindez Németországban is így van – csak természetesen ellenkező előjelű érzelmek kapcsolódnak hozzá.

Mi több, talán az is kijelenthető, hogy a mérkőzésnek Németország, pontosabban a Német Szövetségi Köztársaság történelmében nagyobb jelentősége volt, mint Magyarországéban.

Mi köze is van a német győzelemnek a Wirtschaftswunderhez, azaz a gazdasági csodához, illetve a német identitáshoz?

Németország a padlón

Az éveken át tartó stratégiai bombázások, a harcok, majd a fegyverletétel utáni üzemleszerelések szinte megsemmisítették a német gazdaságot. Ha ez nem lett volna elég, súlyos károkat szenvedett az infrastruktúra is, miközben a lakásállományban bekövetkezett, 50 százalékot közelítő pusztítás még akkor is milliókat tett volna földönfutóvá, ha nem ömlik rá az országra a Vörös Hadsereg elől menekülők, majd a Kelet-Közép-Európából kitelepítettek özöne.

Az áru- és élelmiszerhiányon a jegyrendszer és a felülről irányított termelés próbált enyhíteni, a feketepiacon az egekbe szöktek az árak, a pénz már-már a hiperinflációs időket idézően elértéktelenedett. A politikai helyzet sem volt különb: az ország megszállás alatt állt, ráadásul négy zónára osztva, két világrend határán, a közigazgatás is a szövetségesek szoros felügyelete alatt működött úgy-ahogy. És ott voltak a lelki tényezők is. A német kultúra és filozófia hagyományai helyett a világ immár az eltelt másfél évtizeddel azonosította országukat,

potenciális tömeggyilkosként kezelve minden egyes németet, akik a bebörtönzöttek és a maroknyi ellenálló kivételével valóban részt is vállaltak a tömeggyilkos rezsim felépítésében és fenntartásában.

Minden szempontból pusztítóbb volt tehát a második világháborús vereség az 1918-asnál is, és az, hogy az 1960-as évekre Németország a jóléti állam modelljének egyik mintaországává, mi több, a formálódó nyugat-európai gazdasági-politikai egységesülés résztvevőjévé, a nyugati szövetségi rendszer stabil demokráciaként működő tagjává válhatott, jóval több volt, mint egyszerű gazdasági csoda.

És ezen a valószínűtlen úton lett volna fontos mérföldkő egy futballmérkőzés?

Hitlert nem érdekelte a foci

Szó sincs arról, hogy Németországban a foci korábban igazi nemzeti ügynek számított volna. Ugyan a 20. század elején a többi európai országhoz hasonlóan itt is elterjedt és népszerű sporttá vált a labdarúgás, a németek nem voltak kiemelkedően jók, és nem is vált számukra olyan identitásképző erővé, mint mondjuk Közép-Európában. Ezzel párhuzamosan a német focinak sem volt igazi arculata: csapatai többé-kevésbé a Duna-menti, passzolós, technikás stílust űzték, csak éppen nem olyan hatékonyan, mint mondjuk az osztrákok vagy a magyarok.

A futball helyzete a hitleri hatalomátvétel után sem változott meg gyökeresen. A fasiszta Olaszországgal ellentétben a nácik nem fordítottak különösebb figyelmet a labdarúgásra.

Hitlert magát nem érdekelte túlságosan a futball, és miután a válogatott elkövette azt a szentségtörést, hogy képes volt figyelő szemei előtt kiesni az 1936-os olimpia negyeddöntőjében a Norvégia elleni vereséggel, állítólag végleg le is írta magában ezt a nemes atlétikához nem fogható, angolokat majmoló bohóckodást.

Ettől még természetesen minden máshoz hasonlóan a labdarúgás is betagozódott a náci államba, a szövetséget szoros központi felügyelet alá vonták, a zsidó játékosokat pedig fokozatosan eltávolították a pályák környékéről is. A labdarúgáshoz való hozzáállást viszont jól mutatja, hogy a válogatott 1942-ben, Szlovákia ellen vívta utolsó mérkőzését a háború alatt, ezután a játékosok többségét besorozták és a frontra küldték, sokan haza sem tértek többé.

Náci párttagok a csapatban

Azt sem lehet állítani, hogy a labdarúgás az új, tiszta lappal induló Németország megtestesítője lett volna a háború utáni években. Ahogy sok más területen, a DFB-ben (Deutsche Fussball-Bund, Német Labdarúgó-szövetség) sem került sor a náci múlttal való szakításra, a szövetség vezetőinek többsége a helyén maradt. Az 1954-ben a válogatottat győzelemre vezető Sepp Herberger például az 1936-os olimpiai kudarc után került a nemzeti csapat élére.

Már 1933-tól a náci párt tagja volt, később erről annyit mondott, hogy őt a politika nem, csak a labdarúgás érdekelte, márpedig a hitleri Németországban csak a párt tagjaként volt esélye szenvedélyével érdemben foglalkozni.

Az 1954-es csapat hősei közül hárman is bemutatkoztak már a válogatottban 1942 előtt, köztük a legendás csapatkapitány, az 1920-as születésű Fritz Walter, aki társaihoz hasonlóan megjárta a frontot is, majd a hadifogságból hazatérve lett Herberger jobbkeze és az új válogatott alapköve.

