A Isostylomys nevű nemzetségről viszonylag keveset tudnak a paleontológusok. Az eddig előkerült legjobb leletek koponyatöredékek és fogdarabok voltak, ezek alapján próbálták elhelyezni az élőlényeket a rágcsálók családfáján.
Az elemzéseket bemutató tanulmány szerint a leletek számtalan kérdést vetnek fel, például azt, hogy vajon megfelelő volt-e ezidáig a mára eltűnt nemzetség élőlényeinek rendszerezése? A jelek alapján ugyanis több olyan állatcsoport is akad, melyet eddig külön-külön fajnak tekintettek, de valójában egyetlen fajt alkottak.
A miocén – azaz a nagyjából 230 millió éve kezdődött, és 5,3 éve befejeződött földtörténeti kor – alatt Dél-Amerika területén számtalan nagytestű rágcsáló kószált. Némelyikük valóságos óriás volt, a leghatalmasabb, a Josephoartigasia monesi lehetett, melynek harapása egy tigrisével vetekedett, tömege pedig egyes becslések szerint akár az egy tonnát is elérte – az újabb számítások alapján “csupán” 350 kilogrammos volt.
Az óriási rágcsálók mára szinte mind eltűntek, kivéve a vízidisznót, amely átlagosan 35-66 kilogrammot nyom, igaz, találtak már 91 kilogrammos példányt is. A kapibaraként is ismert emlős Közép- és Dél-Amerikában őshonos.
Az Isostylomysok maradványai a 20. század eleje óta kerülnek elő. Az új leleteket az uruguayi Camacho-formációnál találták meg, a lelőhely a felső miocén korából származik – az itt felfedezett állatok tehát valamikor 13-5 millió éve éltek.
A kutatók egy szinte teljesen ép, kifejlett példányhoz tartozó koponyát és állkapocscsontot; illetve egy fiatalabb egyed fogakat is tartalmazó állkapocscsontját azonosították. Mindkét állat az Isostylomys laurillardi fajhoz tartozott, amely a szakértők szerint közel akkora volt, mint a J. monesi.
A fosszíliák kitűnő állapotának köszönhetően a tudósok összehasonlíthatták az élőlény fogainak fejlődését, valamint a nemzetségbe tartozó többi, korábban csak töredékekből ismert fajt is alaposabb tanulmányozhatták.
Korábban ugyanis a maradványok hiányossága miatt nem tudták megállapítani, hogy a kifejlett élőlények foga változatos formájú és méretű volt. Éppen ezért az eltérő fogak alapján más-más fajnak tekintették az állatokat.
Andres Rinderknecht, az Uruguayi Természettudományi Múzeum paleontológusa szerint tanulmányuk felfedte, miként fejlődtek a világ legnagyobb rágcsálói. A kutatók azt is megállapították, hogy a fiatal élőlények sokban hasonlítottak a már kifejlett példányokra. Az eredmények bebizonyították, hogy a korábbi hipotézisek többsége hibás volt.
