Tudomány bbc history
Fritz Walter and Puscas are exchanging pennants, 1954 FIFA World Cup, final, Germany - Hungary 3:2

Az Aranycsapat hátán robbantott Németország

BBC History
BBC History

2018. 07. 04. 11:25

Amikor az 1954-es futball világbajnokságot a németek megnyerték, új korszak kezdődött számukra nemcsak a sportban, de a politikában és gazdaságban is. Az Aranycsapat elleni 1954. július 4-i berni döntő hátterét és következményeit Litván Dániel foglalta össze a BBC Historyban. Cikkéből egy hosszabb részletet közlünk.  
Korábban a témában:

Valószínűleg kevés ember van Magyarországon, aki ne hallott volna arról, mi is történt 1954. július 4-én Bernben, a labdarúgó-világbajnokság döntőjében. Jól mutatja a mérkőzés „nemzeti tragédia” jellegét, hogy nemcsak azok vannak tisztában a mérkőzés kimenetelével, akik élőben hallhatták a közvetítést, hanem még a legújabb generációk foci iránt kevésbé érdeklődő tagjai is. Abba viszont talán kevesebben gondolnak bele, hogy mindez Németországban is így van – csak természetesen ellenkező előjelű érzelmek kapcsolódnak hozzá.

Mi több, talán az is kijelenthető, hogy a mérkőzésnek Németország, pontosabban a Német Szövetségi Köztársaság történelmében nagyobb jelentősége volt, mint Magyarországéban.

Mi köze is van a német győzelemnek a Wirtschaftswunderhez, azaz a gazdasági csodához, illetve a német identitáshoz?

Németország a padlón

Az éveken át tartó stratégiai bombázások, a harcok, majd a fegyverletétel utáni üzemleszerelések szinte megsemmisítették a német gazdaságot. Ha ez nem lett volna elég, súlyos károkat szenvedett az infrastruktúra is, miközben a lakásállományban bekövetkezett, 50 százalékot közelítő pusztítás még akkor is milliókat tett volna földönfutóvá, ha nem ömlik rá az országra a Vörös Hadsereg elől menekülők, majd a Kelet-Közép-Európából kitelepítettek özöne.

Az áru- és élelmiszerhiányon a jegyrendszer és a felülről irányított termelés próbált enyhíteni, a feketepiacon az egekbe szöktek az árak, a pénz már-már a hiperinflációs időket idézően elértéktelenedett. A politikai helyzet sem volt különb: az ország megszállás alatt állt, ráadásul négy zónára osztva, két világrend határán, a közigazgatás is a szövetségesek szoros felügyelete alatt működött úgy-ahogy. És ott voltak a lelki tényezők is. A német kultúra és filozófia hagyományai helyett a világ immár az eltelt másfél évtizeddel azonosította országukat,

potenciális tömeggyilkosként kezelve minden egyes németet, akik a bebörtönzöttek és a maroknyi ellenálló kivételével valóban részt is vállaltak a tömeggyilkos rezsim felépítésében és fenntartásában.

Minden szempontból pusztítóbb volt tehát a második világháborús vereség az 1918-asnál is, és az, hogy az 1960-as évekre Németország a jóléti állam modelljének egyik mintaországává, mi több, a formálódó nyugat-európai gazdasági-politikai egységesülés résztvevőjévé, a nyugati szövetségi rendszer stabil demokráciaként működő tagjává válhatott, jóval több volt, mint egyszerű gazdasági csoda.

És ezen a valószínűtlen úton lett volna fontos mérföldkő egy futballmérkőzés?

Hitlert nem érdekelte a foci

Szó sincs arról, hogy Németországban a foci korábban igazi nemzeti ügynek számított volna. Ugyan a 20. század elején a többi európai országhoz hasonlóan itt is elterjedt és népszerű sporttá vált a labdarúgás, a németek nem voltak kiemelkedően jók, és nem is vált számukra olyan identitásképző erővé, mint mondjuk Közép-Európában. Ezzel párhuzamosan a német focinak sem volt igazi arculata: csapatai többé-kevésbé a Duna-menti, passzolós, technikás stílust űzték, csak éppen nem olyan hatékonyan, mint mondjuk az osztrákok vagy a magyarok.

