A természet számos periodikája közül a laikus számára a nappal és éjszaka, illetve a mi égövünkön az évszakok szabályos egymásutánja a leglátványosabb. Ma már azt is tudjuk, előbbi a Föld forgásának, utóbbi a Nap körül rótt végtelen „köröknek” és bolygónk tengelyferdeségének köszönhető – általános iskolai tananyag.
Őseink viszont évezredeken keresztül kutatták az okokat, miközben a következményekkel teljesen tisztában voltak: az évet már egyiptomi tudósok nagyjából 365 napban számolták az Óbirodalom idején, Krisztus előtt 3000 körül.
Március elseje, amikor a természet is ébred
Az viszont már tisztán szubjektív, emberi döntés kérdése, a 365-ből melyiket választották az év első napjának?
Ahány civilizáció, annyi válasz, most az Európából származó, mára világszerte érvényes január elsejei évkezdet történetéről kérdeztük Dr. Körmendi Tamás történészt, az ELTE Történelem Segédtudományai Tanszék docensét.
A hagyomány által Romulusnak tulajdonított első római naptár 304 nappal számolt. A tudósok tisztában voltak vele, hogy az év 365 napból áll, ám a mezőgazdasági munkák szempontjából irreleváns téli időszakot nem tartották említésre érdemesnek, egyfajta szürke zónába száműzték
– fogalmaz a történész.
Így született meg a 10 hónapos római naptár, ami a Mars istentől elnevezett márciussal kezdődött, Vénusz etruszk neve után Apon (április) követte, majd az idősek (maiaus) tiszteletére május, az ifjakéra (iuniores) június, az utolsó hat pedig sorszámneveket kapott: quintilis, sextilis, september, october, november, december.
A hónapkezdetet calendae-nak nevezték, a pontifex maximus egyik legfontosabb feladata pedig az évkezdet, azaz március calendae-jének kihirdetése volt. Innen a naptár régies neve: kalendárium.
Szubjektív döntés: január 1.
A téli szürke zónát Róma második királya, Numa Pompilius szüntette meg: első hónapként a múlt és jelen felé forduló, kétarcú Janus istenről elnevezett januárt vezette be, mint az év kapuját, másodiknak pedig februariust, a holtak hónapját. Ezzel együtt teljesen logikus lépésként január elsejét tette meg kezdőnapnak.
Ahogy Körmendi Tamás megjegyzi:
Egyszeri, és ha úgy tetszik szubjektív döntés volt az archaikus korban, kis kitérő után máig tartó hatással. Ha akkor és ott úgy határoznak, a két »új hónapot« év végére tűzik, talán még ma is március 1. lenne az év első napja.
A politikai életben – például a hivatalnokok szolgálati idejének meghatározásánál – ez volt a mérvadó, szakrális értelemben pedig maradt a tavaszi dátum. A szökőnapokat viszont ekkor sem vették figyelembe, ráadásul a napévvel maradéktalanul nem osztható holdhónapokban számoltak, ami az évszázadok során súlyos eltérésekhez vezetett.
A leghosszabb év 445 napos volt
De ez csak a probléma kisebbik része volt. A hétköznapi életben sokkal komolyabb visszaélésekre adott okot az a tény, hogy az év kezdetét a pontifex maximus jelentette be: mivel ezen múltak a pénzügyi tranzakciók, az adók befizetésének, a kölcsönök lejártának dátumai, a főpap döntésén igen sok múlhatott.
– mondja a történész.
A munkát az egyiptomi tudós, Szoszigenész végezte el Kr.e. 46-ban: ez volt a világtörténelem leghosszabb esztendője, a természet és a kalendárium szinkronba hozása miatt ugyanis 445 napot számlált. Évkezdetnek pedig Caesar most már kötelezően január elsejét rendelte tartani.
A keresztény dátum december 25.
Róma bukása után az addigra amúgy is államvallássá lett kereszténység átvette a római naptárt a maga 365 napos évével, a négyévenkénti szökőnap beiktatásával és a hónapneveket is, az apróbb részleteket viszont átírta.
Az antikvitásban a hét napjait az oltalmukra hivatott bolygókról nevezték el vasárnaptól kezdődően, míg a kereszténységben sorszámnevet kaptak. Kivéve a hétkezdetet jelentő vasárnapot (Dies Domini, azaz az úr napja), és a szombat zsidó szabbathra utaló Sabbatum elnevezését.
Nem is volt teljes az egység. Míg a Német-Római birodalom területén és többek között Magyarországon is Krisztus születése jelentette a kezdetet, addig például francia földön húsvét.
Mozgó ünnepről beszélünk, ezért itt az év is hol 330, hol 400 napból állt. Úgy hidalták át, hogy gond nélkül megcsonkították, kivették vagy megduplázták áprilist, ha arra volt szükség. Teljes káosz, vagy ahogy a történész megjegyzi:
Sokszínű megoldás volt. Képzeljünk el egy olyan dátumot, hogy teszem azt az év második áprilisának 10. napja. Ennek használata, ha nem is megoldhatatlan, de igen körülményes mind a gazdaság, mind a jogszolgáltatás szempontjából.
Egyre nagyobb szükség volt biztos pontra
A változást – ma úgy mondanánk – a civil, polgári szférától indult. A XIII-XIV. században minden addiginál nagyobb szerephez jutott az úgynevezett magánjogi írásbeliség, amelynek keretei között már pápai vagy császári felhatalmazás alapján működő hivatalos személyek, a közjegyzők is oklevelek nagy tömegét adták ki. ugyanaz vezette őket mint annak idején Caesart.
Az egyházi iratokat az egyházi év szerint keltezték, amely december végét tekintve metszette az évet, homályosan fogalmaztak, mint mondjuk Szent Fábián utáni szerda vagy mozgó ünnephez kötöttek: hamvazószerda utáni péntek. Az uralkodói kancelláriák a római szokást követve a laikusnak ugyancsak feladták a leckét olyan elavult kifejezésekkel, mint például március idusa előtti ötödik nap.
A kor közjegyzői viszont nem hagytak kétséget senkiben: június hónap 5. napja, délután hat óra. Ehhez pedig évkezdésként többnyire a január elsejéhez igazodtak évkezdetként, az „alulról jövő kezdeményezés” pedig a XVI. századra átszivárgott a klerikus és állami gyakorlatba is: megszilárdult és állandóvá vált.
(Kiemelt kép: Thinkstock)
