Anna napon megszokott a bál, az Erzsébeteket és Katalinokat a fél ország köszönti, ha pedig apa elmegy jánosozni vagy Istvánt megülni, a család biztos lehet benne, aznap este már nem látja. A “névnapozás” annyira egyértelmű, hogy bele sem gondolunk, miért ünneplünk, hogyan alakult minden úgy, ahogy ma ismerjük.
Most belegondoltunk, lássuk sorban:
- Miért ilyen erős Magyarországon a névnapok ünneplésének szokása?
- Egyes nevek miért szerepelnek többször is a naptárban?
- Min múlik, hogy melyik egy-egy gyakori név “fő ünnepe”?
- Őseink milyen megfontolásból választottak nevet gyermekeiknek?
Előd az elsőszülött, Tar a kopasz, Fodor a göndör
Kezdjük azzal, hogy az első magyar neveket a IX. századtól ismerjük, ezek alakulhattak népnévből, utalhattak társadalmi helyzetre, foglalkozásra, a névviselő egy-egy fizikai jellemzőire, de a születés körülményeit vagy a szülők kívánságát is kifejezhették.
Az Előd elsőszülöttet, a Fodor göndört, az Ajtony aranyat jelent, a Gyula méltóságnévből alakult, a Tar kopaszt rejt, az Álmos álombéli, megálmodott, egyértelműen a nagyfejedelem születését megjövendölő álomra utal
– sorolja Koltay Erika néprajzkutató, a Néprajzi Múzeum szakértője. A kereszténység felvételével ezek háttérbe szorultak, helyüket a bibliai, illetve a szentek nevei vették át – erről később bővebben is lesz szó -, az “ősmagyar” neveket majd csak a romantika, a nemzeti ébredés kora hozta vissza.
Gyakran keresztelték a gyereket a keresztszülő vagy az apa, anya, illetve a tisztelet jeleként egy-egy korábbi felmenő, rokon nevére. Állattartó közösségekben elterjedt szokás volt például a jószág, valamint a hozzá kapcsolódó foglalkozások védőszentjeinek nevét adni.
A divat és a “celebimádat”
És persze a divat már akkor is. Egyes korokban és vidékeken némely szentek kultusza erősödött majd hanyatlott, helyükbe más lépett. Mondjuk úgy: változó népszerűségnek örvendtek, ami meglátszott a nevüket viselő emberek számán.
Budakeszin járunk a XIX. század közepén, poros kis falu egyszerű földműves emberekkel, ahol 1883-ban megszületik az első, Alojziának keresztelt kislány. Majd egyre többen kapják ezt a német eredetű, egyértelműen az arisztokráciára jellemző nevet. Vajon miért?
Mert felsőbb körökben ebben az időben már mind népszerűbb a kirándulás, az üdülés, a tehetősebbek kimozdulnak a városból, kirándulnak. Budakeszi is kedvelt célponttá vált, feltehetően ilyen okból bukkanhatott fel egy Alojzia nevű nemes hölgy a falu környékén: gyakran járhatott arra, napokat, heteket tölthetett ott.
A falusiakra óriási hatást tehetett, szájtátva és irigykedve csodálhatták a városi dámát, a lányok ha lopva is, de nyilván utánozták beszédét, tartását, mozdulatait.
A névadó szent védelmet nyújt
Ígértük, hogy hosszabban kitérünk a kereszténységgel érkező szokásokra, hiszen ezer évig, és még ma is a katolikus szentek, bibliai szereplők határozzák meg névadási gyakorlatunkat. Ezek a nevek úgy töltötték meg a naptárt, hogy ünnepük általában haláluk (egyben égi születésük) napján volt.
Egyes neveket több szent is viselt, számított az is, az egyház hány fontos napot tart nyilván a szent életéből. Ilyenek lehetnek többek között születés, halál, jelentős életesemény vagy csodatétel
– mondja a 24.hu-nak Raátz Judit, az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa.
Hihetetlenül hangzik, de ennek eredményeként Mária például 33, míg János 27 “névnappal” büszkélkedhet egy évben.
Fotó: Wikimedia Commons
A névnap szokását hazánkban hittérítő papok hozták és terjesztették el. Az ünneplés kezdetben katolikus hagyomány volt, és szente napjának nevezték, ami annyit tesz, az újszülött valamilyen szent vagy mártír nevét kapta, hogy az adott név szentje védje őt, pártfogolja Istennél.
Praktikum adja a fő dátumot
Saját névnapjukat kezdetben csak az urak, gazdagok ünnepelték, ami ugye egyben a szent ünnepnapja is volt. A nagyobb alkalmak, mint János, László, István, Erzsébet napokon mulatságokat tartottak, kiürítették a szente poharát és megették a szente bélest.
Később a szokás elterjedt, mély gyökereket vert az alsóbb rétegek körében is: felköszöntötték a méltóságos urat, majd megadták a tisztességet rokonaiknak, barátaiknak, saját maguknak is.
Érdekes, hogy bár több nyelvterületen megjelent névtárak feltüntetik a névnapokat, ennek ellenére a legtöbb országban mégsem ülik meg. A névnapolás hagyományának sehol nincs akkora szerepe, mint nálunk
– jegyzi meg Raátz Judit.
Hivatalosan nincsenek “fő névnapok”, azaz semmi nem szabályozza, hogy mikor “kell” Istvánt, Jánost, Erzsébetet köszönteni, mégis mindegyiknek megvan a maga kiemelt jeles napja. Mindkét szakértő egyetért abban, hogy az élet hozta így, a praktikum diktálta.
azokra a hetekre és hónapokra, amikor szünetel a mezőgazdasági munka, az ember ráér mulatozni. Teljesen logikus.
Érthetetlen, ami ma van
Raátz Juditot a jelen helyzetről is faggatjuk, szerinte meglepő, ami ma Magyarországon van. Hivatalosan 4000 név adható, a szülők az új keletű, az arab vagy akár a szanszkrit eredetű nevek esetében ragaszkodnak ahhoz, hogy legyen névnapja.
Senkit nem akarunk bántani, ezért nem sorolunk neveket, de milyen hagyomány, milyen érvrendszer mellett adjunk ünnepnapot olyan ritka neveknek, mint Kádizsá, Laksmi vagy Kusán, Nyék, amelyet fél tucat, esetleg néhány ember visel Magyarországon?
Persze igaz az ellenkezője is, hivatalosan régóta bejegyzett nevek évtizedek óta elvétve tűnnek fel, ilyen az Orália, mint női név. Bizonytalan eredetű, talán az Aurélia francia vagy olasz változatából fakad, netán germán gyökerekkel bír, tüzet és harcot jelenthet.
Az MTA Naptári Bizottsága próbál rendet tenni a kaotikus helyzetben, egyik javaslatuk, hogy a ritka nevek számára kijelölnek az évben négy napot: január, április, július és október 15-ét.