A futball helyzete a hitleri hatalomátvétel után sem változott meg gyökeresen. A fasiszta Olaszországgal ellentétben a nácik nem fordítottak különösebb figyelmet a labdarúgásra.

Hitlert magát nem érdekelte túlságosan a futball, és miután a válogatott elkövette azt a szentségtörést, hogy képes volt figyelő szemei előtt kiesni az 1936-os olimpia negyeddöntőjében a Norvégia elleni vereséggel, állítólag végleg le is írta magában ezt a nemes atlétikához nem fogható, angolokat majmoló bohóckodást.

Ettől még természetesen minden máshoz hasonlóan a labdarúgás is betagozódott a náci államba, a szövetséget szoros központi felügyelet alá vonták, a zsidó játékosokat pedig fokozatosan eltávolították a pályák környékéről is. A labdarúgáshoz való hozzáállást viszont jól mutatja, hogy a válogatott 1942-ben, Szlovákia ellen vívta utolsó mérkőzését a háború alatt, ezután a játékosok többségét besorozták és a frontra küldték, sokan haza sem tértek többé.

Náci párttagok a csapatban

Azt sem lehet állítani, hogy a labdarúgás az új, tiszta lappal induló Németország megtestesítője lett volna a háború utáni években. Ahogy sok más területen, a DFB-ben (Deutsche Fussball-Bund, Német Labdarúgó-szövetség) sem került sor a náci múlttal való szakításra, a szövetség vezetőinek többsége a helyén maradt. Az 1954-ben a válogatottat győzelemre vezető Sepp Herberger például az 1936-os olimpiai kudarc után került a nemzeti csapat élére.

Már 1933-tól a náci párt tagja volt, később erről annyit mondott, hogy őt a politika nem, csak a labdarúgás érdekelte, márpedig a hitleri Németországban csak a párt tagjaként volt esélye szenvedélyével érdemben foglalkozni.

Az 1954-es csapat hősei közül hárman is bemutatkoztak már a válogatottban 1942 előtt, köztük a legendás csapatkapitány, az 1920-as születésű Fritz Walter, aki társaihoz hasonlóan megjárta a frontot is, majd a hadifogságból hazatérve lett Herberger jobbkeze és az új válogatott alapköve.

German soccer player Fritz Walter, (C, holding the cup in his hands) and Horst Eckel (R) are being carried on the shoulders of their fans after the German team won the final match versus Hungary at the 1954 World Cup in Bern, Switzerland, 04 July 1954.

Keyword: People, Sport, SPO, Sport, SPO, soccer
Fritz Walter
Fotó: DPA/AFP

Herberger már kevéssel a fegyverletétel után elkezdte újjászervezni csapatát, ám az ország státuszának rendezetlensége miatt az immár nyugatnémet válogatott csak 1950-ben játszotta a nyolc év kényszerszünet utáni első mérkőzését. Ha a csapat valaminek a jelképe volt, az pont a tisztázatlan helyzetű, identitásától megfosztott, gyanakvással körbevett Németország: az első mérkőzésen még a himnuszt sem énekelhették el a játékosok, hiszen ekkor még nem is rendelkezett vele az ország.

Hagyják őket békén

A világbajnokságig a német csapat játszott mérkőzést a franciák, majd Jugoszlávia ellen is, a selejtezőben pedig az ekkor még eldöntetlen jövőjű, külön államként induló Saar-vidék, illetve Norvégia csapata is az ellenfelek között volt. El tudjuk képzelni, milyen önfeledt, csak a játék örömére koncentráló hangulatban folyhattak ezek a mérkőzések.

Ugyan Herberger sajátos módszereivel igyekezett harcos, mindenki ellen eséllyel kiálló gárdát kovácsolni „fiaiból”, erre rajta kívül nem sokan voltak vevők. A közhangulatot inkább valami olyasfélének írják le a visszaemlékezők, hogy a németek annyit szerettek volna, hogy mindenki hagyja őket békén, lehetőleg a létezésüket is felejtsék el – és messze nem csak a futballpályán.

És ez nagyjából meg is felelt az 1949-ben az NSZK első kancellárjának megválasztott Konrad Adenauernek. Neki persze nagyon is volt jövőképe és céljai: az ország szuverenitásának megteremtése, újjáépítés, Németország visszavezetése Európába, a további háborúk integrációs politikával történő megelőzése, illetve egy stabil német demokrácia.