Fritz Walter
Fotó: DPA/AFP

Herberger már kevéssel a fegyverletétel után elkezdte újjászervezni csapatát, ám az ország státuszának rendezetlensége miatt az immár nyugatnémet válogatott csak 1950-ben játszotta a nyolc év kényszerszünet utáni első mérkőzését. Ha a csapat valaminek a jelképe volt, az pont a tisztázatlan helyzetű, identitásától megfosztott, gyanakvással körbevett Németország: az első mérkőzésen még a himnuszt sem énekelhették el a játékosok, hiszen ekkor még nem is rendelkezett vele az ország.

Hagyják őket békén

A világbajnokságig a német csapat játszott mérkőzést a franciák, majd Jugoszlávia ellen is, a selejtezőben pedig az ekkor még eldöntetlen jövőjű, külön államként induló Saar-vidék, illetve Norvégia csapata is az ellenfelek között volt. El tudjuk képzelni, milyen önfeledt, csak a játék örömére koncentráló hangulatban folyhattak ezek a mérkőzések.

Ugyan Herberger sajátos módszereivel igyekezett harcos, mindenki ellen eséllyel kiálló gárdát kovácsolni „fiaiból”, erre rajta kívül nem sokan voltak vevők. A közhangulatot inkább valami olyasfélének írják le a visszaemlékezők, hogy a németek annyit szerettek volna, hogy mindenki hagyja őket békén, lehetőleg a létezésüket is felejtsék el – és messze nem csak a futballpályán.

És ez nagyjából meg is felelt az 1949-ben az NSZK első kancellárjának megválasztott Konrad Adenauernek. Neki persze nagyon is volt jövőképe és céljai: az ország szuverenitásának megteremtése, újjáépítés, Németország visszavezetése Európába, a további háborúk integrációs politikával történő megelőzése, illetve egy stabil német demokrácia.

Ehhez pedig igazán nem hiányzott a győzelmesen a világot maguk alá gyűrő németek képének felidézése, márpedig a kezdetektől világszerte háborús asszociációkkal, retorikával körbevett futball pont ilyen hatással lehetett volna.

Egy győzelem olyan sok ellenséget szerezhet az országnak, hogy a diplomatáknak több hónapnyi fáradozásába kerül, amíg újból elsimítják a dolgot

– mondta egyszer.

Új identitás

Az 1954-es világbajnokság idejére tulajdonképpen minden sínen volt, csoda vagy nem csoda, de a gazdaság töretlenül nőtt, az NSZK helyzete megnyugtatóan rendeződni látszott – mi jelentősége lehetett tehát a német győzelemnek ezekre a folyamatokra?

Az NSZK ugyan működött és virult, ám lakóinak többsége mégsem tekintette valódi hazájának, inkább valamiféle, a létezés kereteit biztosító rendszernek. Ráadásul megmaradt a bizalmatlanság, a jövőtől való félelem is: néhány év fejlődés nem feledtethette a háború és az összeomlás borzalmait és nem tüntethette el a múlt sötét árnyait. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a németek utolsó – és tulajdonképpen egyetlen – tapasztalata a liberális demokráciáról az erélytelen, majd a gazdasági világválságba dicstelenül belebukó weimari köztársaság volt.

Mindazt pedig, amivel korábban saját maga és a világ azonosította Németországot, jobb volt elfelejteni. Porosz militarizmus, nagyhatalmi ambíciók, európai vezető szerep, a kulturális és politikai felsőbbrendűség érzete – mindezt senki nem akarta erőltetni, csak éppen a helyükre nem került olyasmi, amire új identitást lehetett volna alapozni.

Hans Schaefer Grosics Gyula
Fotó: DPA/AFP

És itt léptek a színre Herberger „fiai”. A sport mellett polgári állásban dolgozó, a háborút katonaként vagy gyerekként túlélő, egyszerű német férfiak, akik alázattal, rendíthetetlen csapatszellemmel felülírták az esélyeket, és elkápráztatták a világot a verhetetlen, csodálatos magyarok legyőzésével. Ahogy a német csapat továbbjutott a csoportból, majd egyre közelebb került a végső győzelemhez, a labdarúgás körül igazi hisztéria alakult ki.

Új Németország született

A győzelem után az ünneplés is leírhatatlan volt, München utcáin százezrek fogadták a hősöket, akikből egy csapásra világsztár lett – majd szerény prémiumukat felvéve visszamentek dolgozni. Jellemző, hogy se Adenauer, se más német politikus nem volt kint a döntőn, a kormányzat a győzelem után is inkább igyekezett lehűteni a kedélyeket. Ahogy Esterházy is írta, a németek valóban mondogatni kezdték, hogy „wir sind wieder wer”, azaz

újra vagyunk valakik, és megszületett egy mítosz, ehhez kapcsolódóan pedig a keményen dolgozó, alázatos, de azért büszke és kitartó német polgár identitása – egy új Németország.

Ha a Wirtschaftswundert nem is a berni döntő indította el, ez az élmény segített felnyitni a németek szemét arra, hogy hová is jutottak mindössze kilenc év alatt, az újonnan megtalált identitás pedig abban is segített, hogy az 1960-as évek elején bekövetkező első megtorpanás és a későbbi nehézségek sem tudták már érdemben kikezdeni a társadalom többségének hitét az új rendszerben.

A cikk teljes szövege, valamint az 1938-as és 1954-es, az olaszok, illetve a németek ellen elvesztett döntők hátteréről, Mussolini és Rákosi sportpolitikájáról szóló összeállítás a BBC History magazin 2018. júliusi számában olvasható.

Kiemelt kép: DPA/AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.