Az Indus-völgyi, más néven Harappa-civilizáció (nevét egyik legnagyobb városias településéről, Harappáról kapta, amelyet az 1920-as években kezdtek feltárni) nagyjából i. e. 3300 és 1300 között létezett, virágkorát i. e. 2600 és 1900 között élte Dél-Ázsia északnyugati részén, a mai India, Pakisztán és Afganisztán területén.
amelyek a Nílus, illetve a Tigris és Eufrátesz mentén jöttek létre. Sőt mint korábban megírtuk, az első települések egy új kutatás szerint akár már nyolcezer évvel ezelőtt létrejöhettek.
Ám a mezopotámiai és egyiptomi civilizációkkal ellentétben a náluk sokkal nagyobb területre, kb. egymillió négyzetkilométerre kiterjedő Indus-völgyi civilizáció városait és nagyobb településeit nem feltétlenül az állandó folyók tőszomszédságában hozták létre.
Még akkor sem, ha az eddig ismert régészeti leletek szerint számos város a Ghaggar-Hakra kiszáradt medréhez közel helyezkedhetett el.
A folyó távolléte lendítette előre a fejlődést
Mindeddig a tudósok úgy vélték, klímaváltozás vagy földmozgások következtében a Ghaggar-Hakra medrében a folyó víze elapadt, ami az Indus-völgyi civilizáció lassú hanyatlásához, kisebb agrárközösségek kialakulásához és végül a városok elhagyásához vezetett.
Ez a feltételezés arra az előfeltevésre épült, hogy egy ilyen kiterjedt és fejlett civilizáció fennmaradásához a magas hegyvidéki régióból eredő, állandó vízhozamra volt szükség. Ám e feltevéseket geográfiai adatok eddig nem támasztották alá, az érintett folyók kiszáradásának, új mederbe terelődésének időpontját megbízhatóan nem tudták kimutatni.
Az Imperial College London és a Kanpuri Indiai Műszaki Egyetem szakértői azonban most pontot tettek egy több mint százéves vita végére. Bebizonyították, hogy vagyis nem igaz az a feltételezés, hogy az ókori városi civilizációk mind hasonló feltételek között jöttek volna létre.
Sőt ellenkezőleg: éppen az állandó, ám gyakran kiáradó folyók hiánya volt az, amely a civilizáció kibontakozásának itt teret engedett. Szandzsiv Gupta, az Imperial College London professzora – a Nature Communications szaklapban közzétett tanulmány egyik szerzője – szerint
eredményeink vitába szállnak az ókori civilizációk kezdete, növekedése és a természeti erőforrások közötti kapcsolat eddigi felfogásával. Ellentétben a bevett nézetekkel, nem egy nagy folyó érkezése, hanem épp a távolléte lendítette előre a városias fejlődést az Indus-völgyben.”
Új mederben
A tudósok az egykori folyó medréből vett geológiai mintákból kimutatták, hogy a Himalájáról eredő Szatledzs folyó volt az a folyam, amely mintegy nyolcezer évvel ezelőttig a Ghaggar-Hakra medrében jelen volt, azaz a nagyjából háromezer évvel később megtelepedő Indus-völgyi népek már nem támaszkodhattak a vízhozamára.
A Szatledzs mintegy 23 ezer évvel ezelőtt került a Ghakkar-Hakra medrébe és tizenötezer évvel később térült el új irányba, 150 kilométerrel arrébb, ahonnan a mély meder és a régió földrajzi adottságai miatt visszatérni már nem volt lehetősége.
Az eltérülés okait a tudósoknak nem sikerült egyértelműen megállapítaniuk, az azonban bizonyos, hogy egybeesett a nyári monszun tartós gyengülésével. Annak ellenére azonban, hogy a jelenleg harmadik legjelentősebb himalájai folyó, a Szatledzs új mederbe került, és többé nem tért vissza eredeti nyomvonalára, az Indus-völgyi települések nem szenvedtek vízhiányban, ugyanis Hasonló, monszun által táplált folyók foglalták el a medret, mint a jelenlegi Ghaggar és mellékfolyói.
A kutatásban közreműködő Radzsiv Szinha, a Kanpuri Indiai Műszaki Egyetem professzora ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott:
Most már tudjuk, hogy megfelelő feltételek esetén azok a völgyek, amelyek elvesztették korábbi folyóikat, nem feltétlenül nélkülözik a vizet. Mi több, a nagyobb folyók mellett elhelyezkedő civilizációkkal ellentétben nem kellett attól sem félniük, hogy pusztító áradások söpörnek végig rajtuk.”
Annak érdekében, hogy megállapítsák, melyik időszakaszban milyen eredetű víz folyt a mederben, a tudósok mélyfúrásokat végeztek, és analízisnek vetették alá az üledéket. A kinyert ásványi szemcséket egy dán laboratóriumban elemezték
Erre azért volt szükség, hogy a betemetett üledékben megtalálható ásványi – többek között kvarc és földpát – szemcsékben felhalmozódott energia mennyiségéből le tudják vonni a következetést, mikor került az adott üledékréteg a felszín alá.
Az üledékek betemetődési korának megállapítását egy modern eljárással, a szemcsék luminescensz vizsgálatával végezték. Egyes szemcsék – így a cirkon és a csillám – arra is alkalmasnak bizonyultak, hogy rajtuk keresztül kimutassák, honnan mosta magával a folyó az üledéket, vagyis melyik régióból érkezett az adott területre.
Búcsú a fegyverektől
A kutatás mindazonáltal nem adott feleletet arra a kérdésre, milyen vizeket használtak azok a városok, amelyek a medertől távolabb helyezkedtek el, így a mintegy 50 kilométerre fekvő Rakhigari. Ugyan virágzását egy másik, ma már szintén elhagyott folyórendszerre, a Drishadvatira vezetik vissza, a pontos kronológiát feltáró vizsgálatok ezzel kapcsolatban még hiányoznak.
legismertebb városközpontjai Harappa, Mohendzsodáro, Csanhu-Dáro, Kálibangan, Dholavira, Ganeriwala és Rakhigarhi voltak.
A Mezopotámiában feltehetően Meluhha néven ismert civilizáció kiterjedt kereskedelmet folytatott a Közel-Kelettel is, fejlett építészeti kultúrával, csatornahálózattal, kézműiparral, mezőgazdasággal, fémművességgel, rendelkezett, a városok súly- és mértékrendszere, mág megfejtetlen írása ismereteink szerint egységes volt.
– a feltárások során alig találtak fegyvereket –, s hiányoztak a Mezopotámiában és Egyiptomban megszokott gazdag síremlékek, hatalmas templomok, az uralkodó- és vallási elit kitüntetett kultuszhelyei.
Az Imperial College London és a Kanpuri Indiai Műszaki Egyetem közös kutatásának eredményei messze túlterjednek az Indus-völgyi civilizáció keletkezésének és hanyatlásának kérdésén: segítségükkel a régészek az egyiptomi és mezopotámiai városi civilizációk fejlődésének eltérő szakaszait is új fényben vehetik szemügyre.
A folyók kiszáradásának, az éghajlati és a földrajzi feltételek megváltozásának és a városok kiürülésének ok-okozati összefüggéseit is érdemes lesz újragondolni, és újabb vizsgálatokkal cáfolni vagy megerősíteni az eddigi feltételezéseket.
Kiemelt fotó: Luisa Ricciarini/Leemage