Ehhez pedig igazán nem hiányzott a győzelmesen a világot maguk alá gyűrő németek képének felidézése, márpedig a kezdetektől világszerte háborús asszociációkkal, retorikával körbevett futball pont ilyen hatással lehetett volna.

Egy győzelem olyan sok ellenséget szerezhet az országnak, hogy a diplomatáknak több hónapnyi fáradozásába kerül, amíg újból elsimítják a dolgot

– mondta egyszer.

Új identitás

Az 1954-es világbajnokság idejére tulajdonképpen minden sínen volt, csoda vagy nem csoda, de a gazdaság töretlenül nőtt, az NSZK helyzete megnyugtatóan rendeződni látszott – mi jelentősége lehetett tehát a német győzelemnek ezekre a folyamatokra?

Az NSZK ugyan működött és virult, ám lakóinak többsége mégsem tekintette valódi hazájának, inkább valamiféle, a létezés kereteit biztosító rendszernek. Ráadásul megmaradt a bizalmatlanság, a jövőtől való félelem is: néhány év fejlődés nem feledtethette a háború és az összeomlás borzalmait és nem tüntethette el a múlt sötét árnyait. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a németek utolsó – és tulajdonképpen egyetlen – tapasztalata a liberális demokráciáról az erélytelen, majd a gazdasági világválságba dicstelenül belebukó weimari köztársaság volt.

Mindazt pedig, amivel korábban saját maga és a világ azonosította Németországot, jobb volt elfelejteni. Porosz militarizmus, nagyhatalmi ambíciók, európai vezető szerep, a kulturális és politikai felsőbbrendűség érzete – mindezt senki nem akarta erőltetni, csak éppen a helyükre nem került olyasmi, amire új identitást lehetett volna alapozni.

German striker Hans Schaefer (C,L) and Hungarian goalkeeper Gyula Grosics (C,R) miss the corner ball, striker Helmut Rahn (not in the picture) receives the ball and scores the 2:2 equalizer. Spellbound Hungarian players Gyula Lorant (L) and Mihaly Lantos (R) in front of the post are watching. At the end Germany wins the 1954 FIFA World Cup final at Bern's Wankdorf stadium 3:2 against Hungary and wins the World Cup title for the first time.
Hans Schaefer Grosics Gyula
Fotó: DPA/AFP

És itt léptek a színre Herberger „fiai”. A sport mellett polgári állásban dolgozó, a háborút katonaként vagy gyerekként túlélő, egyszerű német férfiak, akik alázattal, rendíthetetlen csapatszellemmel felülírták az esélyeket, és elkápráztatták a világot a verhetetlen, csodálatos magyarok legyőzésével. Ahogy a német csapat továbbjutott a csoportból, majd egyre közelebb került a végső győzelemhez, a labdarúgás körül igazi hisztéria alakult ki.

Új Németország született

A győzelem után az ünneplés is leírhatatlan volt, München utcáin százezrek fogadták a hősöket, akikből egy csapásra világsztár lett – majd szerény prémiumukat felvéve visszamentek dolgozni. Jellemző, hogy se Adenauer, se más német politikus nem volt kint a döntőn, a kormányzat a győzelem után is inkább igyekezett lehűteni a kedélyeket. Ahogy Esterházy is írta, a németek valóban mondogatni kezdték, hogy „wir sind wieder wer”, azaz

újra vagyunk valakik, és megszületett egy mítosz, ehhez kapcsolódóan pedig a keményen dolgozó, alázatos, de azért büszke és kitartó német polgár identitása – egy új Németország.

Ha a Wirtschaftswundert nem is a berni döntő indította el, ez az élmény segített felnyitni a németek szemét arra, hogy hová is jutottak mindössze kilenc év alatt, az újonnan megtalált identitás pedig abban is segített, hogy az 1960-as évek elején bekövetkező első megtorpanás és a későbbi nehézségek sem tudták már érdemben kikezdeni a társadalom többségének hitét az új rendszerben.

A cikk teljes szövege, valamint az 1938-as és 1954-es, az olaszok, illetve a németek ellen elvesztett döntők hátteréről, Mussolini és Rákosi sportpolitikájáról szóló összeállítás a BBC History magazin 2018. júliusi számában olvasható.

Kiemelt kép: DPA/AFP

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.