A lemeztektonikai mozgásoknak köszönhetően kisebb-nagyobb földmozgások bárhol és bármikor előfordulhatnak a Földön. A tudósok nem tudják előre jelezni, így közvetlen módon felkészülni sem tudunk rájuk. Egyetlen ökölszabály van: ahol egyszer földrengés volt, ott később is lesz, csak az ideje kérdéses.
Tény az is, hogy az igazán nagy reccsenések általában a nagy kőzetlemezek határán pattannak ki, a Kárpát-medencétől szerencsére távol. De mit nevezünk „igazán nagynak”? Az amerikai földtani szolgálat (USGS) szerint azok, amelynek erőssége eléri a Richter-skála szerinti 8-as szintet. Évente világszerte több millió földrengést regisztrálnak, ezekből egy számít nagynak.
Száz év távlatában így néz ki:
A nagy reccs
Képzeljünk el egy lassú folyású, ám megannyi kiszámíthatatlan áramlattal teli folyót, amelynek felszínét a legkülönbözőbb méretű jégtáblák borítják. Annyira “szorosan”, hogy a vizet csak sejteni lehet a jégtakaró alatt. Hasonlóan “úsznak” az asztenoszférán, földünk olvadt, képlékeny belső rétegén a felette lévő litoszférát alkotó lemezek.
A belső áramlásoktól hajtva folyamatos mozgásban vannak, ütköznek, elcsúsznak egymáson, meg-megroppannak. Korántsem egy “olajozott” folyamatról van szó, eközben a kőzetlemezekben hatalmas feszültség gyűlik fel. Amikor a lemezek egymásra csúsznak, “kisiklanak”, eltörnek, az energia felszabadul. Ez a nagy reccs a földrengés.
A pusztítás
A földrengések közismert mérési módja a magnitúdós, azaz Richter-skála, amely a kőzetlemezek törése során lezajlott folyamatok energiáját adja meg számokkal. Ebből adódóan végpontja nincs, de a 9-es fokozatnál lényegesen erősebbet eddig nem mértek.
Sokkal régebbi módszer egy 12 fokozatú skála, ahol a 2-est már megérezzük, 5-ösnél megrepednek a házfalak, míg a 12-es fokozat totális pusztítást jelent. Nem egy egzakt módszer, helyről-helyre változik, hiszen a pusztítás mértéke az épületek minőségén és a földrajzi távolságon múlik.
(Kiemelt kép: Business Insider)
