A világ nyelveinek túlnyomó többsége a „tea” vagy a „csáj” szót használja a teára. Természetesen számtalan írásmód és kiejtés létezik, de a két szó változatai egyértelműen megkülönböztethetők.
Nyugat-Európában a „tea” helyi változatai, a Balkánon és Kelet-Európában a „csáj” uralkodik, Közép-Európában a magyaron kívül a környező szláv népek čajt isznak.
A világ Eurázsián kívüli részén főként a gyarmatbirodalmak hatása érvényesült, a spanyol té és az angol tea kifejezés követte a hódítókat.
Miért alakult ki ez a kettősség?
A tea ugyan nem csupán Kínában, hanem néhány délebbre fekvő országban is őshonos, Európába a Kínával folytatott kereskedelem révén került, ennek pedig alapvetően két iránya volt.
- A szárazföldön vezető, Selyemútnak is nevezett útvonal már legalább nagyjából két évezrede működik, innen került a tea Perzsiába, hogy onnan elterjedjen az arab világban, majd átvegye az Oszmán Birodalom és Oroszország is.
- A másik útvonal a nagy felfedezések korában, a 16. században jött létre, az európai kereskedők tengeri úton, Kína délnyugati partvidékéről szállították az árukat, köztük a teát is hazájukba.
A kínai nyelvben ugyan egy írásjel, a 茶 jelöli a teát, ennek kiejtése azonban nyelvjárásonként igen különböző. Az egykor főként északon beszélt mandarin nyelvjárásban nagyjából ’csá’-ként olvassák ki, míg a délkeleten, illetve Tajvanon beszélt Min kínaiban ’te’-ként.
A Selyemúton közlekedő kereskedők az előbbit vitték magukkal Perzsiába, hogy onnan bekerüljön az arab és szláv nyelvekbe, Nyugat-Európában a teát elterjesztő holland hajósok viszont főként Tajvanon szerezték be árujukat, így ők az utóbbi kiejtést használták.
De mi van a portugálokkal?
Nos, ők valójában még a hollandok előtt kezdtek kereskedni a Távol-Kelettel, és teát is már őelőttük hoztak magukkal, viszont nem Tajvanon, hanem Makaó szigetén vásároltak be – az itteni nyelvjárás pedig inkább a ’csá’ változathoz állt közelebb. Ők tehát így tanulták meg a kifejezést, viszont ezért végül egyedül maradtak Európa végén, mint cháfogyasztók.
Van néhány más érdekes kivétel is: egyes olyan területeken, ahol szintén őshonos volt a teacserje, saját szó alakult ki, a burmaiak például lakphakként ismerik a növényt és az italt.
Ennél meglepőbb, hogy Lengyelországban, Litvániában és részben Fehéroroszországban egy harmadik változat, az herbata vagy arbata terjedt el. Ez a latin herba, azaz fűszer, gyógynövény jelentésű szó, illetve a nyugatias tea összevonásával jött létre, azaz a lengyelek tulajdonképpen mindig gyógyteát isznak, ha teáznak – bár érdemes megemlíteni, hogy az italt czajnikban főzik, azaz perzsa–szláv örökségüket is féltően őrzik.
Kiemelt fotó: GARO/Phanie/Europress
